Az utolsó csepp

 Catelyn:

Az utolsó csepp

A felfelé utakat mindig jobban élvezte. Többnyire volt ideje megcsodálni a tájat, amerre épp járt, rácsodálkozott a frissen zöldellő mezőkre, a virágzó rétekre, a lágyan ringatózó búzatáblákra... Általában elégedett volt a látvánnyal.

Néha türelmetlenül várta, hogy tovább állhasson,  főleg amikor véres tájakon jártak, a port tetemekről mosták, és érkezésük nem hozott enyhülést... Sós könnyek közé vegyülve kúsztak végig arcokon, semmit sem könnyítve a fájdalmas terheken... 

Része volt valami nagynak, egy hatalmas körforgásnak, amelynek emlékei egy óriási közös tudatból fakadtak, amely egyre inkább elhalványult, magával víve a fakuló emlékeket is... 

Nehéz időszak volt ez. Lassabban ment minden, és nem is volt olyan gyakori a zuhanás. Már nem... 

Rövid idő alatt értek le, és pillanatok alatt elindultak vissza, a forró sugarakon, hogy aztán a következő esés egyre későbben következzen be... Pedig várták őket minden felé! De nem rajtuk múlt... 

Olykor-olykor zúgolódtak, leginkább akkor, ha számukra kedves hely felett sodródtak tovább, anélkül, hogy bármit is tehettek volna... Sajátságos bánattal kellett végig nézniük tehetetlenül mindennek a pusztulását...

Először azok a helyen haltak ki, ahol kevés volt a víz. Megüresedtek, elköltöztek jobb vidékekre. Aztán fogyni kezdtek a jobb területek is, kevés vízért is ölre mentek emberek és állatok egyaránt... A növények nem. Csendben próbálkoztak utolsó erejükkel alkalmazkodni a kellemetlen változásokhoz. Ideig-óráig sikerük volt, de végül elpusztultak. Még a legszívósabbak is. 

Már nem voltak virágos rétek, zöldellő mezők, szárazra szikkadtak a korábban táncoskedvű kalászok...

Nem voltak tócsák, tavak, elapadtak a patakok, folyók, és elkezdtek kiszáradni a tengerek és az óceánok is...

Csend volt, üres, beletörődő csend. Várakozás az elkerülhetetlenre. 

Emlékek után kutatott a közös tudatba, hogy vigaszt, és reményt találjon, de gondolatai a semmibe markoltak tehetetlenül. Csak ő volt, és a saját emlékei, de már azok sem tűntek valódinak... Felülírta őket a mindenen keresztülgázoló elmúlás. 

Tudta, hogy ez az utolsó felfele. Nincs tovább. Egyedül maradt, csodát tenni nem képes, bárhogy is szeretne. 

Nem volt felsőbb hatalom, ami újra írhatta volna a történet vé

 gét, vagy egy új bekezdésben új fejezetet nyithatott volna, ami egy csodával kezdődik... Már nem volt miért. Nem volt kinek. 

Csalódott volt. Bűntudat kínozta. Mintha nem végezte volna jól a számára kijelölt feladatot, annak ellenére, hogy tudta, hogy nem múlik rajta semmi. Tehetetlenül sodródott mindig is, és örült, ha valami jónak a részese lehetett. Igaz, a pusztító erejű rombolásnak sem szabhatott gátat. Ha meg kellett történnie, úgy is lett... 

Érezte, hogy elérte a csúcsot. Mintha egy láthatatlan falba ütközött volna, ahonnan már nincs tovább. Érezte, hogy megfeszül, ahogy légneműből egy pillanat alatt folyékony halmazba csapódik, majd magával ragadja a lefelé... A gravitáció legalább még működött...

A talajt már nem érte el ő sem. A forróság még az előtt a nemlétbe száműzte, törölve a lehetőségét is annak, hogy folytathassa a körforgást...
A bolygó szárazon égett. Csend volt. Halálosan néma. A szél port kavart itt-ott, csak úgy, a maga szórakozására. Még nem tudta, hogy nem tart sokáig a létezése... Az egyenletes, általános forróság idővel őt is kiiktatja visszavonhatatlanul. Felesleges volt már. 

Tatabánya, 2026. július 04. 

A nyest érkezése

Kb. két hete feldobta a Facebook nekem a Nyest ellen küzdők csoportját. 
Nyestem nincs (bár a megosztott tapasztalatok alapján valamikor lehetett családi nyestünk, csak én alaptalanul a macskát gyanúsítottam a cuki lábnyomokkal), feltehetően nem is lesz. Viszont a hangulat haláli, a kommentek szuperek, szóval (saját felelősségre!) érdemes olvasgatni. 
Már a művész lelkek is ráhangolódtak a témára, versek, dalok, és most már témába vágó prózai művek is kezdenek terjengeni a közösségben. 
Ez az enyém: 

Catelyn:

A nyest érkezése

Május 11. Péntek.

Megérkeztem. Mindenre felkészülten és lelkesen, bár kissé későn, ahhoz, hogy megtegyem a bemutatkozás előkészületeit. A környékbeli nyest-társak kitörő ovációval fogadtak. Kellett már a vérfrissítés, a többségük már lassan leszerel. Rendes környéknek tűnik. A szolgálati helyemen nincs kutya, csak egy inkább szélesebb, mint hosszabb macska. A kollégák szerint zsákmányt legfeljebb fényképen láthatott, nem fog sok vizet zavarni. Nekem megfelel.

Az éjszakát az utca végén lakó Öregnél töltöttem. Egész jól elbeszélgettünk. Megkért, hogy szaladjak át párszor a mozgásérzékelő kamera előtt, had tőrje ki a frász az embereit. Felajánlottam, hogy elrágok pár kábelt a családi autóban, azért az ő fogaival már nem lehet egyszerű mutatvány, de határozottan elutasította a jó szándékomat. A kocsihoz nem engedi, hogy bárki más hozzá piszkáljon, rajta és a szerelőn kívül. Utóbbi egész jól van idomítva, kellemes aromájú, zamatos anyagokat használ a javításokhoz. Mondjuk ez a minimum, amennyit az embere költ a javításokra…

Vidám hangulatú este volt, végig mancs-nyomoltuk a kocsi tetejét, és a motorháztetőt is, lecsúsztam párszor a szélvédőn. Tényleg jó buli. Az antennát távolról csodálhattam, pedig nagyon szívesen megismerkedtem volna azzal is közelebbről, de azért mindennek van határa. Jól nevelt vagyok, tudom, mi az illem.

Május 12. Szombat.

Éjjel találtam egy megfelelő rejtekhelyet. A szakirodalom szerint ennél jobbat nem is találhattam volna.

Reggel ordibálásra keltem. A közelben lakó emberek indultak volna dolguk után. Válogatott cifraságokkal fejezték ki véleményüket a tevékenységünkkel kapcsolatban.

Délelőtt a hálókamrámat csinosítgattam, és embereim távollétében bejártam az udvart. A macska az ablakból nézelődött. Megpróbáltam vele felvenni a kapcsolatot, azért mégiscsak családtag vagyok, vagy mi, de rám sem hederített. Bunkó!

Este birtokba vettem a családi autót. Végre élőben próbálhattam ki azt, amit eddig csak elméletben tudtam!

Tegnap az Öregnél más volt. Szigorúan őrizte a kocsit. Most, hogy én is felelős gépjármű-karbantartás-kényszerítő munkatárs lettem, megértem az aggályait.

A bemutatkozást azért finoman tettem. Mancsnyom-itt, csúszás ott, egy-kis karcolás… Az antenna mellé egy diszkréten elhelyezett csomagocska…

Május 13. Vasárnap.

Kíváncsian vártam, hogy az emberem felébredjen. Az utcabeliek azt mondták, hogy ne fűzzek nagy reményeket a mai naphoz, vasárnap akinek nem muszáj, nem megy sehova, de az emberem elég aktívnak tűnik. Adtam neki egy esélyt.

Meglepődött, de viszonylag higgadtan kezelte a dolgot. Állt, és pislogott, mint hal a szatyorban. Legalábbis tanultabb kollégám a szomszédból ezt a hasonlatot használta rá. Kénytelen vagyok neki hinni, mert halat még nem láttam pislogni szatyron kívül sem.

A házba visszament az asszonyomért is. Akkor már ketten halaskodtak a kocsi előtt, majd veszettül fényképezgetni kezdtek.

Ha nem látom a saját szememmel, el sem hiszem!

Az Öreg szerint van valami Facebook csoport, ahol az emberek boldogan osztják meg egymással a hírt, miszerint megérkezett hozzájuk a nyest. Nem vagyok benne biztos, hogy az emberem boldog volt, de hát ki tudja…

Május 14. Hétfő.

