Mintha már...

 Catelyn:

 Mintha már…

Mintha már búcsúzna, szelíden, némán…

Üresen mosolyog a sok buta tréfán…

Messzire készül, hisz várja a semmi…

Egyetlen terhe van, nem több, mint lenni…

Lenyomja vállát a súlya sok évnek…

Reszket az izma a lábnak, a kéznek…

Hófehér hajában megannyi bánat…

Elmúltak… Emlékek… Hiába… Fájnak!

Mintha már búcsúzna. Szelíden, szépen.

Mosolyog – a talán – utolsó képen…

Mintha már érezné, nem több mint emlék…

Az elmúltból itt ragadt, utolsó vendég…

Mintha már búcsúzna. Hiszen már várják!

Ölelésbe máshol múlt árnyai zárják,

Örömmel csókolják, annyira vártunk!

Légy boldog, légy erős, újra, itt, nálunk!

Mintha már búcsúzna. Búcsú a léttől…

Búcsú a tengertől, erdőtől, réttől…

Búcsú a kiskerttől, kiszáradt fától…

Búcsú a holnaptól, búcsú a mától…

Mintha már búcsúzna. Álmot remélne…

Jobb lenne talán – de nem mintha félne…

Mintha már búcsúzna, de maradna mégis…

Bár tudnék búcsúzni, ahogy ő, én is!

Mintha már búcsúzna. Szelíden, békén…

Bosszankodik kicsit a meséje végén...

Ellobban, mint a gyertyafény sápadó sugára…

Talán ma… Talán holnap… Talán még sokára…

Mintha már búcsúzna. Túl esne rajta.

Maradna, de valami üldözi, hajtja…

Távoli tájra, ahol talán nincs semmi…

Egy emberi élet, mondd, hogy lehet ennyi?

Tatabánya, 2024. augusztus 30.  

A kép forrása: MI

Elhatározás kérdése?

 Catelyn:

Elhatározás kérdése?

Megvonom vállaim: ilyen az élet, de szeretném érteni, miért ilyen?

Néha biztos vagyok magamban, néha nem hiszek semmiben…

Annyira mások, annyira újak, sok váratlant hoznak a holnapok…

Ijesztőek, éppúgy, ahogyan nem rég ti voltatok, tegnapok…

Múlt idővé szelídül a jelen, csak az állandó, hogy változik!

Ami jön, marad egy kis időre, de mint minden elődje: távozik!

Ketyeg az óra, a mutató szalad… Előre, vissza sosem tekint!

Elmúlt egy perc, elmúlt egy óra, valami elmúlt már megint…

Elmúlt, várjuk, messze van még, jó lenne túl lenni, már megint?

Az ünnepi másra a hétköznap szürkén, bús-lemondással csak legyint…

Keserű, édes, savanyú, sós, nem születik új már a nap alatt…

Vállat vonva motyogjuk újra az önvigasztalásra szánt szavakat…

Ilyen az élet, habár nem értem, de talán – lehet – csak élni kell!

Kitűzni célokat – csillag magasra – aztán végül nem érni el…

Új álmot hajszolni, visszariadva, belenyugodva: a lét ilyen…

Vagy felriadva a hétköznapokból, küzdeni: legyen most másmilyen!

Ilyen az élet, nekem ez jutott, milyen sok kényelmes gondolat!

Könnyedén seper a nem érdekelbe – annyira nem fontos – gondokat!

De talán, a mai nem olyan fontos, holnap már egészen más lenne!

Ilyen az élet… Magyarázzuk bele a semmit a mindenbe...

Mégis... talán… tényleg szeretném… úgy gondolom, hogy jó lenne...

Igazán hinni, remélni, vágyni, hogy megtaláljuk a jót benne!

Néha talán keserű az édes, vagy szirupos a sósan savanyú…

De ha máshogy nézzük, több az élet, nem lehet pusztán sanyarú…

Tanít az élet, nehéz a lecke, mikor a mindennapok az iskola…

Van amit tudunk, van amit tanulunk, vagy nem sajátítunk el soha…

Ilyen az élet. Beletörődöm, az okait többet nem keresem!

Olyan, amilyen, de ha bele is halok, úgy döntöttem, hogy szeretem!

Tatabánya, 2024. augusztus 29.

Kép forrása: MI

Álmodni akarok

 Catelyn:

Álmodni akarok

Falakat emelek, határt is húzok...

Magamnak? Magamért? Talán most túlzok,

De álmaim szárnyait két kézzel tépem...

Sok hullt már semmibe, azért, mert féltem...

Én álmodni akarok! Hogy van miért élni!

Hogy bármilyen kezdethez egyet kell lépni,

Meg még egyet utána, lépésben, haladva...

Nem helyben topogva, megint csak feladva...

Nehéz lesz? Azt hiszem... De úgy érzem, akarom!

Kétségeimet most álmokba csavarom.

Ábrándot szövök, talánokat tervezek...

Semmivé foszló remény-lepkét kergetek...

De álmodni akarok, valami nagyot!

Csókolni csillagot, ölelni napot...

Tudva, hogy próbáltam, úgy is ha féltem,

S ha menni kell, nem bánni semmit, mert éltem!

Tatabánya, 2024. Augusztus 28.

Kép forrása: MI

Kísértet leszek...

 Catelyn:

Kísértet leszek...

