(Fel)növő

 Catelyn:

(Fel)növő

Lassacskán felnövök. Nem vagyok már gyermek!

A vállaim lenyomják problémák és terhek...

Gyötörnek gondok, és kínoznak bánatok!

Fojtóan ölelnek csalóka látszatok...

Tanulom mit, miért, hogyan kell tenni!

Nem tudok dönteni: maradni? Menni?

Tudni a biztosat? A jövendőt várni?

Remélni, nem is fog annyira fájni?

Ha akarom, elhiszem: mindenem rendben!

A mindenség kavarog csendesen bennem...

Nem érti a test, miért kíván mást a lélek...

Örülnöm kellene, gondolom, hogy élek...

Tanulok! Tanulok! Mégsem tudok semmit!

Ha elalszom, megnyugszom, legalább egy cseppnyit,

De álmomból arra riadok: reszketek!

Rémít a gondolat: és ha már nem leszek?

Meg fogok tanulni, felnőtt módon lenni?

Ha megkérded mi bajom, azt felelem: semmi!

Vagyis, hát... Valami... Hogy mi az? Hát... Nem tudom...

Jól vagyok! Jól leszek... Talán... Majd... Suttogom...

Egész kicsi vagyok... Eltemet a félszem!

Nem tudom, hogy mi a baj, csak a létét érzem...

De a külvilág felé - nem tudhatják! - titkolom...

Hogy milyen okból teszem? Ezt mutatták? Nem tudom...

Bizonytalan vagyok. Nem vígasztal semmi!

Nem szeretek - kettesben -önmagammal lenni...

De nyugodt szívvel mondom -hidd csak el!- meg leszek!

Miközben e percben épp -magamban!- elveszek...

Tatabánya, 2026. Május 7.

Kép forrása: MI

Fogadd örökbe!

 Catelyn:

Fogadd örökbe!

Fogadd örökbe egy versemet!
Legyen a tiéd minden sora!
Ha a semmi öleli a lelkemet,
Ne add senki másnak oda!

Fogadd örökbe egy versemet!
A szívemből mind drága darab!
Habár olvasva meglehet,
Nem többek, mint üres szavak…

Fogadd örökbe egy versemet!
Őrizd, gondozd, olvasd bátran!
Ápold, ha kell, mint gyermeket,
Ki reszketve ég, forró lázban…

Fogadd örökbe egy versemet!
Nincs más dolgod, csak elfogadni!
Emlék, ami ha nem leszek,
Egy kevés vigaszt fog majd adni…

Fogadd örökbe egy versemet!
Mától a tied minden sora!
S ha a semmi öleli a lelkemet,
Nem hagylak el, többé soha!

Tatabánya, 2026. április 11.

Kép forrása: MI

Zene: Suno

Vallomás

Catelyn:

Vallomás

Ez a vers magamnak – tőlem – egy vallomás…

Egészen halk szavú – ne hallja senki más…

Tinta illattal egy papíron suttogok:

Megfelelni igazán -magamnak – nem tudok…

A legszigorúbb bírám – mindig is – én leszek.

Megintem magam, ha úgy érzem: vétkezek,

De nem tanulok belőle, ezerszer hibázok,

És önmagamat megszidva – magammal vitázok…

Hiszen annyi mindent kellene már tudnom!

Túl sok vizsgán kellett eddig nagyot buknom...

A tananyag a sorsom volt, a tanítóm az élet…

Minden sorsfordulat egy újabb szintet lépett...

Nem bízom magamban. Nagyon nehéz hinni!

Pedig olyan sokra soha nem akartam vinni!

Az életem csalóka, itt nem szándékos semmi…

A véletlenek összjátéka, igazából: ennyi…

Ember vagyok csupán. A hibáimmal élek.

Ha megkarcolom magam, mint mindenki más: vérzek.

Felállok, ha elestem, próbálgatok járni…

Mosolygok – hát nem hiszik, hogy nekem is tud fájni…

Most elmondom magamnak! Ha muszáj a világnak!

Helye van a létben – helye! – a hibáknak!

Tanítanak minket! Lassan, de tanulok!

Bár mindenkinek elég jó nem leszek! Nem tudok...

Tatabánya, 2026. április 9.

Kép forrása: MI