Éjjel finoman megrágcsáltam egy kábelt. Csak hogy jelezzem, hogy szakképzett vagyok, tudom mi a dolgom. Mit ne mondjak, pocsék íze volt. Remélem, a mi szerelőnk is finomabbra cseréli a cserélnivalókat, mert ez így nagyon nem lesz jó!

Szerintem valami fontosat rághattam el, mert mielőtt elindult otthonról szülőanyámat szidalmazva mosta az ablakról a gondosan elhelyezett dekoratív nyomaimat. Nincs semmi szépérzéke!

Május 15. Kedd.

Valami furcsa piros dologgal kente be az antennát. Rendes volt tőle. Komolyan mondom, feldobta a fémes ízt! Vajon rá tudnám venni, hogy a kábeleket is kenegesse be?

Május 16. Szerda.

Ijesztőnek szánt kacajjal dolgozott az udvaron késő délután. Valamit ráhúzott az antennára, hogy ne tudjam megvakargatni a kényesebbik felemet (pedig ha tudná, hogy milyen jó érzés!), és még piros izé sem volt… Véleményemet egy méretesre sikeredett csomag elhelyezésével fejtettem ki, majd alaposan megvizsgáltam a motor teret.

Hihetetlenül el van hanyagolva! Mérgemben elrágtam három vezetéket.

Május 17. Szerda.

A kocsit délelőtt elvontatták. Asszonyom busszal ment dolgozni, emberem pedig a szerelőt várta helyette. Rendesnek tűnik a pasas. Bár az emberem amikor meghallotta, hogy mennyibe fog kerülni neki a szerviz menten a szívéhez kapott. Azt hittem, megüti a guta vagy valami más.

Este az Öreg megdorgált. Egyszerre nem szabad az embereket ekkora költségbe verni. Csak finoman, apránként.

Május 19. Péntek.

A visszaszerzett kocsit körbebarikádozta mindenféle fura cuccal. Egy pillanatra meglepődtem, de aztán úgy voltam vele, hogy van akkora elkötelezettségem, hogy nem fognak ilyen vacakok visszatartani a küldetésem teljesítésétől!

Már egy hete vagyok itt, eddig tartott, hogy ő is felszereljen egy kamerát. Igyekszem a legjobb formámat mutatni, állítólag abba a csoportba videók is kerülnek fel, mégsem hozhatok szégyent a családra!

Május 20. Szombat.

Engedélyeztem magamnak egy kis kimenőt. Csapatos bevetés volt a szomszéd utcában, meghívtak minden érdeklődőt. Durva volt a buli, olyan macskajajom van, hogy már írni sincs erőm…

Május 21. Vasárnap.

Megint hal lett. Nem hitt a szemének, hogy éjjel nem csináltam semmit. Szerintem nem csak én voltam ezzel így. A szomszédok egymást kérdezgetik, hogy náluk volt-e valami?

Komoly összeesküvés elméletek mennek.

Az egyik szerint a környékbeli populációt elvitték az idegenek.

A másik szerint valakinek annyira elszállt az agya, hogy éjjel tömeges mészárlást csinált köztünk.

Azért vannak köztük rendesek is, az egyik szinte komolyan fájlalta a nyestmentességet, és aggódott a kollégáért.

Remélem, egyszer mi is eljutunk erre a szintre az embereimmel!

Május 22. Hétfő.

Megnyugodva a pozitív változásban, tegnap nem tett óvintézkedéseket.

Mára már megbánta.

Az antennát tövig rágtam neki, illetve egy igencsak megharcolt vezetéket megcsócsáltam. Hogy ne haragudjon annyira, vittem neki ajándékot is, de nem hatotta meg.

Szegény anyám, ha tudná, hogy beszélnek róla!

Május 23. Kedd.

A kocsi megint szervizben. Igazam volt, jó arc a szerelő. A motortérben hagyott némi ropogtatni valót. Kicserélt még pár dolgot. Előre láthatóan pár hétig erre nem lesz gondom. Azért, hogy tudja, hogy itt vagyok, és figyelek, gondosan dekorálom az autóját.

Május 24. Szerda.

Hihetetlen, hogy mennyire hálátlan! Már nem csak az anyámról, hanem rólam is nagyon csúnya dolgokat mond, és fenyeget, többek között fel- és lemenőim hetedíziglen való utólagos és megelőző kiherélését is kilátásba helyezte.

Komolyan mondom, nem értem, mi baja?

Teszem a dolgom, rendszeresen ellenőrzöm a kocsi állapotát, figyelek rá, hogy rendesen karban legyen tartva, cseréljék az alkatrészeket, még mielőtt történik vele valami tragédia… Még az antennát is megrágcsálom, hogy ne terelje el a figyelmét a vezetésről…

A nyest kiteszi a szívét és lelkét, és semmi köszönet…

Legszívesebben kérelmezném az áthelyezésemet, de tudom, hogy ez nem megy olyan könnyen, és amúgy sem vagyok az a feladós típus.

Csak ne lennének az emberek olyan hálátlanok!

..............................

Múlt héten fent jártam Pesten az ünnepi Könyvhéten. Iszonyat tömeg volt (ami azért jól esett látványban, mert egy helyen ennyi könyv kedvelőt ritkán látni, viszont az, hogy lépni is alig lehetett, már kevésbé volt élvezetes. 
Viszont azóta nyüstölöm a ChatGpt-t, hogy nekem kellenek mágneses könyvjelzők. (majdnem egy ezres volt darabja!). Már egész jól megértjük egymást a mesterséges intelligenciával, és vettem mágnes lapot is. Szóval innentől kezdve a határ a csillagos ég!
Ha pedig szeretnétek nyestes könyvjelzőt (Igen, tudom, hogy az egyik fele hosszabb, mint a másik, de könnyebb szétnyitni, mert a mágnes lap, hiába van benne duplán, nem túl vastag), töltsétek le bátran:

(Személy szerint a levendulás a kedvencem :) 

Kép forrása: MI

Az alkotás

 Catelyn:

Az alkotás

Az éledező öntudat várakozva ücsörgött egy felhőn. Már amennyire egy testet még nem öltött éteri lény ücsörögni tud. Egész jól érezte magát a lehetőségek végtelen tárházaként. Bármi lehetett. Szó szerint. Előbb kockává tömörítette magát, aztán gömbbé gömbölyödött. Most éppen nem volt semmi konkrét, csak koncentrált figyelem.

Az alkotó töprengve nézte őt.

Már átbogarászta a nyilvántartásait, leltározott, statisztikát készített. Tudta, hogy mi lesz a vége, csak épp formát kellett neki adnia.

Az előtte lévő üstben boszorkányos ügyességgel vegyítette a tulajdonságokat. Tett bele szépséget, erőt, kitartást, észt. A sors-szórót alaposan megrázta, bőven hullott balszerencse, bánat, és könny, de pottyant közéjük nevetés, boldogság, öröm, és jóság is. Belemarkolt a „valamire jó lesz” zsákba, és oda tartotta a lélek-forma elé.

- Válassz! – utasította, mire ő formátlanságát összébb rendezve rábökött egy cédulára.

- Dac. – nyugtázta az alkotó, majd az üstbe hajította.

Nyugodt volt, legalább nem érhette vád, hogy nem volt beleszólása a teremtményének a sorsába.

Kevert párat az üst tartalmán, a móka kedvéért elmotyogott pár varázsigét, amin a gyerekek is csak jókat nevetnek, majd tenyerébe vette a miniatűr mindenséget.

Megcsodálta közelről is. Szerette. Úgy, ahogy van. De még nem volt kész teljesen.

A tudatot finoman a folyadékba mártotta, mire a légnemű halmaza kötni kezdett, hogy végül fizikai formát öntsön.

Az alkotó egy pillanatra meglátta benne a majdani önmagát, és elégedetten bólintott.

Barna, selymes bőre, ezer nyár napsugarát igézve szórta fényét, vállán bájos csigákban omlott szét éj fekete haja, barna szeme, okosan és szelíden csodálta a mindenségét, miközben eper-ajkai a jóságot hirdették.

Tökéletes volt. Mint ahogy a többi is.

Az alkotó elégedett volt, bár bosszantotta, hogy a szabad tudat megfosztja őket attól, hogy egymást a tökéletességükben lássák. Hibákat vélnek látni ott is, ahol nincsenek, és saját értékrendjükhöz mérik a jót, és a rosszat. Mégsem tudott lemondani erről a gesztusról. Szerette figyelni, ahogy egymás felé fordulnak, ahogy meglátják a másikban önmagukat… A viszályoknak nem örült igazán, de nem tudott velük mit kezdeni. Azzal nyugtatta önmagát, hogy néha a legnagyobb jóságok a legvéresebb háborúk ölén születnek. Hiszen volt rá példa a történelemben…

Elégedetten forgatta tenyerén a lényt, akit épp készült útnak indítani.

