Halottak napja

Catelyn:

Halottak napja

Ismét eljött, itt az ünnep, a holtak szinte élnek!

Visszavezetik közénk őket mind a fények!

Eltelt egy év, ki kell menni, hogy az élők lássák,

Hogy a messze származottak a temetőt járják…

Azt sem tudják, némely sírban ki az, aki fekszik,

Az ünnepélyes gyertyafény csak gyermekeknek tetszik…

Koszorút is! - borítsa a sírkövet el virág!

Innen tudja ittjártunkat majd az egész világ!

Mit szólnának, ha üresek lennének a sírok?

„Minden évben egy napot, azért csak kibírtok!”

A kopott kereszt felett illik néhány percet állni…

Milyen kevés ez az idő megnyugvást találni…

Gyertya felett gyors az ima, más sírok is várnak,

A zarándokok ilyen tájban temetőkbe járnak…

Mintha talán számítana, hol gyúl az a mécses,

Ami otthon emlékezve éppen olyan fényes…

Én hozzám a temetőbe ne járjon ki senki!

Nem akarok senkire sem onnan terhet tenni!

Nem kell nekem gyertya, virág, sírkő – szépen vésve,

Ha így akartok engesztelni – jól el vagytok késve!

Nekem elég, ha alkalmanként eszetekbe jutok!

Ha lehet jönni – meg is teszem, sietek, sőt futok!

Nem kellenek nekem – hiszem – útmutató fények!

Csak egy cseppnyi szeretet – nem ez volna a lényeg?

Nem, hiszen ez az ünnep az élőkről szól már,

Számon kérnek, ha nem látják, hogy a sírnál voltál?

S ha nem tudsz jönni, nem is kérdik, ítélnek feletted,

Hogy nekik kellett emlékezniük róla -helyetted…

Pedig te is emlékeztél, de nem fogják hinni,

Hiszen nem volt alkalmad a sírra gyertyát vinni!

A te kezedből nem került a fejfához koszorú,

Hanyagságod – érzed te is – annyira szomorú!

Ismét eljött, itt az ünnep, a holtak szinte élnek!

Visszavezetik közénk őket mind a fények!

Eltelt egy év, ki kell menni, hogy az élők lássák,

Hogy a messze származottak a temetőt járják…

A sírköveken gyertyák égnek, feledésbe hunynak,

Pár nap és a temetők mind sötétbe borulnak…

Virág hervad, viasz szárad a síron egy évig…

S ha jön az ünnep járd az utat ismételten végig!

Meg kell tenni, hogy az élők jövőre is lássák,

Hogy a messze származottak a temetőt járják…

Pedig a halottaink a szívünk mélyén élnek,

És álmok útján – mikor tudnak – hozzánk visszatérnek!

Óbarok, 2022. 10. 29.

Tánc

Catelyn:

Tánc

Utolsót lobban a gyertya fénye

Körém selymes sötét lebben

S egy idegen dallam ütemére

Táncba kezdek a szürkületben

Egyedül vagyok, de boldog a magány

Táncomat nem láthatja senki!

A szobám óvón magába zár,

És ilyenkor nem tudok pihenni!

Lágy zene szól, egy édes dallam…

Azt hiszem, már hallottam valahol!

Pörgök-forgok, felemelt karral,

Táncomra csupán az árnyam válaszol…

Együtt pörgünk, szökkenünk magasba!

Nem akarom, hogy bárki lásson,

Ahogy két karom fonódik vállamra,

És a sötét selymét magamra rántom…

A sötét falat von, elrejti árnyam,

Végre, teljesen magam vagyok!

Forgok körbe, s emelem lábam,

Szédülök már, de boldog vagyok!

Jobbra lépek, kezem arcom elé rándul…

Csípőm öntudatlan rezzen…

Megszédülve a sok forgástól,

Ringatom magam, lágy ütemben…

Jó így egyedül, hogy senki sem láthat!

Jól esik minden esetlen mozdulat.

Nem lát senki, így senki sem bánthat!

Jó érzés ez a táncos kábulat…

Egy idegen dallam táncolni késztet,

Eltáncolom hát minden álmomat!

