Szerzői jogvédelem

Az itt megjelent írások a szerző (Catelyn), vagyis én saját írásai(m), ezért a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény alapján szerzői jogvédelem alá esnek. Megtiszteltek vele, ha kifejezitek véleményeteket (akár negatív akár pozitív), de egyúttal szeretném kérni, hogy ha megosztjátok műveimet, legyetek kedvesek feltűntetni engem, mint szerzőt. Köszönettel: Catelyn
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: nosztalgia. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: nosztalgia. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. szeptember 8., hétfő

Filléres

Catelyn:


Filléres


Én még azt tanultam, hogy a húsz fillér is kincs...

Sokat számít, ahol minden napra jut egy: nincs!

Nem vehetnek ezt vagy azt, spórolni kell "arra"!

Örülnek, ha kenyér jut, nem költenek vajra...


Új cipőt, ha nagyon kell, csakis akkor vesznek,

Amit tudnak -jól jöhet!- mindent félretesznek!

A fillérek azután egyre-másra fogynak...

Észrevétlen -enni kell!- hétköznappá kopnak...

 

Legközelebb eltesszük. Hogyha tudunk többet!

Spórolni kell! Mégis min? A semmiből? Csak ötlet...

Ábrándozás: hogyha majd... Azon nyomban vége...

Eltolják az álmokat a problémáik félre...

 

Dolgozni kell. Dolgozni! Aztán, talán, egyszer...

Derűs nyugalomba öregszik az ember...

 A vállát persze ugyanúgy -jaj, de nehéz! - nyomja,

Habár már az ifjakért, a mindennapok gondja...

 

Félretesz a kicsiből, neki az is elég...

Alig eszik, minek ide minden napra ebéd?

Ez is van még, azt sem vesz most, csak azt, amit muszáj...

Kesereg, hisz őbelőle lett mostanra uszály…

 

Nem panaszkodik a gyermek. De ő fél, hogy teher...

Kesereg, hogy mekkora kár, ha valamit lever...

Sír, hogy többet nem tud adni, pedig hogyha menne!

A gyermekei élete most biztos könnyebb lenne!

 

Hiába, hogy nem is kérnek, akkor is tesz félre!

Ne legyen majd annyi gondjuk a temetésére!

Kiválasztja a ruhát is, előveszi néha...

S nevet, hogyha rákérdeznek, higgyék csak, hogy tréfa...

 

Bicske, 2025. Szeptember 08.


Képek: Délután talált húsz filléres, egy olyan utcán, ahol elég sűrűn járok évek óta. 






Egyébként nekem az ötven filléres a híddal sokkal jobban tetszett. 
És felnőtt fejjel jöttem rá, hogy a húsz fillérest ha így tartjuk a mintája három búza kalász. Ki nézte rajtam kívül mindig fejjel lefelé? 


2024. december 19., csütörtök

Emlékkönyv

 Catelyn:

Emlékkönyv

Nagy divat volt az emlékkönyv, mikor kicsi voltam!
Az utolsót -volt pedig pár- szeretettel óvtam!
Felnőtt fejjel ismertem meg értékét, hisz kincs!
Olyan is írt bele, aki -jaj, de fáj! - már nincs...

Néha-néha előveszem, mi van bele írva?
Emlékkönyvet olvasgatni nem lehet, csak sírva...
Nem művészi minden ábra, a szándék volt csak komoly...
Felderül a szeretettől arcomon a mosoly...

Szamárfülbe titok rejtve: olvasója szamár!
A jelen és a múltam között szétfoszlik a határ...
Ezer emlék rohan felém, karjaim ölelésre tárom,
Hogy újra akkor és ott legyek tiszta szívből várom!

Ezt a verset de szerettem! Én is írtam másnak!
Örök emlékül volt szánva... Nekünk? A változásnak?
Örökké barátok leszünk! Nem foglak elfeledni!
Ma már tudok -hittük pedig - ezeken is nevetni!

Nem emlékszem... De rég láttam! Miért is írt nekem?
Szerintem a mai napig nem tudja a nevem...
Neki hogy került kezébe az én kedves könyvem?
De hiányzik! Itt volna bár! Kicsordul a könnyem...

Titkosírás! Mit jelenthet? Vajon ő még tudja?
Megkérdezzem? Olyan rég volt... Csak ennyire futja...
Nem is fontos. Talán nem is volt igazán soha...
Mégis... Talán... Írjak neki? Vajon hogy mehet a sora?