Annyi mindent mondott volna neki, de nem volt rá elég ideje. A felhő szélén egy újabb személyiség kezdett önmagára eszmélni, az üst üres volt, készen arra, hogy testet teremtsen annak, aki még igazából nincs is…

Óvatosan összezárta tenyerét a védence körül, és így szólt hozzá:

- Légy jó!

Az újonnan létrehozottnak megijedni sem volt ideje, a létezés egy pillanat alatt rántotta önmagába.

- Jó leszek! – kiáltotta volna, de a szavak formájukat vesztették, mire hallhatóvá váltak, a jelenlévők azt egy új szülött gyermek éles sírásaként dekódolták.

Valami mégis elmaradt. A sírást csend követte. Adatok hangzottak el, toll sercegett a papíron…

Az asszony fáradtan feküdt az ágyon. Már nem volt teendője. A papírokat aláírta. A gyermeket a világra hozta.

Látta, hogy a gyermekét felemelik, és kezét tiltakozva emelte maga elé, nem akarta látni, érezni, ölelni… De a mozdulat teljesen felesleges volt. A gesztust is sajnálták tőle. Nem érdemelte meg.

- Így nem fog annyira fájni – vigasztalta önmagát. – Önámítás! – tette volna hozzá gondolatban, ha tisztában lett volna a szó jelentésével, de szegényes szókincse nem tartalmazta ezt a fogalmat sem. Annak idején, amikor akart volna tanulni, senki nem volt, aki ezt fontosnak tartsa, és támogassa azon az úton. Most meg már nem érezte fontosnak. Tudta mit érez, még ha nem is tudta olyan szépen megfogalmazni, mint mások. Szavak nélkül is ugyanúgy fájt.

A muszájt töltötte csak a kórházban. Fojtogatta a jéghideg, idegen környezet, a suttogás a háta mögött… Szinte kilopta magát az épületből, miközben tarkóján érezte az idegenek szúrós tekintetét, elkapva még egy-egy utolsó, ítélkező félmondatot…

- Lemondott róla!

- Bezzeg neki…

-Hogy gondolta?

- Felelőtlen!

- Nem lenne szabad engedni!

- Milyen anya…?

- Ilyen! – suttogta bele a világba, miközben karját tárva robbant be a kis szobába. Az anyja nem kérdezett semmit. A fia várakozóan nézett rá.

- A tied! – mondta neki, és védekezőn nyújtotta maga elé a csomagot.

Új játék volt benne. Szép, és drága. Amit nem engedhetne meg akármikor. Pedig igyekszik mindent megadni, megmondhatják a hivatalból is, akárhányszor jönnek ki, náluk mindent rendben találnak, minden megvan, ami a gyereknek kell!

A gyermek tekintete elkomorult.

-Hát nem hozta haza…

Mogorván bontogatta a csomagot, örömet színlelt az anyja kedvéért, játszott vele ímmel-ámmal, de mindketten tudták, hogy az első adandó alkalommal, úgy, hogy az anyja ne lássa, ripityára fogja törni, minden haragjával gyilkolva az átkozott műanyagot, ezt a testvérpótló hamis vigaszt, ami nem tehet ugyan semmiről, de csak azt juttatná az eszébe, amit nem kapott meg… Most sem…

Az asszonynak megsajdult a szíve. De nem tehette meg. Erről az egyről is nehezen gondoskodott. Ezt az egyet nagyon akarta. Ha elveszik tőle, abba ő is belehal… Inkább lemondott a többiről. Ők nem vártak voltak, balesetek, oda nem figyelések, elszámolt napok, pillanatnyi örömök maradványai…

Próbált figyelni, de néha az ígéretek sokkal hangzatosabbak voltak, elaltatták a kételyeit. Pompás esküvő, saját ház, nagy család… Aztán semmi. Csak ő, és a megoldandó probléma.

Többnyire időben észbe kapott. Nem mintha az nem fájt volna annyira, de inkább vállalta az abortusszal járó kellemetlenségeket, mint hogy a sorsára hagyja még egy gyermekét. Rettegett a perctől, hogy ha elég nagyok lesznek, ha elé állnak, mit mond majd nekik? Miért nem? Mikor egyet igen…

Elhinnék-e, hogy megsiratta őket? Hogy minden születésnapon, ünnepen imádkozott értük? Hogy csak jót kívánt nekik? Hiszen nevet sem kaptak tőle, hogy ne fájjon neki annyira…

Két fiú, egy lány… Valahol… Valamerre… Jobb lesz így…

Hárman maradtak. Megint. Mindig. Az anyja már nem olyan fiatal, de a gyerekre szívesen vigyáz. Ő pedig majd keres állást. Nem maradhat sokáig munka nélkül. Figyelnek rájuk. 

A férfi nem köszönt el. Rábízta a döntést, de közben neki is megvolt a választása. Kicsit fiatalabb, kicsit szebb, és nem volt gyereke mástól… Igaz még a szüleivel élt, de meg tudják oldani, hogy a fiatalok külön költözzenek. Jobban álltak anyagilag. 

Szerette a másikat? Őt szerette egyáltalán? Nem volt fontos. Ilyesmire nem pazarolta a könnyeit.

A másik gyermek semmit nem tudott a világról, sem a születése körülményeiről. Néha megetették, néha megmosdatták, kicserélték a pelenkáját. Nem tudta, hogy mi az az ölelés, így nem érezte a hiányát sem.

Már nem emlékezett a fogadalmára, de még benne rejlett a „bármi lehet belőle” csodálatos ígérete. Csak kell valaki, aki hisz benne, úgy, ahogyan senki más, talán még ő sem saját magában…

Az alkotó, mielőtt útjára bocsátotta a következő teremtményét, egy pillantást vetett az előző műremekére. Tökéletes volt. Pont olyan, mint amilyennek lennie kellett. Később is az lesz, de rajta kívül már senki nem fogja annak látni…

Tatabánya, 2026. május 20. 

Az idő pénz

 Catelyn:

Az idő pénz

 

Stephen Stone-nak rossz kedve volt. Még az átlagosnál is rosszabb.

Születése óta, mintha minden egyes nap bal lábbal kelt volna.

Semmiben nem talált örömet, és a legjobb napjain is képes volt valamin felhúzni magát. Ha máson nem, hát akkor a saját, ön-bosszantó természetén.

Már jó ideje nem tűnt fel senkinek. Megszokták. Akik ismerték, már el sem tudták őt képzelni másmilyennek, elfogadták, úgy, ahogy van. Volt, aki így is szerette, volt, aki csak a feltétlenül muszáj szinten tartotta vele a kapcsolatot, volt, akinek fel sem tűnt a létezése.

Talán utóbbiak bosszantották őt a legjobban. Főleg, mivel másokat észrevettek, ami neki is feltűnt, akarva-akaratlan.

Nem szívesen vallotta be, de vágyott a figyelmükre, de bármit is csinált, nem tudott beleolvadni a tömegbe, hogy aztán kiemelkedjen közülük. Voltak ők, aztán volt ő. Egyedül a világ ellen.

Próbált barátkozni ezerféle módon, munkahelyen, munkahelyen kívül, eljárt népszerű szórakozó helyekre, közösségi felületeken tevékenykedett, de idővel mindig csalódnia kellett. Valahogy… Nem voltak vevők rá.

Nem mintha nem lett volna olyan, mint ők. Fiatal volt, egészséges, lelkes kezdő a romantika területén, de túl korán fásult bele a napi robotba.

Nem érezte jól magát ott, ahova az élet vetette, és ez sugárzott belőle.

Ők is érezték, hogy ő más. Nem kifejezetten jobb, vagy rosszabb, csak nem olyan, mint a többség.

Ha kicsit jobban körül nézett volna, akkor feltűnt volna neki, hogy nem csak ők vannak, hanem vannak rajta kívül más ő-k is, akik nem illenek be a tömeg-anyagába, sőt, némelyik nem is próbálkozik, de ők pont nem érdekelték. Nem társas különc akart lenni, hanem egyvalaki, sőt, nem is akármilyen egy valaki. Mind arra vágyott, amit ez idáig az élet megtagadott tőle.

Miután a mai napon tudatosodott benne, hogy a munkahelyen létrejött egy új párkapcsolat (aminek nem volt a tagja) a nap végéig ezzel gyötörte magát.

