Neked
Kedves
Ismeretlen! (Hiszen nem ismerlek téged!)
Az
életedből csupán egy pillanatot kérek!
Nem örökbe azt sem,
vissza fogom adni!
Lesz még bőven időd a dolgodra szaladni!
Mert azt én
is tudom: rengeteg a dolgod!
A problémákat futva,
úgy-ahogyan oldod…
Hogyha ötven lábad, és ezer
kezed lenne,
Ennél ügyesebben talán úgy se
menne!
Rohansz ide-oda, keresed a
helyed,
Néha azt sem tudod, hol is áll
a fejed…
Három helyen kéne, épp e
percben lenned…
Annyi mindent kéne – kellett
volna!- tenned…
A huszonnégy óra kevés már a
napban,
Megfeszülsz mindentől, minden
pillanatban…
Görcsben áll a gyomrod, kedved
lenne sírni,
De erőt veszel mégis, neked ki
kell bírni!
Hiszen, ha te nem… Akkor más
sem fogja…
Benned minden remény – a
szívedbe zokogja…
Mert szüksége van rád, és
hogyha nem lennél…
A könnyeid
lenyelve nézed, mit tehetnél…
Falakba
ütközöl, és bevered a fejed…
Idegenek
vitáznak – miért éppen veled?
Hiszen te
csak jót akarsz! Az is igaz: másnak…
De magyarázni nincs időd,
rohannod kell, várnak!
Amikor már besokallsz, elbújsz,
kicsit sírni...
Vigasztalva
magadat, fogod ezt is bírni…
Többet nem! – ígéred, de már
te sem hiszed...
A világot -úgy érzed- a
vállaidon viszed...
Pedig nem
vagy robot, bár néha annak néznek…
Megbíznak
és nyaggatnak, könyörögve kérnek…
A legjobban
neked fáj, mikor nincs mit adni…
Vissza
pedig nem fogsz – de nem is akarsz! – kapni…
Tisztellek
téged, Ismeretlent, nagyon!
Most azt az egy percet -tessék!-
visszaadom!
Legyen a
tiéd ez a pillantásnyi élet!
Remélem, hogy találsz benne
némi szépet!
Egy
pillantásba sűrítem a nyarat és a telet,
A tavaszt, az őszt, a napsütést,
a szelet,
A virágok illatát, egy puha,
fehér felhőt,
Tenger víz hűvösét, és
síeléshez lejtőt…
Adagolok
hozzá emlékeket régről,
Ismerősök arcát, sok elhalványult
képről,
Semmivé
foszlott, tán sosem-volt álmokat,
Lelkedről csörögve lehulló
láncokat…
Ez a perc a tiéd, tehetsz vele
bármit!
Te vagy az, aki most – csak
miattad! – számít!
Ez alatt
-javaslom – derülj kicsit, nevess!
Fedezd fel magadban -ott
van! –, amit szeress!
Elengedhetnélek.
Tudom, sok a dolgod…
A huszonnégy órát, hogy
többnek tűnjön: toldod…
Elcsalsz magadtól egy órát,
néhány percet,
Magadra aggatva számtalan új
terhet…
De nem
mehet ez mindig! Néha meg kell állni!
Minden gondra nem fogsz
megoldást találni!
Hiába
gondolják, hogy a te léted mese,
Örökké nem fogsz élni –
tudod? – te se…
Hogyha csalni akarsz, hát csalj
egy percet: neked…
Adj esélyt másoknak, hogy
törődjenek veled…
Mosolyogva ne hazudd azt, hogy
minden rendben,
Amíg belül
összetörsz a lélek-mélyi csendben…
Tudod, kedves Idegen, életed
csak egy van…
Nem számít,
ha szíved -most csak- más ügyéért dobban…
Az sem lesz majd érdekes, hogy
tiltakozni féltél,
Ha nem vigyázol, úgy mész el,
hogy még nem is éltél!
Tatabánya, 2026. február 27.
Kép forrása: MI