Felnőttünk, szanaszét szórt bennünket az élet...
Így alakult egymás ellen egyikünk sem vétett...
Talán nem is emlékszik már. Én is csak a könyvből...
Nem látom, hogy ki, mit rajzolt a feltörő könnytől...

Az utolsó oldalnál elhagy a sok vendég...
A múltba olvad vissza minden kopott emlék...
Vajon más is őrzi? Előveszik néha?
Vagy ma már ez is csupán divatjamúlt tréfa?

Tatabánya, 2024. 12. 19.


Kép forrása: MI




2024. december 14., szombat

Ünneplő

Catelyn: 

Ünneplő


Gyermekkoromban a mesékben éltem…
Moccanó árnyak közt sárkánytól féltem,
Vártam a tündért, hogy hozza az álmot,
Az óriás meséjét, ki oly sokat látott…

Karácsonyfára sok szép, színes gömböt,
Alá – remélve – ajándék-tömböt…
Hogy csengő csendüljön ünnepi csendben,
És ágak közt gyermek-kéz cukorkát csenjen…

Látni akartam, ahogy angyal szárny lebben,
És minden úgy marad, csak kicsit szebben…
Mikulást vártam nagy, repülő szánon,
Hogy húsvétkor kiskertben tarka nyúl járjon…

Csodálni akartam az ünnepi fényt,
Kutatva benne sok, sosem-volt lényt…
Megtudva mindent, mit a nagyok már tudnak…
Távoli emlékek, eszembe jutnak…

Újra imákat mormolok – mondták a nagyok!
És én igazán – azt hiszem – jó gyermek vagyok…
Bár nem értem, és inkább verseket suttogok,
Mert annyi minden van, amit még nem tudok…

Áhitattal nézem az ünnepi fényeket,
Kutatva mögöttük az elrejtett lényeget,
Amiket valahogy tudnak a nagyok,
Beléjük nevelik az elfogyó napok…

Nagy vagyok újra, az, aki voltam…
Titkokat nevelt belém a múltam,
És már nem csodálom az ünnepi fényeket,
De nem lelem akkor sem bennük a lényeget…

Azt hiszem van még valami titkos…
Vagy talán mégsem? Semmi sem biztos…
De talán nem is annyira rejtett a lényeg,
Az ünnepek – bennünk – magukért szépek!

Bicske, 2024. december 3.

Kép forrása: MI







2024. május 23., csütörtök

Nosztalgia

 Catelyn:

Nosztalgia


Mennyivel könnyebb volt gyereknek lenni!

Gyermeki bánatot könnyen feledni,

Oltalmazó árnyak közt kézen fogva járni,

Két lábbal csillagfényen, egyenesen állni...


Széllel szaladni, eltáncolni virágot

Átszínezni semmivé a végtelen világot!

Látni azt amit a felnőttek már soha,

Tanulni, hogy mindennek van valódi oka...


Hinni a csodákban, a meséket remélni

Az elérhetetlent is könnyedén elérni!

Érezni az álmot, simogatni száz illatot,

Becézve lehívni az égről egy csillagot...


lenne kicsit újra gyerek-testben élni...

Puha, otthon-fészekbe -mint régen- hazatérni...

Mesét követelni, azt az egyet, minden este!

Amíg álmok közé hullik gyermek-énünk teste…


Jó lenne újra kicsit gyermekként játszani,

Rövid időre, de tényleg boldognak látszani,

Nem összeroppanni a felnőtt súlyok alatt,

Nem figyelve reszketve száz tornyosuló falat...


Jó volna... Akkor még nem voltak határok!

Voltak -valóban- őszinte barátok...

Biztonságos volt és egyszerűbb az élet...

Bár visszakaphatnék minden elpocsékolt évet!


Tatabánya, 2024. május 22.


Kép forrása: MI






2024. január 23., kedd

Alma Mater

 Catelyn:


Alma Mater


Kedves, öreg Alma Mater, tekints le rám, itt vagyok!

Megrohan sok régi emlék, ami elmúlt, itt hagyott…

A múlt ködéből felsejlik pár régi, kopott árnyalak,

Egyik-másik tűnődőn néz: valahol már láttalak!


Kitárul az ajtó és a szemem ismerőst keres!

Nincs itt, ő sem, mit is vártam… Reménykedtem, ne nevess!

Minden olyan ahogy arról néha-néha álmodom…

Hova tűnik ami elmúlt? Visszahoznám? Nem tudom…


Úgy érzem, hogy hazajöttem, de már nem az otthonom!