    -Nem vagyok jó semmiben! Nem vagyok szép! Nem vonzódnak hozzám a nők! Utálnak engem. Akármit teszek, sehogy sem jó. Ha kiteszem a lábam rólam beszélnek. Ki tudja, miket. Bezzeg, ha jóképű lennék! Ha vagyonos! Ha menő állásom lehetne! Saját, hatalmas otthonom! Mindjárt bomlanának utánam a nők is!

Mérgesen szorította ökölbe a kezét. Haragudott az egész világmindenségre.

A gondolatai annyira elfoglalták, hogy csak akkor vette észre az elé toppanó furcsa alakot, amikor már majdnem feldöntötte őt.

    -Bocs… -motyogta mérgesen, és közben elnyomott egy fojtott káromkodást. – Ennek is épp most kellett az utamba kerülnie! -sziszegte csak úgy maga elé.

Valószínűleg hangosabban, mint szándékozta volna, mert az idegen megfogta a karját, és jelentőségteljesen csak ennyit mondott:

-                  -Igen!

-                -Parancsol? – kérdezte zavartan.

-                -Igen! Pont most kellett az útjába kerülnöm! Látom, éppen rossz napja van.

-                -Mikor nincs?

-                -Erről van szó! A nagyon sok rossz nap után megérdemli, hogy valami nagyon jó is történne önnel!

-                -Gondolja? – a hangja csak egy picikét volt gúnyosabb az illendőnél, de az idegen nem sértődött meg.

-                -Gondolom hát! És én vagyok a jó dolog, ami megváltoztathat mindent!

-                -Mindent?

-                -Önt, a világszemléletét, az életét…

-           -Nézze, én nem vagyok semmilyen egyház tagja. Sőt vallásos sem. Nem vagyok kíváncsi a hitegetésekre. És adományt sem adok! -Tette hozzá gyorsan.

-            -Úgy nézek én ki, mint valami hittérítő? – csodálkozott a másik, miközben kíváncsian végignézett magán.

-            -Nem tudom. Azt sem tudom, hogy egy hittérítő hogy néz ki. Akármi is ön, vagy akárki, hagyjon engem békén. Hazamegyek, leiszom magam…

-                -Gondolja, hogy attól jobb lesz?

-                -Nem, de rosszabb sem. Ráadásul kikapcsolja a gondolataimat.

-            -Értem. Tehát hazamegy, megiszik pár pohár olcsó whiskey-t, bedől az ágyba. Eszébe jut, hogy elővehetné a kopott rajzmappát, az utolsó kép arról a lányról még nincs teljesen kész, de az esküvője óta gyűlöl még ránézni is…

-                -Honnan tudja?!

-                -Kérem, én mindent tudok.

-                -Megfigyel engem?

-                -Én mindenkit megfigyelek. Szakmai ártalom, tudja.

-                -A kormány embere?!

-                -Ugyan, ne nevettessen…

-                -Akkor?

-                -Nem fontos. Ez nem.

-                -Mi az?

-             - A fontos az, hogy módomban áll megváltoztatni a teljes életét! Teljesíteni tudom bármilyen kívánságát!

-                -Értem. -fanyalogva húzta el a száját. – Kandi kamera…

-                -Mondja, lehet magával értelmesen beszélni?

-                -Lehet. De nem most. És nem ostobaságokról. Viszlát!

Stephen Stone mérgesen elfordult, és készült faképnél hagyni az általa magában elmebetegnek minősített egyént, ám a lába a továbbiakban nem engedelmeskedett. Megdermedt a mozdulatban.

-                -Mi…?

-                -Nem mi. Ki. Én. Most pedig végig fog hallgatni! Üzletkötő vagyok, kicsit jobb lehetőségekkel, mint a hétköznapi kollégák. Nekik konkrét áru van a birtokukban, szabott áron. Nekem, mondhatni, lényegesen nagyobb az árú készletem.

-                -Tudom, minden…

-                -Feleslegesen élcelődik. De tudja mit? Kap valamit, grátisz. Csak a hihetőség miatt. Ha jól tudom, önt nagyon zavarja a heg a jobb karján. Nem feltűnő, és nem is szégyellni való. Aki képes kockáztatni a saját testi épségét, hogy egy állatot kimentsen a szorult helyzetéből, annak igazán nem kell szégyenkeznie! Mondjuk szerencsés volt, hogy a rozsdás dróttól nem lett semmi baja, de az élet kiszámíthatatlan. Néha magától is dob jobb lapokat. Néha kell egy kis segítség. Mióta is van meg a sebhely?

-            -Ez a seb? – felemelte a kezét. Jó ideje nem is gondolt rá, hogy honnan szerezte, csak, hogy mennyi bosszúság érte, amiért néha megbámulták. Vagy legalábbis ő úgy gondolta, hogy mások szemét bántja.

-               -Milyen seb? – kérdezte vigyorogva az ismeretlen.

 

Felkapta a fejét. Gúnyolódik?

-Milyen seb? – kérdezte ismét.

Visszapillantott a kezére.

-            -Úristen… - suttogta döbbenten. A kezén nyoma sem volt annak a régi kalandnak. A sebhely nyomtalanul felszívódott.

-                -Nem egészen ugyanaz a cég, de majdnem…

-                -De hát hogyan? A sebhelyem… Hogy csinálta?

-                -Mondjuk úgy, hogy ez volt a reklám. Grátisz. A továbbiakban fizetnie kell, ha szeretne valamit.

-                -Mennyibe kerül? Mennyibe került volna? Anyagi lehetőségeim korlátozottak, de…

-                -Nem vagyok anyagias típus. Nincs szükségem a pénzére. Nálam mással lehet fizetni…

-                -Csínyekkel? – kérdezte. Egyre inkább érdekelte a dolog. Bár azért nem minden áron.

-            -Hogyan? Ja! Értem már! – döcögve nevetett – Nem, bár a termékeim valóban hasznos holmik, de nincs szükségem csínyekre. Szeretem magam intézni a dolgaimat.

-                -Akkor?

-                -Hallotta már a mondást, hogy az idő pénz?

-                -Persze.

-                -Na, hát nálam idővel fizethet.

-                -Idővel?

-                -Igen. Van egy korlátozott hitel kerete nálam. Mindenkinek van, csak nem mindenki fér hozzá. Megválogatom a vevőimet.

-                -És mennyi?

-                -Ne aggódjon, tudni fog róla, hogyha nincs tovább. Nincs konkrét árszabásom sem. Ön kíván, én teljesítem, és kezelem a pénzügyeket. Természetesen ezért nem számítok fel egy fillért sem.

-                -Önnek ez miért jó?

-                -Miért jó? Unatkozom.

-                -Ilyen képességekkel, annyi jót tehetne! Megváltoztathatná a világot!

-            -Meg. De ahogy nem vagyok hittérítő, úgy jótét lélek sem. Nem szeretem, ha korlátoznak. Így én döntöm el, hogy kinek állok a rendelkezésére. El sem tudja képzelni, hogy milyen szórakoztató tud lenni, mennyi butaságot összekívánnak az emberek…

-                -Miért én?

-                -Miért ne maga? Tudja nekem elsődleges szempont, hogy olyanokon segítsek, akiket az élet túlzottan is megkínzott. Kilátástalan helyzetben vannak. Elkeseredettek.

-            -Mint én.

-            -Mint maga. Persze ez nem kötelező program. Én megtettem az ajánlatot, de magán áll, hogy elfogadja-e?

-            -Hogyan?

-            -Hogyan tudjuk lebonyolítani? Nézze, én rugalmas vagyok. Találkozhatunk megbeszélt időpontokban itt, vagy egy kávézóban, adhatok telefonszámot, vagy bejelölöm Facebook-on. Dob egy üzit messengeren, én meg, ahogy érkezésem van intézem.

-            -Ezek szerint…?

-            -Természetesen nem csak egy ügyfelem van.

-            -Mi van, ha egymásnak ellentmondót kívánnak? Megbeszélhetik?

-            -Kérem, én kényes vagyok az üzleti titoktartásra! Az ügyfeleim nem ismerik egymást! Eddig sem ismerték, egymás után sem fogják. Aki hamarabb kívánt, viszi, bármiről is van szó.

-            -És ha azt kívánom, hogy…?

-            -Nos igen, ez az apró betűs részben van benne. Nem azért mert nem tehetném meg, hanem mert nem akarom megtenni, ezáltal nem is fogom.

-            -Mégsem teljesít minden kívánságot? Mint egy dzsinn?

-            -Dehogynem. Szerelem kell? Legyen! Halljon meg? Intézem! Hozzam vissza a halálból? Bármikor. Ezekért persze többet kell fizetni. De nincsenek erkölcsi aggályaim. Viszont figyelmen kívül hagyok minden személyemet, és más üzletfeleimet érintő kéréseket, kérdéseket, óhajokat, sóhajokat és minden egyebet. Szerintem ez így korrekt. Nos?