Kísértet leszek, ha meghalok, kedves kis kopogó szellem!

Tudatom -akivel érdemes - hogyha visszakerült a lelkem!

Leverek néha egy poharat, kiöntöm olykor a tejet...

Legyintek arcukra semmiből túlvilág-hidege szelet...

Elkeverek egy jobb cipőt, és csomót kötök a sálra...

Nem fogják tudni, hogy hol lehet a zokninak, kesztyűnek párja...

Bontani kezdek egy pulóvert, leszakítok egy gombot...

De ígérem nem fogok okozni, igazán óriás gondot!

Nem gáncsolom el, nem ijesztgetem, nem kell tőlem majd félni!

Nem fogok rúzzsal a tükörre furcsa, idegen jeleket vésni!

Elől felejtek néha egy könyvet, de hogy elolvassák nem kérem számon...

És nem fogják hallgatni, hogy zenélek a lelkemre fonódott láncon...

Csak néha, amikor semmit sem várnak, egy virág majd kecsesen legyint...

Cetli kavarog, észre sem veszik, hogy elfeledtek valamit megint!

A könnyeik helyére illatot igézve csempészek mosolygást néha...

Tudni fogják, hogy minden bosszúság, kedveskedő kis tréfa...

Nem fogok búsan a síromon ülni, ne keressen engem ott senki!

Nem kell márvány, arany betű, hogy tudjanak ott is szeretni!

Nem kell virág, hogy mások lássák, mikor is jártak nálam...

Aki fontos volt, tudni fogja, hogy kísértetté váltam!

Meséljenek és majd úgy teszek, mintha nem tudnék sohasem semmit...

Képzeljék el, ahogy elborzadok: teából nekem csak ennyit?!

Ha függöny lebben, ha ajtó nyikordul az éjszakában halkan...

Ha beivódik a mindennapokba egy régóta nem hallott dallam...

Nem fogok leskelődni persze, engedek mindenkit élni!

De hogyha olykor alkalmam lesz, én vissza fogok majd térni!

Kísértet leszek, kócosan kóválygó, holdfény illatú szellem...

Aki, ha hívják ott terem bárhol, azonnal, abban a percben...

Tatabánya, 2024. augusztus 20.

Kép forrása: MI

24

 Catelyn:

24.

Nem tudom mi rosszabb, valamit várni, ami lehet, hogy nem jön el?

Vagy igézni valakit a távoli múltból, tudatában annak, hogy nem felel?

Remélni a remélhetetlen, és hinni a csodát, hogy létezik?

Egy pillanatig, amikor minden, amit csak kívántunk, szétesik…

Semmivé foszlanak álmok és vágyak, elnyeli mindet a szürkeség…

Nem szabad sírni, csak ha nem látják – súgja a könnyező büszkeség…

Keserű mosoly, sikoltón-hamis, láthatja bárki – de nem hiszik…

Kénytelen, hiszen nem képes mással -önmaga lesz, kivel lelkizik…

Kérdez, vádol, aljasul néha, úgy is, hogy tudja, ez fájni fog!

Özönlenek a végtelenségből a semmit sem jelentő frázisok…

A tükörképe gyötrőn néz vissza, miközben maga is gyötrődik…

Reped az üveg, reped a lélek, csikorogva feszül és őrlődik…

A lélek cserepek szikrákat hánynak; ezüst-vér borítja, mennyi könny!

Reménybe csomagolt halovány vigasz: talán… egyszer… messze… fönn…

Kell valami, egy aprócska remény, hit – amikor már semmi sincs…

Csak az üresség, a vigasztalanság, a hiány tövise, fáj: a nincs…

Álarcot vesz fel, látni akarja, egy pillanatra, ami volt…

Azt amit, a sors vagy az élet, egyetlen csapással eltiport…

Látni azt, aki nem lehet többé, akit egy megrepedt maszk takar…

Nem lehet, amire annyira vágyna, helyette mást meg nem akar…

Lélegzik, jár-kel, teszi a dolgát, de mégis, a lelke messze jár…

Keres valamit, gyógyírt a bajra, valamit, amit már nem talál…

Talán remélne, úgy ahogyan a reménytelenben csak ő tudott…

Kegyetlen igazság, talán egy vizsga, amin a sors volt, ki megbukott…

Fájt, fáj, és fájni fog mindig… De megváltoztatni már nem lehet…

Az önvád és a tehetetlenség lesz, ami mindent eltemet…

Talán ha máshogy alakul régen… Ó, milyen sok hiába-talán!

Visszhangot vernek a lelke-fosztott elmék emlékei falán…

Talán… Hogyha… Máshogy lett volna… Akkor talán nem… Nem igaz!

Nincs megnyugvás, nincs megbocsájtás, és fájdalmas az is, hogy nincs vigasz…

Jobb lenne remélni a remélhetetlent? Vagy talán jobb tudni a biztosat?

Választ keresni, kutatni egyre, a felejtésbe taszított titkokat…

Nem jó, sehogy sem… Hogy is lehetne? Ami volt egyszer, most sehol nincs…

Ilyenkor érzi tényleg az ember, hogy a halvány remény is drága kincs!

De hogy lehet hinni a hihetetlenben, és remélni azt amit nem lehet?

Az utolsó percig, amikor a kétség mindent, mit szeretnénk, eltemet?

Tatabánya, 2024. augusztus 4.

Kép forrása: MI