Eltáncolom életem, az egészet!

A sosem teljesült, röpke vágyakat…

Eltáncolom a sírást, a magányt!

Minden eltitkolt könnyemet…

Eltáncolom a majdani halált,

És a sosem-volt szerelmemet….

Eltáncolom a lányt – kinek szíve nem volt…

Azt, kinek csupán a teste létezett…

Őt, ki szeretni sohasem tanult,

És igazán soha nem is szeretett…

Eltáncolom, ahogy önmagam látom,

S ha vége a zenének, megpihenek…

Fekszem a sötétben, egyedül az ágyon,

S nyelem majd keserű-sós könnyeimet…

Óbarok, 200…

Lila szonett

Catelyn:

Lila szonett

Tegnap találtam egy lila üveget!

Azon keresztül néztem a világot,

S csodálkoztam: hát ilyet ki látott?

Az utca túloldalán lila lány integet…

A lila fűben, lila eb ügetett,

S megszagolt egy kis lila virágot.

Gyönyörködve néztem az új lila világot,

És a világ nézte a lila üveget…

Előttem egy lila lány haladt el.

Lila fiúnak küldött kicsi mosolyt – lilát

S közöttük lila gyerek szaladt el

Lila madár csicsergett egy lila melódiáz,

S kezemben egy darab lila üveggel,

Rám mosolygott egy boldog, lila világ…

Óbarok, 2004. ….

Világ-nézet

Catelyn:

Világnézet

Ezernyi érzés, a lelkem mélyén kavarog…

Bocsáss meg Világ, sajnálom, hogy zavarok!

Probléma vagyok, gondok hosszú sora…

De nem hátrálok meg az ürességbe soha!

Oldj meg Világ, hogyha nagynak tűnök!

Ha sok a nehézség, és halmozódnak bűnök…

Ha a helyem benned, Világ, én sehol nem lelem!

Probléma-halmaz létem – fájdalmas gyötrelem!

De tudod, Világ -mondtam már - én nem fogok letörni!

Nem lesz könnyű dolgod, ha fölöttem akarsz győzni!

Minden csapás után – tudod, hogy talpra állok!

És a legsötétebb rosszban - azért is jóra várok!

Nevetsz, Világ? Nem zavar... Nem bánthatsz meg engem!

Ezernyi kétség -mélyen - ott leledzik bennem…

Néha – hidd el, Világ – még magamban sem hiszek…

A kételkedés kígyója a vállam fölött sziszeg...

De ide nekem, Világ, az oroszlánt, a medvét!

Könyörgöm, adj nekem jó sok nehéz leckét!

Ezek nélkül az életem de unalmas is lenne!

Hisz nem volna semmi kellemetlen benne…

Terhelj, gyötörj, kínozz – hiszen azt sem bánom!

Tudtad Világ, hogy amúgy a rémálom is álom?

Szóval így vagy úgy, de álom az életem…

Majd lesz valahogy – széttárom két kezem…

Nézz rám, Világ, látod milyen könnyen vonom vállam?

Mennyi mindent elsütöttél furamód már nálam!

Sebaj, Világ, ne add fel, bár nem könnyű meglepni…

Hogy tudnál Világ, mondd csak, nélkülem meglenni?

Unatkoznál, ugye? Vagy mást gyötörnél inkább?

Az én fura-fajom, tudod, egyre ritkább!

Megrázzuk magunkat, és továbbmegyünk egyre,

Csak megbicsaklik néha a fajtám élet-kedve…

De tudod, Világ, azért mi még mind szeretünk élni!

Mi nem féltünk eddig sem tévutakra lépni!

Előfordul persze az is, hogy elesünk,

De figyelj, Világ: a könnyek mögött is nevetünk!

Figyelj, tudom, neked sem könnyű ez az élet!

Nem mindegy, hogy történetek hogyan érnek véget!

De tudod, Világ, az életelvem: nem szabad feladni!

Ha sodródva az árral, de tovább kell haladni!

Szóval kedves Világ, barátkozzunk össze!

Vagy viseljük el egymást – nem is vágyok többre!