-            -Rendben.

-            -Gondolom, azt mondanom sem kell, hogy minden kívánságért ön a felelős, reklamációt és panaszt nem fogadok el. Tudomásul veszi, és elfogadja, hogy az anyagiakat én a saját belátásom szerint kezelem. Nem vagyok kapzsi, de a keret nem kimeríthetetlen.

-            -Rendben.

-            -Szóval akkor áll az alku?

-            -Igen. Hol kell aláírnom?

-            -Aláírni? Minek? Én még hiszek az emberek szavában. Elég, hogyha megígéri, hogy elfogadja a feltételeimet. Ha meg mégis eszébe jutna megszegni… Kibúvót keresni… Én tudni fogom. Ne vegye fenyegetésnek, ez egyfajta ígéret. Megígérem, hogy meglesznek a következményei.

-            -Mennyit kívánhatok?

-            -Attól függ, hogy mit kíván. Kisebbet? Nagyobbat? Csak magát érinti? Másokat is belevon? Minél nagyobb dolog, annál drágább.

-            -Meddig kívánhatok?

-            -Magától függ. Ha egy pillanatban úgy dönt, hogy elég volt, most már boldog, és nincs több kívánsága, én elfogadom. Lezárjuk az üzletet. A továbbiakban ismét magának kell intéznie, segítség nélkül az ügyes-bajos dolgait. Vagy kívánhat addig, amíg kimerül a hitelkeret. Abban a pillanatban itt leszek.

 

Stephen Stone fejében zakatoltak a gondolatok. Rengeteg kérdése lett volna, és volt egy homályos rossz érzése, de elég volt a kezére pillantania és szertefoszlottak az ellenvetései.

Hazament, megszokásból legurított pár pohár olcsó whiskey-t, és ágyba dőlt. Ahogy az új ismerőse célzott rá, egy pillanatig elgondolkodott rajta, hogy előveszi a kopott rajzmappát, dolgozik azon az egykor annyira kedves arcképen, de elhessegette a gondolatot.

Már nem volt annyira rossz kedve, mint amennyire általában szokott. Ez egy jó álomnak ígérkezett, tart, ameddig tart. Holnap kezdheti elölről az elégedetlenkedést, minden menni fog tovább a megszokott kerékvágásban. De ez most egy jó pillanat.

 

Hajnalban a Messenger ismerős csipogására riadt. Álmosan tapogatózott a telefonja után. Hunyorogva próbálta megfejteni, hogy ki és miért ébresztette fel, de csak egy barátjelölés érkezett Lodia Bolos-tól. Nem volt neki ismerős a név, és már emelte a kezét, a sebhelyeset, hogy elutasítsa a kérést, amikor tudatosodott benne, hogy a keze ép. Nincs rajta semmilyen szépség hiba, mintha aznap meg sem próbálta kiszabadítani a kerítés alá szorult kutyakölyköt, a rozsdás dróttal megsebezve saját magát.

Nem álmodott!

 

Vagy a seb lett volna álom? Fényképek! De sosem engedte, hogy a seb is látszódjon a képeken.

Kit hívhatna fel, hogy erősítse meg, volt-e vagy sem heg a kezén? Azt hinnék megbolondult…

És ha kívánna valamit? Valami egészen apróságot? De mit?

 

Remegő kezekkel pötyögte be az üzenetet:

-            -Jó reggelt mr. Bolos! Ha lehetne, szeretném, hogy a sarki pékségben, mire oda érek, legyen torta! Remélem, nem túl nagy ostobaság, csak…

-            -Hívjon nyugodtan Lodia-nak. Nem ragaszkodom a formalitásokhoz. Természetesen megértem, szeretne meggyőződni róla, hogy nem álmodott. A pékségben pedig sosem szokott torta lenni. Mire, oda ér, ma lesz!

-            -Köszönöm, Lodia! Az anyagiakat pedig…

-            -Már le is vontam, emiatt igazán nem kell aggódnia! Forduljon hozzám bármikor bizalommal!

-            -Ez csak természetes! És köszönöm!

Izgatottan kezdett készülődni. Karácsonyi érzés kerítette hatalmába. Olyan régi, gyermeki áhítattal várt karácsonyi, nem a mostani túlárazott, műpompás ál-ünnepi.

-            Ha ez igaz! Ha valóság! Akkor végre eljött az én időm! -ujjongott magában.

 

A mellette elhaladó emberek döbbenten fordultak utána. Korábban még nem látták jókedvűen mosolyogni. Ijesztően szokatlan látványnak számított a hajnali rohanásban.

 

Jó kedéllyel, hangos köszönéssel szinte berobbant a sarki pékségbe.

-            -Jó reggelt, mr. Stone! – üdvözölte a tulaj, akit majdnem orrba vágott az ajtóval. – Látom, magának is jó kedve van ma!

-            -Nekem? Is?

-            -Igen, mert nekem is. Ma ünnepeljük a pékség 20. születésnapját. Este pedig a lányomét, hiszen egyidősek. Ennek örömére, mint régi vevő, kérem, fogadjon el egy szelet tortát! Jó nagyot süttettem, hogy minél több visszatérő vevőt meg tudjak vele örvendeztetni!

-            -Köszönöm! És boldog születésnapot mindkettőnek! – a mosoly kissé megtört az arcán.

Korábban indult ma munkába, hogy mindenképpen be tudjon menni a pékségbe, így volt ideje leülni a parkban egy eldugott padra. Töprengve forgatta a torta szeletet az átlátszó dobozában.

Bizonytalan volt. Végül is torta a pékségben, de ha születésnap akkor természetes. Ez varázslat volt? Vagy amúgy is így történt volna?

Megrezzent a telefon a zsebében. Üzenet Lodia Bolos-tól.

-            -A torta alján.

 

Kibontotta a dobozt, kissé esetlenül, de oldalára fordította a süteményt. Miközben a krémet nyalogatta az ujjairól, felfedezte, hogy mire célzott az üzenet. A piskóta alján felírat bújt meg:

 

-           -Szívesen! L. B.

Hát igaz!

 

Stephen Stone szíve nagyot dobbant. Mit kívánjon? Mi tenné boldoggá igazán?

Mennyibe kerülhet egy kívánság?

Ha azt kívánja, hogy legyen rögtön népszerű a munkahelyén, olvadjanak el tőle a lányok, léptessék elő, talán túl drága, de ha apránként csinálja… Kisebb kívánságokkal, akkor talán nem kerül annyiba.

 

Zsebkendőt halászott elő, és letörölte maradék krémet a kezéről. Üzenetet írt.

-            -Emett Case legyen nagyon figyelmes velem!

-            -Kérem és köszönöm! – írta hozzá utólag.

-            -Vettem! – jött szinte azonnal a válasz.

Emett Case a bejáratnál mintha csak rá várt volna.

-Stephen! – üdvözölte vidáman, ahogy korábban még sosem. De a legcsodálatosabb az volt benne, hogy ez senki másnak nem tűnt fel, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy Emett Case, a népszerű, rá vár, hogy együtt menjenek be. Akkor sem lepődtek meg, amikor munka előtt együtt fogyasztották el a reggeli kávét, az automata előtt, vagy hogy közvetlenül egymás mellett vették fel a munkát. Mintha mindig is így lett volna.

               A nap végére Stephen Stone sok mindent megtudott új régi-barátjától. Persze csak finoman, hátulról megközelítve a témákat, mert úgy vette észre, hogy néha csodálkozik rajta, hogy nem tud valamit, ami elméletileg a közös-múltjuk része, de végül is nem volt belőle probléma.

Kevésbé rossz hangulatban telt el a napja, jobb kedvvel ment haza, és nem érezte, hogy a legszívesebben elpusztítaná a világot.

Whiskey helyett az álmodozáshoz fordult megnyugvásért. Kívánságokat latolgatott.

Végül hosszú idő után először vette kezébe a mappát. Egy darabig nézte a befejezetlen képet, mielőtt apró darabokra szaggatta.

 

Az esti üzenet így szólt.

-            -Tehetséges festő akarok lenni!

Egy darabig még gondolkodott a megbocsájtás szükségszerűségén, holott ha a lelkébe nézett, nem is igazán volt mit megbocsájtania. Végül úgy döntött, hogyha az eladónak nincsenek erkölcsi aggályai, akkor talán neki sem kell. És nem érdemelték meg a boldogságot.

-            -Váljanak el! – írta.

-            -Ok. -tömör, és lényegre törő.