Továbbléptem az élet útján – de be kell valljam, úgy unom!

Ifjú énem árnyékképe a kopott lépcsőn integet,

Nagy vidáman szór elébem újabb emlék-kincseket…


Emlékszel? Ha kint hideg volt, itt vártuk a lányokat!

Egy nehezebb vizsga után bőszen szórtunk átkokat!

Fent másoltunk órák után – cserélgetve – jegyzetet!

Jaj de ritkán fordult elő, hogy mit írtunk, egyezett!


Ott vettük a kávét, csokit, ha fogyott a lendület!

Szövögetve a jövőnkbe életre-szól esküket!

Megosztoztunk rágcsán, pletykán, elfeledett álmokon,

Átbolyongva -mikor mentünk terepre – a városon…


Emlékszel? A könyvtár csendje, a büfé csábos illata…

A fejünk felett felragyogó jövő fényes csillaga…

Tervek, álmok, képzelgések, mennyi-mennyi szép remény…

Mennyi könny, amikor hittük: a vizsga s nem a lét kemény...


A terem száma le van írva… Nem kell térkép, meglelem!

Emlékek közt járok szinte lábujjhegyen, csendesen…

Milyen furcsa, elszaladt a fejem felett néhány év…

De tudom mit, hol találok, épp ahogyan réges-rég…


Most úgy jöttem, mintha talán tegnap jártam volna itt,

Megújulva kutatva az Alma Mater titkait…

Hiába telnek az évek, ha sorsom újra idehoz,

Megtalálni e szent helyen bármit – gondot nem okoz!


Hiszen a szívem a térkép, itt bárhova elvezet,

Nem papírra íródtak a legfontosabb jegyzetek…

Lélek-tintával vésték fel őket mind a lelkembe,

Bármikor eszembe jutnak – nem lehetek elveszve!


Éjjel-nappal, vágyakozva lelkem gyakran erre száll,

Hátha valamit a múltból – ami nincs már – megtalál!

Bárhol legyek elém hozza: elfeledett, drága kincs!

Onnan, hova visszavágyom, s minek sehol párja nincs!


Tatabánya, 2024. január 23.




2023. október 20., péntek

Festő (nem) leszek...

 Csak mert néha alkotok prózában is. (2021-es írás, "igaz történet alapján" :)


