Catelyn:
24.
Nem tudom mi rosszabb, valamit várni, ami lehet, hogy nem jön el?
Vagy igézni valakit a távoli múltból, tudatában annak, hogy nem felel?
Remélni a remélhetetlen, és hinni a csodát, hogy létezik?
Egy pillanatig, amikor minden, amit csak kívántunk, szétesik…
Semmivé foszlanak álmok és vágyak, elnyeli mindet a szürkeség…
Nem szabad sírni, csak ha nem látják – súgja a könnyező büszkeség…
Keserű mosoly, sikoltón-hamis, láthatja bárki – de nem hiszik…
Kénytelen, hiszen nem képes mással -önmaga lesz, kivel lelkizik…
Kérdez, vádol, aljasul néha, úgy is, hogy tudja, ez fájni fog!
Özönlenek a végtelenségből a semmit sem jelentő frázisok…
A tükörképe gyötrőn néz vissza, miközben maga is gyötrődik…
Reped az üveg, reped a lélek, csikorogva feszül és őrlődik…
A lélek cserepek szikrákat hánynak; ezüst-vér borítja, mennyi könny!
Reménybe csomagolt halovány vigasz: talán… egyszer… messze… fönn…
Kell valami, egy aprócska remény, hit – amikor már semmi sincs…
Csak az üresség, a vigasztalanság, a hiány tövise, fáj: a nincs…
Álarcot vesz fel, látni akarja, egy pillanatra, ami volt…
Azt amit, a sors vagy az élet, egyetlen csapással eltiport…
Látni azt, aki nem lehet többé, akit egy megrepedt maszk takar…
Nem lehet, amire annyira vágyna, helyette mást meg nem akar…
Lélegzik, jár-kel, teszi a dolgát, de mégis, a lelke messze jár…
Keres valamit, gyógyírt a bajra, valamit, amit már nem talál…
Talán remélne, úgy ahogyan a reménytelenben csak ő tudott…
Kegyetlen igazság, talán egy vizsga, amin a sors volt, ki megbukott…
Fájt, fáj, és fájni fog mindig… De megváltoztatni már nem lehet…
Az önvád és a tehetetlenség lesz, ami mindent eltemet…
Talán ha máshogy alakul régen… Ó, milyen sok hiába-talán!
Visszhangot vernek a lelke-fosztott elmék emlékei falán…
Talán… Hogyha… Máshogy lett volna… Akkor talán nem… Nem igaz!
Nincs megnyugvás, nincs megbocsájtás, és fájdalmas az is, hogy nincs vigasz…
Jobb lenne remélni a remélhetetlent? Vagy talán jobb tudni a biztosat?
Választ keresni, kutatni egyre, a felejtésbe taszított titkokat…
Nem jó, sehogy sem… Hogy is lehetne? Ami volt egyszer, most sehol nincs…
Ilyenkor érzi tényleg az ember, hogy a halvány remény is drága kincs!
De hogy lehet hinni a hihetetlenben, és remélni azt amit nem lehet?
Az utolsó percig, amikor a kétség mindent, mit szeretnénk, eltemet?
Tatabánya, 2024. augusztus 4.