Nem emlékezett rá, hogy lefeküdt, de az ágyában ébredt. Az asztalon egy vászonkép feküdt. Ecsetek, festékek társaságában, amiket sosem tartott otthon, mert ő többnyire rajzolt. Filcek, kréták, ceruzák nagy mennyiségben kallódtak a lakásában, ötletszerű elrendezésben, de azon kívül csak rajzlapokat vásárolt. Most pedig itt voltak az eszközök, amiket nem ő vett, és a kép, amit nem ő – de akkor ki? – festett… Legalábbis nem emlékezett rá…

Mégis, a jobb alsó sarokban ott díszelgett kacskaringós szignója. S. S.

Készített róla néhány fényképet, amiket ebéd közben megmutatott Emett-nek, aki odáig volt érte. Kérésére megmutatták másoknak is. Nap végére két dolgot tudott mindenki a gyárban: Stephen Stone-ból még lesz valaki, annyira tehetséges festő, és válik az álompár.

Őt mindkét hír jóérzéssel töltötte el.

Ezt követően minden reggel új és új kép várta az asztalon. Férfiak, nők, tájképek, tengerek, hajók, virágok, csendéletek, aktok, más-más stílusban… Mintha kísérletezve keresné a saját igazi stílusát…

Nem lepődött meg, amikor elkezdtek interjúkat kérni, kiállítást szervezni… Boldogan mosolygott a megnyitón a remekre szabott – jobbat kívánni sem lehetett volna – öltönyében.

A nők bomlottak érte. Persze nem annyira, mint a híres színészért. Aki magas volt, és jóképű, és szőke, mint az álombéli herceg…

 

A fodrász nem lepődött meg annyira a kérésen – az utóbbi időben nem ő volt az első -, mint ő a végeredményen. Nem elég, hogy a festék nem fogta be rendesen a haját, és a sötét alapon narancssárgás hatást értek el vele, másfelől kiderült, hogy allergiás rá, és örüljön, hogy vöröslő bőrrel, és kiütésekkel megúszta a kalandot. Hogy menjen így emberek közé? Hazafelé így is mosolyogtak rajta, biztos, hogy kacagtak is, amikor már nem látta őket…

 

Nem írt üzenetet ezúttal. Egy szelfit küldött saját magáról. Hatásos volt, mert a címzett így is megértette.

-            -Szőke? Tényleg? -írta.

-            -Igen. Akarom!

-            -Felőlem…

Reggel természetes szőkeségében ébredt. Nyoma sem volt a vöröslő bőrnek, sem a kiütéseknek, sem a narancsos árnyalatnak. Mintha mindig is szőke lett volna.

Apró figyelmes gesztusként Lodia még a fényképeket is hozzá igazította.

Stephen Stone ezek szerint sosem volt barna. Mindig dús, szőke hajkoronája volt.

 

Emelt fejjel érkezett, ahogy mostanában szokott. Annyira megszokott volt, hogy az emberek már fel sem néztek rá. Az új festményre sem kérdeztek rá, hogy mit alkotott éjjel a művész. Kisebb csoportokban beszélgettek.

-            -Mi történt? – kérdezte Emett-től, aki egy újságot mutatott a mellette állónak.

-            -Szia. -üdvözölték.

Stephen Stone elhúzta az orrát. Mintha a jólneveltségüket fitogtatták volna. Igaz, mostanában nem köszönt, mert ez annyira művészinek tűnt, de nem is tették szóvá. Megtehette. Úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja a köszönést most is, ne érezzék úgy, hogy célzásnak vette, hiszen ő is tudta, hogy mint érkezőnek, neki illett volna előre köszönnie.

 

-            -Nézd! – mutatta Emett az újságot. Világrekord súlyemelésben, a városban. A férfi csupa erő, csupa izom. Messziről látszik a tömegben, az már biztos. A nőneműek izgatottan vihorásztak közel s távol. Biztos náluk is ez volt a téma…

Stephen Stone örömébe üröm vegyült. Eddig ő volt az irigyelt tehetség. Persze nincs kigyúrva, nem annyira erős… De majd lesz!

A hangulata kicsit hajazott a korábbi napok rosszkedvére, de vigasztalta a tudat, hogy másnapra minden megváltozik.

-            -Erős és izmos akarok lenni! – írta.

-            -Rendben. -se több, se kevesebb.

Másnap reggel akadt némi problémája a mozgás koordinációval. A megszokott tárgyak, mintha szándékosan nehezítették volna a készülődést, a semmiből ütköztek belé, és hullottak szerteszét, egy-egy óvatlanabb mozdulat hatására.

A tükör előtt ácsorogva elégedetten szemlélte az új-önmagát. Sokkal jobban festett, mint a srác a sport rovatból, ráadásul rövidebb idő alatt érte el ezt a szintet. A fényképei természetesen követték a változást, talán ezért is nem váltott ki a munkahelyén különösebb csodálatot. Mintha mindennapi látvány lett volna.

Egyedül Emett Case ejtett meg egy udvarias bókot, miszerint mintha még izmosabb lenne, mint tegnap volt, biztosan lement este az edzőterembe.

Árgus szemmel figyelte a nőket, hátha elkap egy vágyakozó pillantást, de nem történt semmi.

Egy éjszakás kalandokra már a kezdeti sikereket követően kaphatott volna akár mindennap új jelentkezőt, de nem vágyott rá. Szüksége volt az érzelmekre, hogy valaki őt, az igazi saját valóját szeresse, mindennél jobban. Halálos, mindent elsöprő, egyszeri szerelmet akart, ami a végtelenségbe nyúlik…

Törte a fejét, kétségbeesetten kutatott az emlékei között, hátha volt egy pillanat, ami jó érzéssel töltötte el, az első csodálat, mint a festmény esetében, de úgy tűnt, hogy a külső- és belső dolgok tekintetében máshogy működnek ezek a dolgok. A tehetség lehet rejtett, rácsodálkozhatnak ezren is, de a külső… Az mintha mindig is lett volna. Csalódott volt.

Napközben többször elcsípett egy-egy elismerő megjegyzést, amit nyíltan, vagy titokban, de másokról ejtettek el, dicsérve az elvesztett kilókat, az új frizurát, a stílus váltást… Olykor egészen apróságokat felnagyítva.

Legszívesebben megrázott volna valakit, üvöltve, hogy vegye észre, hiszen ő tényleg változott, de eszébe jutottak a fényképek az otthonában. Mintha az élete eddigi minden munkája benne lenne a külsejében, apránként kiépítve a mostani állapotot. Egy suhintással eltörlődött a kevésbé előnyös külsejű volt-énje. Nem volt igazi viszonyítási pont.

-            Valami eredmény kellene! Valami igazán nagy! Hogy felfigyeljenek rám! Hogy csodáljanak! – gondolta.

-            -Azt akarom, hogy ismerjenek el! – írta a messengerbe. – Vegyék észre a bennem rejlő erőt!

Meg sem várta a választ, azzal a tudattal feküdt le a szokottnál is korábban, hogy amint felébred, meg fog történni a varázslat, és reggel minden rendben lesz újra…

 

Valóban, reggel az utcára kilépve elismerő pillantások kereszttüzében sütkérezett. Férfiak irigykedve tekintettek rá, nők kuncogtak össze a háta mögött pironkodva. Elégedett volt.

A munkahelyén az emberek ismételten az újságot bújták. Emett Case messziről lóbálta felé a napilapot!

-            -Hihetetlen! Tényleg bevállaltad! Elképesztő vagy!

-            -Le a kalappal a bátorságod előtt! – vágta valaki kedélyesen hátba.

Néhányan megszorították a kezét, kérték, hogy az ő asztaluknál fogyassza el az ebédjét! Boldogan parolázott mindenkivel, szélesen mosolygott a közös fényképeken – és az első adandó alkalommal magára zárta a férfi mosdó egyik fülkéjének az ajtaját, hogy háborítatlanul átolvassa az újságot, mert fogalma sem volt, hogy mit tett.

Egyelőre semmit, mint kiderült, azon kívül, hogy kihívta a városi bajnokot, hogy mérjék össze az erejüket.

-            -De én nem ezt… Nem így… - motyogta kábultan.

Reszkető kézzel nyitotta ki a fülke ajtaját. A csapnál Lodia Bolos mosta a kezét.

-            -Valóban – mondta, mintha egy el nem hangzott kérdésre válaszolt volna. – Hogy is mondjam, éltem kicsit az alkotói szabadság lehetőségével. Nem akartam megfosztani a pillanat örömétől, a rajongóktól, a sikertől… Persze megtehettem volna, hogy csak egy homályos emléket kap, a nagy pillanatról, de gondoltam, miért ne legyen mókásabb?

-            -Mókásabb?! – háborgott elégedetlenül – Mi a fene ebben a mókás? Hiszen azt sem tudom, hogy mennyit bírnak az izmaim… És ha nem tudom felemelni a súlyt?