Festő (nem) leszek…     Furcsa dolog ez az otthon oktatás. Már második éve (na jó, nem teljes tanév, de akkor is) kínlódunk vele, annyi különbséggel, hogy közben iskolát váltottunk. Hiába na, nőnek. Igyekszik így is, nagyon, erején felül. Ha jelez a telefonja, elég ha a nevet mondja, már fejből fújom, hogy kinek melyik lecke/órai jegyzet/ kiegészítő információ vagy akármi más kell.     Azért persze fárad ő is, mint a többiek.     Az asztalnál ül, és két nagy könyv- és füzethalom felett pislog rám kiskutya szemekkel. Csak a rajzot… Mármint, hogy azt igazán megcsinálhatnám neki, mert ha befejezte az angolt, akkor még ott van neki a fizika, és megigérte, hogy az egyik lánynak segít informatikából…     - Egy hete tudod, hogy van rajz lecke – nézek rá szemrehányóan. - Lett volna időd…     Rendületlenül pislog. Persze tudom én, hogy mindennap van rengeteg lecke, és a rajz nem is annyira fontos, meg különben is, a sok tanulás és lecke írás mellett, az is fontos, hogy legalább virtuálisan élhessen közösségi életet a barátaival…     - Viki anyukája is megcsinálta… - adja meg a kegyelemdöfést.     Hoppá, ez innen kezdve becsületbeli ügy. Neki is meg kell mutatni, hogy talál olyan (hülyét) áldozatot, aki legalább a rajz leckét megcsinálja helyette.     - Mit kell rajzolni? - kérdezem szemforgatva egy megadó sóhajtás kíséretében.     - Az ókori egyiptom művészetét tanuljuk – ragyog fel a tekintete.     - Semmi gond – vidámodom meg egyszerre – adj egy papírt, lefestem feketére, és a mű címe: a szarkofág belseje a múmia szemszögéből a koporsó felnyitása előtt lesz.     A szemét forgatja ő is.     - Emberi alakot kell…     Nem adom fel!     -  Semmi gond, adj egy lapot, lefestem feketére, és a mű címe: múmia a szarkofágban a koporsó felnyitása előtt lesz.     Nevetve nyújtja a telefonját, mutatva Viki-anyu rajzának képét, amin egy teljes harci-díszbe öltözött fáraó ücsörög a trónján hieroglifákkal kidekorált fal előtt.     Komolyan mondom, ha lenne saját piramisom, még én is kitenném a falára.     De a család becsülete a tét, valamit nekem is reprezentálnom kell. Az egyetlen gond, hogy Viki-anyuval ellentétben én nem tudok rajzolni.     Amikor egy western-regény címlapjáról “megtanultam” lovat rajzolni (tizensok évvel ezelőtt), minden szabad-rajz foglalkozás keretében én lovat készítettem. A mai napig élénken él bennem az emlék, amikor egy gyönyörű, foltos indián pónit festettem, fűzfákkal övezett szigeten legelészve, a mellettem elvonuló osztálytársam rápillantott művemre, majd megdicsérte…. A tehenemet… (ezúton is köszi Zsolti!).     Nyugalom, a hosszú élet ritka, szóval semmi pánik, a leadási határidőből van még két órám.     Azért megküldöm az újfent könyvekbe mélyedő kamasz-lánykát egy megsemmisítő pillantással. Úgy tesz, mint aki nem veszi észre, de tudom, hogy tudja, hogy mire gondolok.     Elő a telefont. Ókori egyiptomi művészetek. Kép találatok.     He-he… Az első találatok között ott szerepel Viki-anyu művének eredetije.     Na jó, nézzük a dolgokat reálisan. Olyan kép kell, ami gyorsan meg van, és a lehető legkevesebbet kell vele vacakolni. Ez az isten-ábrázolás egész szimpatikus. A sakál-fej miatt nem kell az arcát megrajzolni. Na jó, ez lesz.     Ceruzát a kézbe.     - Festeni kell! - int fejével a kikészített festékek felé.     - Nyugalom! - mondom neki, a szokásos tudom, hogy mit csinálok hangsúlyommal, holott halvány lila gőzöm sincs, hogy mi lesz belőle.     Oké, kezdjük a fejével. Innen indul az orra. Kezdődhet a homloka. Nem jó, hol egy radír. Nem lesz elég hely a füleknek. Na, még egyszer.     Orr. Homlok. Fülek. Lefelé. Na, kész a váll. Radír. Túl rövid így a nyak. Egyáltalán fontos, hogy a mellvért bigyónak annyi legyen a csíkja? Persze, hogy nem.     Bal kar. Kell hely a csíkoknak a karján, két helyen is. Ankh-keresztet szorongat a kezében. Csak onnan tudom, mert annak idején a legjobb barátnőm legalább annyira rá volt kattanva az egyiptomi mitológiára, mint én a görögre. Ebből maximum úgy találják ki, hogy mi akar lenni, ha mellé írom. Újra.     Oké, akkor most jön a törzs. Hm. Lehet, hogy előbb a jobb karját kellene? Csak mert akkor nem biztos, hogy úgy jön ki, hogy jó legyen. Szóval jobb váll. Felkar. Fránya csíkok, így rövid lesz. Mi ez a pálca a kezében? Hogy lehet így fogni egy pálcát? Na jó, hüvelykujj. Egy-kettő-három-négy-öt. Vissza, ez így már sok. De komolyan, mi ez a kéztartás? Csoda, hogy nem törik ki a csuklója. Ha így van a keze, a pálcának dőlten kellene állnia, de ez függőleges. Elnyomom magamban a késztetést, hogy a seprűnyéllel próbáljam igazolni állításomat, miszerint ez így fizikailag kivitelezhetetlen pozíció.     