Catelyn:
Hagyjuk...
Én szeretnélek
hinni, ó, te elfogadó Isten!
Aki előtt különbség az
emberek közt nincsen!
Aki maga nem ítél,
hisz az ő munkája mégis…
Általa van fű, fa,
ég, az emberek -lásd: én is…
De hogy higgyelek,
igazán? Ha gyűlölködni engedsz?
Múlt árnyából
kikukkantva kőtáblákat lengetsz,
Számon kérsz, és
fenyegetsz – de ezt gondolod, tényleg?
Sok a félre
magyarázás, elveszik a lényeg…
Én szeretnék úgy
hinni benned, szívből, ahogy mások!
Nem reszketve –
hiszen ismersz –: tilos úton járok?
Habár lehet járatlan,
és szabad arra menni…
Csak rád fogják, hogy mikor, mit, és
mért nem szabad tenni…
Én úgy akarlak hinni téged,
jóságodban látva!
Nem búsulni minden nap, hogy jaj, de sok
az árva…
Rengeteg a magányos, az üldözött, a gyenge…
Egyformán tekintesz fentről ránk, az emberekre?
Talán,
hogyha szemed előtt mind egyformák lennénk,
Egymás felé csupa
kedves, apró gesztust tennénk!
Hiszen tudnánk,
te előtted mindegyikünk kedves,
És ha látod jóságunkat a
szíved is repdes!
Nem is tudod, milyen nagyon vágylak
téged hinni!
Szeretném a szavaidat tiszta vízként inni…
Mégis, olyan távoli
vagy… És gyarló, mint az ember…
Isten, aki elénk
állni – tanítani! – nem mer…
Hogyha vagy, ha
létezel… Gyere, taníts, Mester!
Hiszen a te kezed által
született az ember…
A szabad akaratot tőled – jó ötlet
volt? – kaptuk…
Úgy hinnélek! Jóságodban! Szeretnélek!
Hagyjuk…
Tatabánya, 2026.
június 24.
Kép forrása: MI