-            -Hát emelje fel! Varázslatot használva épültek egyik pillanatról a másikra. Ugyanez a varázslat segíthet felemelni akár az Eiffel tornyot is! Csak kívánnia kell!

Stephen Stone idegesen kapott a telefonjához.

-           -Nem szükséges mr. Stone. Itt vagyok maga előtt.

-            -Jó, akkor azt kívánom, hogy legyőzzem a bajnokot!

-            -Meglesz. Látja, ennyire egyszerű. Ma este elmegy a sportcsarnokba (megjegyzem megfelelő sportruházat az öltöző szekrényében, divatos sporttáskában bekészítve), kicsit játszik a közönséggel, nyög egy párat, fújtat hozzá, és felemeli a legnagyobb súlyokat is játszi könnyedséggel. Már csak magán múlik, hogy mennyire akarja földbe döngölni a szegény párát. Persze azért csak óvatosan! Bár valóban képes lenne az Eiffel torony megemelésére is, kétlem, hogy szívesen magyarázkodna a kamerák előtt az edzés-tervéről…

-            -Igen, igaza van. Köszönöm! Köszönök mindent! – hálálkodott volna, de már nem volt kinek.

Lodia Bolos-t, mintha a föld nyelte volna el.

A nap hátra lévő részében megnyugodva fogadta a biztatásokat, a gratulációkat, jóváhagyta az after party-t a természetesnek vett győzelme után. Számára is természetes volt, hogy mindenki hitt a győzelmében. Közéjük való volt, számítottak rá, szurkoltak neki. A jelenlegi bajnok amúgy is csak egy jött-ment. Nem is a városban született, vele ellentétben.

Munka után az öltöző szekrényében ott várta a beígért sportruházat, divatos színekben, hozzáillő cipővel.

Versengtek érte, hogy ki méltó arra, hogy az autójával a sportcsarnokhoz szállíthassa, hiszen egy ilyen nagy ember mégsem mehet szégyen szemre tömegközlekedéssel a város másik felébe egy ilyen jeles napon! Nagy kegyesen kiválasztotta sofőrnek Emett barátját (aki régebben nemhogy a barátja nem volt, a köszönését is derogált elfogadnia), és a csinosabb nők közül hármat kísérőnek, hogy megadja a módját.

Hátul kissé szűkösen fértek el hárman, mégis, az anyós ülésre száműzött szépség irigykedve nézegetett a visszapillantó tükörbe, hiszen a másik kettő kénytelen volt szorosan összebújva utazni az ideáljukkal, mivel máshogy nem fértek el. Fájdalmát növelte, hogy hangos viháncolással latolgatták az esélyeket, természetesen Stephen Stone javára. Hogy is lehetne másként?

 

Stephen meg sem lepődött, amikor már messziről látta, hogy bajosan fognak parkolót találni a sport csarnok közelében, annyian eljöttek, hogy megnézzék az összecsapást. Azért mégsem volt kedve egy távoli parkolótól megizzadva besétálni a küzdő térre. Némi ügyeskedéssel, de sikerült elküldenie egy üzenetet a telefonjáról, és már szaladt is ki a csarnokból egy öltönyös fickó, aki messziről integetve, széles mozdulatokkal kalimpálva irányította őket, egy foglalt jelzéssel ellátott parkoló helyre. Meglepően kényelmes távolságban a bejárattól.

-            -Mintha tudták volna, hogy az én autómmal jössz! – ámuldozott Emett.

-            -Biztos szóltak nekik a srácok a melóból. – válaszolta.

-            -Valószínű! – erősítette meg az anyósülésen gubbasztó hölgyemény, csak azért, hogy valamit végre ő is mondjon.

 

Jutalma nem maradt el, az egyik viháncoló egy gyöngédnek alig mondható taszítással Emett oldalára száműztetett, és az így betöltetlenül maradt helyet büszkén fogadta el. Így vonultak be a sportcsarnokba, ideáljuk dicsfényében sütkérezve.

 

Minden úgy történt, ahogy azt mr. Lodia Bolos megjósolta. Volt egy kis pózolás a kameráknak, némi erő fitogtatással, laza műbalhé a sajtónak, nyögdécselés, szuszogás, és kegyesen csak két kilót vert rá az ellenfelére. Kizárólag azért, hogy ne keltsen túl nagy feltűnést. Habár érezte, hogy akár a világot is ki tudná fordítani a helyéből.

 

               Egy pillanatra elgondolkodott azért, hogy miért is lenne ez egyébként akkora szám? Igazi világszenzáció lenne! A férfi, aki egyedül emel fel hidakat, tornyokat, épületeket! Az embereknek természetes lenne, hogy képes rá! Habár… Az belső tulajdonság. Talán nem lenne annyira mégsem természetes… De akkor is, csak egy másik kívánság kellene, és minden rendben lenne újra… Habár egy világméretű kívánság lehet, hogy túlságosan sokba kerülne… Tényleg, vajon mennyi is lehet a számláján? Meg kellene…

De a gondolatot megakasztotta benne egy ráakaszkodó feltűnési viszketegségben szenvedő igencsak alul öltözött rajongója, a kamerák kereszttüze, és a villódzó vakuk, amik nem akartak egyetlen percet sem elveszíteni ebből a jelenetből.

Élvezte? Vagy csak úgy tett, mert ezt várták tőle? Maga sem tudta, de széles vigyorral pózolt, a győzelem jelét mutogatta, autogramokat osztogatott…

 

 

-            -Igaza volt Lodia-nak! – gondolta. – Ezt a pillanatot érdemes volt elejétől a végéig megélni!

 

Az elkövetkezendő hét még a dicsfényben ragyogva múlt el. Sportegyesületek vetélkedtek érte, igazoljon le, indítanák az olimpián! Reklámok miatt keresték, interjúkat készítettek vele. Itt-ott írtak a festményeiről is, de a festő súlyemelő nem volt akkora szenzáció, mint az ismeretlen súlyemelő, aki legyőzte a bajnokot.

A végére már szinte maga is unta a felhajtást. De az élet ment tovább. A címlapokról oldalanként került egyre hátrébb, hogy aztán végül már csak a pletyka lapok firtassák a magán életét.

Már nem voltak anyagi problémái. Költözhetett volna saját, nagyobb otthonba, felmondhatott volna, de nem tette.

Az otthona, az az aprócska zug volt az utolsó, amit saját erejéből ért el. És bár kívánhatott volna remek társaságot, gazdag baráti kört, csodálók százait, ezreit… Mégis maradt abban a társaságban, amit a leginkább le akart nyűgözni. Akik nem fogadták őt be korábban. Most bosszantani akarta őket a sikereivel.

Bár nap mint nap elkönyvelhetett némi irigységet innen-onnan, és akadtak számító baráti közeledések (ezeket Emett Case-el ellentétben már kívánnia sem kellett), de nem volt igazán elégedett. A többség élte az életét tovább, a megszokott mederben. Mintha mi sem történt volna…

Lefekvés előtt sokat gondolkodott. Valami tartósabb sikerre vágyott. Ami nem veszik el a rengeteg esemény között.

Kísérletezni kezdett. Ha a külsején változtatott hozzá igazodtak a fényképek, és az emlékek. Ha új tehetséget kívánt, idővel megkopott a fénye. Nem tudott akkora multi-talentum lenni, ami nem veszítette volna el az érdekességét egy bomba támadás, egy tűzhányókitörés, vagy egy repülőbaleset mögött…

 

-Lehetnék szuperhős. – morfondírozott magában – Megmenthetnék valakit. Vagy lehetnék rossz fiú?

 

Végül mindkettőt megpróbálta, és mindkettőt visszavonta. A szuperhős-énjével túl sok elvárás született, a szuper-gonosz énje addig volt mókás, amíg nem ölt meg valakit. Igaz vissza tudta hozni az életbe, csak egy aprócska kívánságába került, de valahogy már nem élvezte annyira.

 

Nem volt boldog. Ugyanott volt, ahonnan elindult. Ugyanaz a lakás, ugyanaz a munkahely, ugyanaz a társaság… Csak sokkal jobban bosszantotta minden, hiszen a kezében van a nagy lehetőség, egyetlen egy dolgot kellene kívánnia, ami örökre megváltoztatna mindent, élete végéig tartó boldogságot hozna neki, csak éppen azt nem tudja, hogy mi legyen az…

 

A rosszkedv apránként lopakodott vissza az életébe, megkeserítve gyötrő módon a mindennapjait.