Azért néha-néha, juttass egy kis szépet!

Tőlem nem lesz több panasz, hogy borzalmas az élet!

Óbarok, 2022. 10. 27.

Gyerekek

Catelyn:

Gyerekek

A szemükön át már a jövőbe nézek!

Hol tőlük, hol éppen miattuk félek...

Jó lenne tényleg a jövőbe látni!

Felkészülni mindenre - nem pusztán várni!

Tudom, hogy fogják majd rossz dolgok érni!

Fognak mindnyájan zokogni, félni...

És eljön a perc, mikor egyedül lesznek,

Elkerülhetetlenül - akármit tesznek…

Jó lenne, örökké maradni - tényleg?

Megtanítani őket - hát nem ez a lényeg?

De honnan tudjuk, hogy mit kell majd tudniuk?

Göröngyös az út, amin végig kell jutniuk...

A szemükön át már a jövőbe nézek!

Távoli, sötét, ijesztő, félek...

Mert eljön a perc, mindegy, hogy mit teszek...

Boldogulniuk kell - úgy is, ha nem leszek...

Ha a szemükbe nézek... Vajon mit látnak?

Utakat amiket mások bejártak?

Múlt ködébe vesző emlékek tengerét?

Letűnt koroknak megfakult szellemét?

Két pillantás között megfeszül a jelen...

Időn és téren átsimuló selyem...

A tegnapnak jövője - a holnapnak múltja...

Az elmúló időt egy masszává gyúrja...

A szemükbe nézve a jövendőt kutatom...

Félek, bár feléjük kicsit sem mutatom...

Lesz bőven idejük nekik is félni...

Most kell megtanulniuk: élni!

Óbarok, 2022. 10. 24

Lepke

Catelyn:

Lepke

Eltáncolt előttem egy lepke,

Egy-egy fűszálon megpihenve!

Finoman rezgett sárga szárnya

Úgy indult a tavaszi bálba...

Közönséges volt, egyszerű fajta,

Első bálozó – látszott is rajta...

Ügyetlen forgások, sutácska ívek

Mégis olvadnak tőle a szívek!

Évekkel ezelőtt szaladtam volna,

Árkokon-bokrokon átugorva,

Hogy megvizsgáljam, törékeny testét

Milyen formában borítja festék…

Szerettem volna – mindennél jobban –,

Hogy tünde-alakját kezembe fogjam!

S ha eleget csodáltam, szabadon engedni

És játékosan másikat kergetni…

Pillangók helyett már álmokat kergetek...

Néha sírok, néha meg nevetek…

Néha nem tudom azt sem, hogy ki vagyok

Irigylem a lepkéket, amiért szabadok!

Óbarok, 2020. április 4.

Sakk

Catelyn:

Sakk

Pepita parketten bukdácsoló párok!

Szabályos lépéseket követelő táncok!

Fényesre csiszolt, csoda szép táncosok!

Játék-tábla országban, négyzetnyi városok…

Tehetetlenek, hiszen nem maguktól lépnek!

Engedelmeskednek egy irányító kéznek!

Bátran vagy tétován, hova teszik oda lépnek…

A vereségtől vajon a sakk figurák félnek?

Szabály szerint lépnek, rakják arrébb őket!

Nem rajtuk múlik, hogy vesztenek vagy győznek!

Játék háborúban nem olyan izgalmas az élet,

És végül pihenőre mind ugyanoda térnek…

Királyok, királynők, futók és a bástyák…

Szökkenő huszárokkal megrészegült vágták…

Parasztok teli mind-mind szép reménnyel!

Elégedettek vajon ők is az eredménnyel?

Mi lenne ha egyszer életre kelnének?

S a táblán szabadon, maguktól mennének?

Egymásnak esnének, harcba mindhalálig?

Lenne sok olyan ki a dobozba visszavágyik?

Vagy átölelnék egymást tiszta szeretettel?

Felvonulás lenne, ünnepélyes fegyelemmel?

Ha a sakkfigurák hirtelen emberek lennének,

Szeretném tudni, hogy akkor mit tennének?

Vagy ha az emberekből lennének a bábok?

