Catelyn:
Reszket a lelkem
Sötétbe dermedve reszket a lelkem...
Kísértik jövendőm árnyai...
Földhöz szegezi ezernyi terhem,
És megtépve lógnak a szárnyai...
Pedig még vágyna repülni, szállni!
Remélve, felfelé nézeget...
Szeretne levegő-ösvényen járni,
Átszelve némán a kék eget...
Lánc feszül bokáján, csendülve: maradj!
Szabadulnod magadtól nem lehet!
Letépnéd rabigád? Próbáld meg! Szaladj!
De a félelmed lesz, ami eltemet...
Jövendő félelmek követik lépted,
Tépázzák megfáradt szárnyaid...
Vágysz még? Vágytál? Magad sem érted,
És semmivé kopnak a vágyaid...
Csak vagy, létezel, semmit sem várva...
Elmúlttá mállik a pillanat...
Magad-féle test-börtönbe zárva,
Az árnyékod csupán, mi itt marad...
Egyetlen percig, pár óráig, hétig?
Volt? Nincs? Biztos, hogy létezett?
Úgy élt egy életet -jól? rosszul?- végig,
Hogy nem vette észre, amikor tévedett?
Sötétem mélyében reszket a lelkem...
Repülni csalják a csillagok...
De nincs elég erőm, nincs elég merszem...
Erőtlen suttog: még itt vagyok...
Tatabánya, 2025. Október 08.
Kép forrása: MI
