Mackó mese

 Catelyn:

Mackó mese

 

Nem mindegyik játékmackó olyan cuki, mint hiszik…

Előfordul bizony az is, hogy némelyik hisztizik!

Nem jó ez se, az se, úgy se -bármit mondasz, sehogy se jó!

Pedig a kis mackó lelke olyan tiszta, mint a hó…

 

Csak éppen ma bal lábbal kelt, nem is aludt túl sokat!

Nem is éhes olyan nagyon, turkál, egyre válogat…

Aludna is, nagyot ásít, de az ágya nem puha…

Nagyon szorít, nem is olyan kényelmes az új ruha!

 

A cipője nagyon hangos, kopog csak amerre jár!

„Nem lehet így bújócskázni, minden hunyó megtalál!”

Bundájában lóg a masni, hogyha még nem hagyta el…

Hiába sok kedves kérdés, mikor duzzog, nem felel…

 

Szomjas, éhes, fáj a hasa, túl fényes a napsugár!

Hiába, ma úgy tűnik, hogy jót semmiben nem talál!

Pedig amúgy kedves, helyes, ha épp kedve engedi…

Mikor meglát, örül neked, mancsát vígan lengeti!

 

Nem kérdezi, mit is hoztál, örül csak mert miért ne?

Mosolyogva bújik -szinte- bárkinek az ölébe…

Cukorkát adsz, simogatod, átöleled, becézed…

Bólogatsz sok bölcsességre, akkor is, ha nem érted…

 

Megosztod -mert így tanultad -vele, mindazt ami van!

Ő meg örül -bocsszó, tényleg!-, rejti kincsét boldogan…

Csak hogy később eléd tárja, örülj vele mit kapott!

Mintha neki adtad volna a napot, holdat, csillagot…

 

Mert a kis mackók számára minden kacat csupa kincs!

Egy kis mackónál boldogabb lény a semmitől is -tudom – nincs!

Habár mikor kedve rémes, nem is olyan aranyos,

És akkor a legborzasztóbb, mikor dühös, haragos!

 

Nem találja ezt sem, azt sem, ki tette el nem tudja…

A játékot -jaj, de sok van! – nagyon hamar megunja…

Olvasgatna, de nincs kedve – „Unatkozom!”-kesereg…

Nem is sokban különböznek a mackók és a gyerekek!

 

Főleg akkor hasonlóak, mikor alászáll az est…

A csillagpor a szempillákra szelíd, puha álmot fest…

Elringatja bágyadt testét minden, ami csupa jó…

Súgva száll az éjszakába az anya-hangú altató…

 

Tatabánya, 2025. június 24.

Kép forrása: MI

Búcsú a tündértől

 Catelyn:
Búcsú a tündértől
 
Magányos tündér, maradék mese…
Emlékké fakuló, tiszta hit…
Találkoztam, a szobámban vele,
Örömmel köszöntöttem újra, itt!

Tényleg örültem, hogy újra itt van!
Megsirattam, amikor elhagyott…
Szárnyán a holdfény finoman csillan,
Két szeme boldogan felragyog!

Kicsit, mintha csalódott lenne,
Bennem a gyermeket keresi…
Kutatom én is a csodákat benne,
De a lelkünk egymást már nem leli…

Pedig én annyira akartam látni!
Most nem szeretném, hogy itt legyen!
Titok volt csupán a jöttére várni,
Vágyott gyümölcs, ami már nem terem....

Isten veled Tündér, a mesének vége.
Szép volt? Talán az, nem tudom…
Rábízom emléked a tavaszi szélre,
Ezúttal örökre búcsúzom…  
 
Tatabánya, 2025. március 17.

Kép forrása: MI

A mackó

 Catelyn:

A mackó

Egy kopott mackó ül a széken, valakire várva…

Foltos szegény, ütött-kopott, jó ideje árva!

Nem volt, aki betakarja, babusgassa este…

Kallódott csak ide-oda, fakó bundás teste…

Ül a széken, magányosan, szeme helyén gombok…

A tömött vállról leperegnek apró-cseprő gondok…

Gondolkodik: valamikor, jaj, de nagyon régen!

Neki is volt kis gazdája, éldegéltek szépen…

Volt neki kis bögrécskéje, hozzá való tányér…

Voltak leckék, feladatok, legyintések: ráér!

Hiszen a kis mackó éhes, beteg, fáj a torka!

Szaladjunk hát mézecskéért, gyorsan, el a boltba!

Volt neki kis ágyacskája – sosem aludt benne!

Ha tehetné, ma is a kis gazdájához menne!

Aludna a párnácskáján, őrizné az álmát…

És ha halkan nyöszörögne, simogatná hátát…

Hova lett a régi ház, és hova lett a gyermek?

Hova tűntek el az álmok, ártatlan kis tervek?