 

Idegesítették a festmények, amiket aztán végül elkívánt a pokolba. Idegesítette Emett Case, akit ugyan nem kívánt a képei után, pusztán ignorálni kezdte őt, ami viszont érthetetlen volt a barátja számára, aki csupán a szépre emlékezett. Kerülni kezdte az embereket. Az utolsó pillanatban esett be munkába, szünetekben rejtett zugokban bujkált, kapkodva evett, és munka után szinte menekült haza, ahol aztán legurított pár pohár olcsó whiskey-t (mit nem tesz a megszokás, ugye?) és ágyba dőlt, hogy ne kelljen gondolkodnia sem.

 

Nem kívánt. Napokig, hetekig? Már nem is számolta.

Lodia Bolos nem volt erőszakos típus. Ha nem, hát nem.

 

Az áttörést egyetlen aprócska megjegyzés okozta, amit két kolléganője között kapott el, miközben ép bujkált a világ elől.

 

-           -Mit gondolsz róla?

-            -Stephenről? Felfuvalkodott hólyag. Rátarti alak.

-            -Szerintem jól áll neki. Azért mégiscsak valaki…

-            -Nem is tudom, de nekem nem jön be. Persze, jóképű, sármos, tehetséges, gazdag, de tudod én nem ezt keresem egy férfiban.

-            -Pedig ez a legjobb partner! A többi meg jön magától! Ha jól kevered a lapokat életed végéig biztosítva van minden, amire csak vágysz!

-            -De én nem akarom keverni a lapokat! Egyenrangú fél szeretnék lenni, egy hétköznapi, megbízható férfi oldalán. Aki egy kicsit különc, nem vegyül a tömegbe, vannak önálló gondolatai, és nem hajtja a nyájszellem…

-            -Tudod is te, mi a jó…

-            -Nekem ez!

Stephen Stone elképedt. Valaki olyasvalakire vágyik, aki valaha ő volt!

Valaki, egy egyszerű, egérszürke lány, akit korábban észre sem vett. Aki nem tartozott a népszerűek közé, és nem is akart kitűnni. Akinek meseszép mogyoró barna szemei vannak…

 

-            -Tudom, mit akarok! – szinte berobbant az otthonába. Tudta, hogy csak hívnia kell az üzletvezetőt. -Megtaláltam azt az egyetlen kívánságot, ami boldoggá tehet engem! Önmagam akarok lenni! Mindent akarok, amit magam értem el! A régi életemet kérem!

Képzeletben már a virágbolt előtt válogatott a kész csokrok közül, hiszen másnap reggel oda fogja vezetni az első útja, és azt a virágot annak a mogyoróbarna szeműnek személyesen fogja odaadni, és ha nem is megy el vele kávézni ma, hát holnap újra vesz neki virágot, és holnapután is, és azután is, egészen amíg boldogan, míg meg nem lesz. Ez az új életcélja!

 

Mr. Lodia Bolos érkezését gyufa sercenése, és halvány füst illata jelezte. A semmiből jelent meg, csípőjét az íróasztalnak támasztva.

-            -De jó, hogy itt van! Már tudom, hogy mit szeretnék! Én…

-            -Hallottam. – hangzott a válasz nem túl lelkesen.

-            -Akkor? Reggelre ugye minden rendben lesz? Nagyon hálás vagyok! – nyúlt a keze után, hogy megrázhassa, de mr. Bolos tekintete megállította.

-            -Valami baj van? – kérdezte aggódva.

-            -Baj? Nem, tulajdonképpen nincs.

-            -Akkor? Teljesíti a kívánságomat? Esküszöm, ez lesz az utolsó!

-            -Nem.

-            -De tényleg nem fogok semmi mást kérni! Megígérem!

-            -Sajnálatos módon nem teljesíthetem.

-            -Miért pont ezt nem?! Hiszen annyi mindent megtett! Halottakat támasztott fel, emberfeletti erőt adott! Vissza akarok adni mindent! A külsőmet, a tehetségemet, akár az emlékeimet is erről az időszakról! Félre ne értse kérem – tette hozzá- maximálisan meg vagyok elégedve a szolgálataival, és fantasztikus ajánló levelet fogok írni, és akár szóban is ajánlom bárkinek, csak ezt az egyetlen aprócska kívánságomat teljesítse!

-            -Higgye el, nagyon szívesen megtenném, de nem tehetem…

-            -Hogyhogy nem teheti? Hiszen nincsenek erkölcsi aggályai!

-            -Azok valóban nincsenek, ellenben az elvekkel, amik viszont vannak.

-            -Elvek?

-           -Mondjuk úgy, hogy sértené az üzleti érdekeimet.

-            -Ezt nem értem!

-            -Látom. De elmagyarázom. Emlékszik a megállapodásunkra?

-            -Igen, teljesíti minden kívánságomat!

-            -Erre legalább figyelt. És mit mondtam a fizetésről?

-            -Hogy a hitelkeretemet terheli minden kívánság, és a könyvelést maga végzi.

-            -Igen ez így van. És nem önfényezésből mondom, de rendkívül lelkiismeretes könyvelő voltam mindig. Percre pontosan számoltam el az anyagiakkal. Sőt, olykor még csaltam is az ön javára. Nem könyveltem például a külső változtatásoknál az emlékek és az emléktárgyak módosítását. Megkapta ingyen, mert kedvelem magát.

-            -Nem kétlem, hogy lelkiismeretesen könyvelt, de biztos vagyok benne, hogy meg tudunk egyezni.

-            -Sajnos nem tudunk. A hitelkeretét a mai napon véglegesen kimerítette. Tulajdonképpen már az utolsó kívánságával lenullázta a számláját, de mint említettem, kedvelem magát. Gondoltam, adok egy esélyt a boldogságra. Mindent megkapott, amit akart, csak tud vele kezdeni valamit.

-            -Ha annyira kedvel, ennyi kedvezményt igazán adhatna még! Én is nagyon kedvelem magát! Egy életre lekötelezne! Nem tudom, mennyibe kerülne a kívánság, de biztos vagyok benne, hogy valamit együtt ki tudunk találni!

-            -Ki tudnánk, de nem fogunk. Túlontúl méltányos voltam eddig is. Az utolsó kívánsága óta kapott tőlem ajándékba egy hónapot, három hetet, négy napot, nyolc órát, harminckét percet… Tudnám még tovább részletezni, de ezt sem fogom. Ennyi idővel korábban eljöhettem volna, magáért, de nem tettem. Bíztam benne, hogy tanult valamit. Persze minden kívánsággal egyre inkább csökkentette bennem a reményt, de én még az utolsó után is hinni akartam. Hiába na, az az áldott jó szívem…

-            -Várjon egy percre! Értem? Mi az, hogy értem jött?!

-            -Milyen furcsák maguk. Mind tudomásul veszik, hogy az idejükkel fizetnek nekem, de soha, senki nem kérdezte még meg, hogy mégis milyen idővel?

-            -Milyen idővel? Mit vett el tőlem?!

-            -Én? Semmit. Mit adott nekem önszántából? A kívánságaiért az életéből hátra lévő idejével fizetett!

-            -Úgy érti?

-            -Igen. Egész hosszú élete lehetett volna. Ez az egyetlen áldás a családján, tudom a férfiak mind sokáig éltek, jó egészségben. Lettek volna jobb és rosszabb napjai is. A döntéseitől függően családja (bár nem kiemelkedő szépség, de remek választás lett volna a hölgy, akinek a virágokat szánta), boldogság holtodiglan, és a többi, és a többi…

-               -Nem! Meggondoltam magam! Nem erről volt szó!

-                -Pontosabban erről nem volt szó, ugye.

-               -Tájékoztatnia kellett volna!

-            -Pereljen be! – vonta meg a vállát -. Ön a szavával tulajdonképpen aláírt egy nem teljesen tisztázott tartalmú szerződést. Nem kérdezett semmit, ami tényleg fontos lehetett volna. Viszont amint mondtam, az egyezségünk alól nincs kibúvó, a pénztártól való távozás után reklamációnak helye nincs, meg egyéb ilyen ostoba szólások.

-               -Kérem!... – Stephen Stone hangja könnyekbe fulladt.

 

Már nem kapott választ. Mr. Lodia Bolos csettintett egyet. A varázslatnak rögtön két eredménye is lett.

Az egyik Stephen Stone (a klasszikus változat) teteme a padlón. A másik Stephen Stone kárhozatra ítélt lelke, bezárva egy mágikus dobozkába, az örökkévalóságig vagy még annál is tovább.

Mr. Lodia Bolos bánatos sóhajtással csúsztatta zsebébe a lelket rejtő tokot.

-               -Pedig egészen megkedveltem… - motyogta, csak úgy, magának, mielőtt a semmibe veszett volna.

Tatabánya, 2025. október 29.