Akaratlan ők járnák a sakktáblán a táncot?

A játék végén a dobozba végül őket tennék,

És játszani elő őket csupán néha vennék…

Szeretem a sakkbábukat de cserélni nem szeretnék!

De ha mégis azt hiszem, leginkább gyalog lennék…

Mert a játék végéig a paraszt lehet bármi!

Csak biztos kézzel kell a táncot a sakktáblán járni!

Óbarok, 2022. október 21.

Céltalanul

Catelyn:

Céltalanul

Néha úgy érzem, senki sem vagyok!

Kietlen utakon nyomot sem hagyok!

Ajkam mozog, de hiába, néma...

Mintha a szelet suttognám néha

Fény törése jelzi csak jöttöm

Termetem láthatatlanul pöttöm

Illatom szellő lég-üres csókja

Olyan vagyok, mint egy elszáradt rózsa

Hullámok hátán jajgatva vergődök

Hamisan kacagok: semmi baj, edződök!

De kedvem lenne néha csak sírni...

Mennyi gond, mennyi baj... Nem fogom bírni...

Mégis, holnap újra talpra fogok állni!

Ha kell meghalok, de nem fognak sírni látni!

Erős leszek, mert erősnek kell lennem!

Valami még sincs elég hozzá bennem...

Valami hiányzik, és a hiánya úgy fáj

Üres helye szinte a lélek húsba váj

Magamba fordulva kapkodva keresem

Mi lehet vajon, és mondd miért nem lelem?

Hiányzik a hit, a remény, a szeretet?

Nem szenvedtem talán korábban eleget?

Eddig erős voltam, és talpra tudtam állni!

De ha elveszek magamban, ki fog megtalálni?

Hiába-vágyaimhoz kevesek a tettek

Terveim, álmaim vajon hova lettek?

Hogy jobb legyen a világ, mit tudnék én tenni?

Hogyan tudnék az embereknek a hasznára lenni?

Mennyi gond, mennyi baj, sok kifogás - mind ócska

Mit tehetne mégis egy elszáradt rózsa?

Szerte fúj a szellő amikor már por leszek

Nem marad semmi belőlem, elveszek...

De most még itt vagyok, épp csak célom nincsen

Valaha-ifjúságom emléke a kincsem

Hadd segítsek én is! Figyelj rám! Itt vagyok!

Tennem kell valamit, mielőtt meghalok...

Óbarok, 2022. 07. 14. 

Gyermek-koldus

 Catelyn:

 Gyermek-koldus

Gyermek volt még, alig idősebb nálam!

Gyermek-koldus... Védtelen. Szép.

Gyermek voltam én is. Tétován álltam…

Ajka néma volt. Csak a szeme kért…

Anyám pénzt adott a kezembe,

Hogy mennyit, arra nem is emlékszem…

Lépésről lépésre, lassan közeledve,

A gyermek koldus arcát néztem…

Fekete haja volt, és barna volt szeme.

Engem figyelt, ahogy közelebb értem.

Végignéztem az ülő lányon, megrettentem!

Nem volt lába – riadtan néztem!

Nem mentem közelebb, féltem megragadna!

Anyámra tétován visszanéztem…

„Add oda neki, sietünk!” - mondta

És én a lányhoz közelebb léptem…

Kezébe akartam adni a pénzt!

Szerettem volna megölelni!

De visszatartott a gyermeki félsz…

Féltem – ha megragad – nem fog elengedni…

A pénzt egy piszkos kendőre dobtam.

Anyámhoz gyorsan visszaszaladtam….

Tovább indultunk, anyám kezét fogtam…

Szégyelltem magam… Nem így akartam!

Anyám mellől vissza-vissza néztem…

A kendőre valaki mást is pénzt dobott…

Gyermeki szívemben szánalom ébredt…

Az az ember is iszonyodott…

Óbarok, 200.... …

Nyár

Catelyn:

Nyár

 

Nyár illatú, simogató szellő,

Lágyan gomolygó hófehér felhő,

Méhek súlya alatt meghajoló szirmok,

Lepkeszárnyon szálló tarka tünde-titkok...