Hol a kis ágy, takaró, és hol lehet a párna?

Miért lett a kopott mackó olyan régen árva?

Elmentek már nagyon régen, nem tudja, hogy hova.

Elmentek és -ígérték bár! - nem jöttek meg soha…

Szegény mackó, helyhez kötött, hiszen nem tud járni,

Nem tud mást, csak szakadt szívvel, hűségesen várni…

Egy kopott mackó ül a széken. Magányosan, csendben…

Ölelgetik, vigasztalják – még sincs semmi rendben…

Nincsen semmi, ami jó volt, valamikor régen…

Ezért ül ily szomorúan a múzeumi széken…

De amikor aláhull a csillagfényes este…

Megborzong a kopott mackó bánat-teli teste…

Álmodik, a régen voltról, elfelejtett szépről…

És a gyermek kacagásról – valamikor régről…

Mány, 2025. június 16.

Az ihletet Az Élet Menete Alapítvány Facebook posztja adta. Pár sor egy kedves önkéntesről, és egy valódi, árva mackóról.

Imák

Catelyn:

Imák

Egy ima: azokért a gyermekekért, akik nem születnek meg már soha!
Egy ima: azokért, akik elmentek, csak senki sem tudja, hogy hova!
Egy ima: azokért, kiket tömegsír nyelt el – ki tudja miért volt? – régen!
Egy ima: azokért, kik halálra fagytak, magukat ölelve, télen!
Egy ima: azokért, akik búcsúzni tudtak, alig hallható-halkan!
Egy ima: azokért, akiket őriz, egy töredék verssor, egy dallam!
Egy ima: azokért, akik csak tűrtek – beletörődve – csendben!
Egy ima: azokért, akik akarták hinni, hogy lesz egyszer minden rendben!
Egy ima: azokért, kiket ezernyi módon gyötört -mert tudta – az élet!
Egy ima: azokért, akik a semmiben leltek egy atomnyi méretű szépet!
Egy ima: azokért, akik képesek voltak az utolsó percig is várni!
Egy ima: azokért, akik hittek-és tudtak is!- csodákat látni!
Egy ima: azokért, akik átálmodták a halálba magukat, szépen!

Egy ima: azokért, kiket senki sem ismer fel a megkopott képen!
Egy ima: minden keserű könnyért, és ugyanannyit ér a bánat!
Egy ima: hátha feloldozást nyer minden mesterkélt látszat!
Egy ima: a tegnapnak, holnapnak, mának és minden igeidőnek!

Egy ima: annak, aki cselekszik, és egy jár a megfigyelőnek!
Egy ima: azokért, akik e-percben is valahol elmúlttá lesznek!
Egy ima: azokért, akik észre sem veszik, mikor a semmibe vesznek!
Egy ima: azokért, akiket régóta nem keres  már sehol, senki!
Egy ima: minden elveszett létért, hogy ne legyen, aki volt, „ennyi”!
Egy ima: megbocsátásért esdve a bűnöknek, vétkeknek, hibáknak!
És egy utolsó ima -együtt rebegve – a megkeseredett Világnak!
 

Tatabánya, 2025. 06. 03.

*A verset Badu Vancu: Kaddis Radnóti Miklósért című műve ihlette.

Kép forrása: MI

Voltamnak

 Catelyn:

Voltamnak

 

Kedves, rendes kisleány! – Aki voltam régen…

Elszaladt az idő a fejed felett szépen!

Nem is vagy már kicsike, rendes is csak néha…

Nem kacagtat könnyekig, semmiféle tréfa…

Nem csodálsz rég bogarat, nem számolgatsz szirmot…

Nem suttogsz a Hold fülébe, éjjelente titkot…

Nem csapkodsz a szárnyaddal, rég nem akarsz szállni...

Az vagy, akivé igazán nem akartál válni…

Nem viselsz már koronát, nem jön hintó érted…

Nem olyan az életed, mint ahogy azt kérted…

Nem kergetsz már álmokat, a megszokottat járod…

És a tarka életet csak szürke fényben látod…

Mégis, kedves kisleány – aki voltam régen…

Örökké nem játszhatsz kint, a napsütötte réten…

Fel fogsz nőni -úgy bizony! – ,  már tudom, ez a sorsod…

Nincs megírva mégsem az, hogy sosem leszel boldog!

Szóval kedves, kisleány – múlt idejű énem…

Legyen időd játszani majd – ahogy volt régen!

Örülj a napsugárnak, esőnek és hónak!

Csodáld, hogy a tó vizén csendben ring egy csónak…

Számolj este csillagot, súgj titkot a Holdnak…

Álmodj reményt – hinned kell – hogy szebb lesz majd a holnap!

 

Tatabánya, 2025. június 2. 

Kép forrása: MI