A padon

 Catelyn:

A padon

Ücsörgök a régi padon, a bokrok ága eltakar...

Sok emlék a "régen voltból" -jó is, rossz is- felkavar...

Annyi mindent gondolok most, hova lett a régi táj?

Az idő szépen, csendben múlik - nem érzem csak, ami fáj...

Régen, ekkor hóba burkolta a világot a tél...

Hópihéket táncoltatott kacagtatóan a szél...

Eresz alján jégcsap dermedt, jégvirág az ablakon...

Most pedig a hűvös eső csepegését hallgatom...

Mintha kicsit ősz lenne még... Talán az van, nem tudom...

A bokrok sárga leveleit eltűnődve bámulom...

Néhány levél, kapaszkodik reszketve az ágakon...

Várja, hogy a sors letépje, elsodorja szárazon...

Ücsörgök a régi padon... Hol a tavasz? Hol a nyár?

Hol a labda? Homok? Hinta? A sárkányunk merre száll?

Hol van, ami elmúlt régen? Miért, ami itt maradt?

Szemem könnyes, szívem vérzik - rengeteg seb felszakadt...

Ülök még a régi padon. Búcsúzom. Hát elmegyek...

Fogadalmat -visszajövök- buta módon nem teszek...

Mert ha tudná, a régi pad, sejtené a régi táj...

Úgy érezném, haza jövök és nem lenne, ami fáj...

Óbarok, 2025. December 14.

Kép forrása: MI

Kicsit játszottam a Suno-val. Nekem tetszik. (Nem volt kedvem normálisan megszerkeszteni a videót Youtube-ra, így most ide fapados verzió kerül)

Emlékkönyv

 Catelyn:

Emlékkönyv

Nagy divat volt az emlékkönyv, mikor kicsi voltam!

Az utolsót -volt pedig pár- szeretettel óvtam!

Felnőtt fejjel ismertem meg értékét, hisz kincs!

Olyan is írt bele, aki -jaj, de fáj! - már nincs...

Néha-néha előveszem, mi van bele írva?

Emlékkönyvet olvasgatni nem lehet, csak sírva...

Nem művészi minden ábra, a szándék volt csak komoly...

Felderül a szeretettől arcomon a mosoly...

Szamárfülbe titok rejtve: olvasója szamár!

A jelen és a múltam között szétfoszlik a határ...

Ezer emlék rohan felém, karjaim ölelésre tárom,

Hogy újra akkor és ott legyek tiszta szívből várom!

Ezt a verset de szerettem! Én is írtam másnak!

Örök emlékül volt szánva... Nekünk? A változásnak?

Örökké barátok leszünk! Nem foglak elfeledni!

Ma már tudok -hittük pedig - ezeken is nevetni!

Nem emlékszem... De rég láttam! Miért is írt nekem?

Szerintem a mai napig nem tudja a nevem...

Neki hogy került kezébe az én kedves könyvem?

De hiányzik! Itt volna bár! Kicsordul a könnyem...

Titkosírás! Mit jelenthet? Vajon ő még tudja?

Megkérdezzem? Olyan rég volt... Csak ennyire futja...

Nem is fontos. Talán nem is volt igazán soha...

Mégis... Talán... Írjak neki? Vajon hogy mehet a sora?

Felnőttünk, szanaszét szórt bennünket az élet...

Így alakult egymás ellen egyikünk sem vétett...

Talán nem is emlékszik már. Én is csak a könyvből...

Nem látom, hogy ki, mit rajzolt a feltörő könnytől...

Az utolsó oldalnál elhagy a sok vendég...

A múltba olvad vissza minden kopott emlék...

Vajon más is őrzi? Előveszik néha?

Vagy ma már ez is csupán divatjamúlt tréfa?

Tatabánya, 2024. 12. 19.

Kép forrása: MI

Gesztenyés

 Catelyn:

Gesztenyefák

Gyermekkorom kedves fái, szívem vérzik értetek!

Csonka törzs, amitek maradt – annyi sincs már, végetek!

Nyesett ágak, aszott termés, zörgősre száradt avar…

A hiányotok, a fasor helye, kora reggel felkavar…

Tegnap, mikor erre jártam, láttalak, még álltatok!

Üres helyetek számomra lét-idegen állapot…

Megrohan sok régi emlék, nem hull többé gesztenye…

Nem rejteget már virágot a fák üde rejteke.…

Nem hull levél, nem képződik e helyen már friss avar,

Ágaikról lecsüngő pók többé senkit nem zavar…

Fényes, barna gesztenyét nem rejt táska sem tornazsák…

Nem töltik meg mama zsebét kincsükkel az unokák…

Nem farag mókás kis bábút innen többet nagypapa…

Nem lesz többet őszi hullás kopogós dob-dallama…

Nem lesz lapok között rajzra frissen préselt, szép levél…

Nem hullajtja lábunk elé a tarkaságot már a szél…

Nem maradt az utókornak, csak a fáknak hűlt helye…

Emlékét csak képek őrzik és pár régi, szép mese…

Amikor még kislány voltam… Gesztenyefák álltak itt…

Nekünk adták a gesztenyés-lehetőség százait…

Hordta drága, barna kincsem zsebében a nagymamám…

Faragott nekem játékot belőle a nagypapám…

Anya préselte levelét, mikor rajzra az kellett…

És volt eszközöm száz játékhoz, mikor másra nem tellett…

Fűztem zsinórra, gyöngy helyett, a boltomban eladtam…

Kincset keresve az avar kelepce volt alattam…

Szén helyett: hóember szeme, szája, gombja, mindene…

Mintha egy-egy kedves emlék a múlt ködéből intene…

Isten veletek ti kedves, áldott, öreg gesztenyék!

Alattatok játszotta át gyerekkorát sok nemzedék!

Köszönök most mindent, amit nekünk eddig adtatok,

Sovány vigasz ez a búcsú, nem segít már rajtatok…

De én el fogom mesélni, hogy ott álltak régen a fák,

Termésükkel telt meg ősszel táska, zseb és tornazsák…

Árnyat adtak amikor kellett, elénk szórták a kincseket…

És ezek a csodaszép fák, most már többé nincsenek…

Bicske, 2024. február 09.