 

Tücsökzene és perzselő napsugár!

Hirdeti minden hangosan: itt a nyár!

Villámló viharok, eső – csendes fajta...

Ha rákezd igazán, csodálkozunk rajta!

 

Reszketve susogó falombok éneke...

Gyümölcsök illata, íze, mondd: édes-e?

Barnító napfény és csobbanó hullámok!

Jövendő emlékek: nézzétek, itt járok!

 

Vágyak, remények, és távoli tengerek!

Eddig nem látott, most megismert emberek...

Beszélgetések, amik semmiről sem szólnak...

Várakozás: vajon mit hoz még a holnap?

 

Idegen ágyakban régen ismert álmok!

Zenék, ütemek, énekek és táncok!

Tábortűz, holdfény és csillagos éjszaka...

Bárcsak nem érne véget a nyár soha!

 

Sárguló levelek és hűvösödő esték...

A lombokról lecsepeg a tarka-barka festék...

Látod, már ősz van, a nyár gyorsan tűnt tova...

De még ott bújik szívünkben édes, dús illata...

 

Bicske, 2022. 07. 12

(B)irodalmam

 Catelyn:

(B)irodalmam

 

Számomra az irodalom:

Bennem rejlő birodalom...

Ahol én vagyok az Isten!

Általam terem meg minden!

 

A kezdet vagyok és a vég is!

Én vagyok a senki – mégis...

Élet-halál véres ura!

E gondolat – kissé – fura...

 

Mennyi vágy, remény és óhaj!

Szív mélyén kibomló sóhaj...

Mennyi meg nem élt érzelem!

Elfojtott, hamis félelem...

 

Költői kép, metafóra!

Kín-rímeket gyötrő óra...

Bizonytalan írásjelek...

Költő vagyok! Vagy csak leszek?

 

Összecsengő, csacska sorok

Glóbusz, ami bennem forog...

Én vagyok a napja, holdja,

A létrehozó sosem-voltja...

 

Csend csók sötét, fény és árnyék...

Megunhatatlan, de játék...

Szavak, sorsok, csonka versek...

Esetlenek, kicsit nyersek...

 

Néha többek nem is lesznek!

Csak úgy –a semmibe vesznek!

A lélek-semmim üres árja,

Néha azért feldobálja!

 

Felém nyúlnak, kapaszkodnak!

Vajon miért ragaszkodnak?

Néha – csak úgy – elő törnek...

Megkínoznak, meggyötörnek...

 

Új, jobb rímet követelnek!

Simogatnak, megölelnek...

És ha tűrhetőek lettek:

Örülök, hogy megszülettek!

 

Él bennem egy birodalom:

Édes-titkos irodalom...

Rímbe szedett vágyak, remények...

Nem tökéletesek, de igazán enyémek..

 

Minden csacska strófában én vagyok!

Velem üzennek a tavaszi illatok...

Fülembe suttognak halkan a szelek...

Napsugárral simogatnak tündéri kezek...

 

Arcomra mosolyt csókol a Hold!

Lelkem fájdalma halovány folt...

Álomba simulnak szívbéli sebek,

És magam sem tudom, néha mit teszek...

 

Tétován pihen a papíron a kezem...

A tollat talán ma már fel sem veszem!

Így is sorra születnek meg a gondolatok!

Egyre gyűlnek –bennem – az összefirkált lapok...

 

Maguk alá temetnek, elrejtenek csendben...

Milyen káosz lehet vajon mélyen bennem?

Mi lesz, ha a papír alól nem fogok kilátni?

Megtalálnak önmagamban? Megkeres majd bárki?

 

Én vagyok a test, a világ, én vagyok a lélek!

Néha teremteni, néha pusztítani félek...

Gondolat vagyok, és néha önmagamba veszek!

Mi lesz akkor, hogyha egyszer önmagamra lelek?

 

Iránytű –magamhoz minden buta strófa!

Iránytű – minden hamis, értelmetlen nóta...

Iránytű – nélküle lehet, hogy elveszek!

Iránytű – mutatja nekem, hogy létezek!

 

Bicske, 2022.04.01.