Na jó, akkor a törzs most két irányból kész van.     Jön a szoknya, vagy mi a szösz. De minek erre még egy kendő? 14 kő van a derekán. Hát az enyémen nem lesz annyi, ugyanis nem fér ki. Ha meg kifér, akkor nagy lesz a csípője, de akkor is újra kell rajzolni.     Lábak. Ez valami borzalmas. A bal túl rövid. A jobbnak meg a talpa lett kicsi. Amúgy is olyan furán áll, mintha nem is lenne sarka. Radír. Nem lett jobb. Fussunk neki újra. Ha sziklát festenék oda, ami eltakarja a lábfejét, vajon mit szólna a tanár? Fogjuk rá, jó lesz. Csukott szemmel, sötétben nem is annyira vészes.     Jé, farka is van? Vagy ez mi a szösz? (megjegyzem később utána kell néznem). Mintha valami fonott valami lenne, vagy búzakalász. Mindegy, ott lóg. Hoppá, lemaradt a pálca.     Oké, Egész tűrhető, de most jön a neheze. Ezt ki is kell festeni.     Ha tudná, hogy hova tette el, most egész komoly művész-hatást érhetnék el, palettával és ecsettel a kezemben – a konyhaasztalnál.     Újságpapírt veszek elő, miközben szemrevételezem a festék-kínálatot.     Kék van. Sárga szintén. Fekete, fehér. Utóbbi nem is nagyon fog kelleni. Nincs arany. A karján arany és kék van. Ha keverek a sárgához barnát, az vajon jó lesz? Jut eszembe, barnát miből keverünk, mert az bizony nincs. Google a barátom…     Jól van, tehát ha pirosat és zöldet összekeverek, barnát kapok. Elvileg ha adok hozzá rengeteg sárgát, akkor arany féle valami lesz belőle, de legalább nem citrom sárga.     Ha a papír fehér, akkor a ruha fehér részét ki kell festeni fehérre?     Két fajta sötét kék kellene… Oké, egy pötty ide, ez lesz a kék, ehhez teszek egy kis feketét, és akkor az lesz a sötét(ebb) kék. Meg egy kis fehéret, hogy látszódjon benne, hogy kék akar lenni.     Megy ez nekem!     Szerencsére nem sok szín kell hozzá.     Azért a barna lehetne kicsit világosabb. Remélem, van még fehér itthon, ha ez elfogyna…     Ecset…     Nem is tudom, melyikhez nyúljak. Ami elég vékony a keskenyebb részekhez kemény, a puha meg nagyon vastag.     Halált megvető bátorsággal, közepes méretű ecsettel húzom meg az első vonalakat, feketével a sakál maszkon. Felszisszenek, miután majdnem sikerült egy kecsesen ívelt mozdulattal eltüntetni a szem és a szemöldök fehérre tervezett helyét is…     Oké, fülek megvannak. Akkor jöjjenek a pántok. Keskeny kék csík, mellé egy még vékonyabb arany utánzat. Majdnem szélesebb, mint a kék. A következő kék résszel talán el tudom fedni. Aha… Zöldül.     Gyufaszálat veszek elő. Próbálom azzal húzni a vonalakat. Többé-kevésbé egyforma széles az eredmény, karokon-lábakon egyaránt.     A nyakpánt csíkjait számolgatom, a maszk lelógó részeihez viszonyítva. Összegezve, vagy nem lesz olyan széles, vagy nem lesz annyi csík. Mindent nem lehet egyszerre. Az arany részek egybeolvadnak.     A gyufa és némi fekete festék segítségével meghúzom a maszk lelógó részének a kontúrját.     Rémes, de újrakezdeni nincs idő.     A halványabb barna foltból kinyert szinezékkel pillanatok alatt kimázolom a testet.     Közben a pálca ívét kanyarítom, feketével. Még egy ellenörző pillantás a mobilra. Naná, hogy kékkel kellett volna.     Próbálok a farok-fonatnál ügyeskedni. Egyik részről citrom, másikról arany. Alatta fordítva.     Elméletben jobban nézett ki.     Kell oda madzag, vagy az csak úgy van magában? Nem, ott mintha valami vékonyról lógna. Hát ez nem lett vékony…     Kész. Vagyis fogjuk rá. A fiatalkorú felpillant, magához ragadva a kezdeményezést, lő róla egy képet, majd feltölti. Nem véleményezi.     Legalább nem töri le a lelkesedésemet, vagy legalábbis tudja, hogy jó kapcsolatot kell ápolnia velem, ha még egyszer ilyen marhaságra akarna rávenni…     Összegezve. Rajzból kaptam egy ötöst. Némileg csökkenti a jelentőségét a tény, hogy mindenki ötöst kapott, aki adott be valamit, de tulajdonképpen ha úgy vesszük majdnem akkora művész vagyok mint Viki-anyu.     Viszont továbbra sem tudom, hogy mi az a farok izé, Anubisz derekán. Valaki esetleg…?

2023. február 3., péntek

Havazik

 Catelyn:


Havazik


Havazik. Talán most örülni kéne,

Pedig tudjuk, nem marad semmi se…

Évek óta nem jut a télre,

Csak néhány eltévedt hópihe…


Néha a pelyhek tétován hullnak,

Mint akinek muszáj most esnie…

Végül mind egy pocsolyába fúlnak,

Pont úgy, ahogyan kell lennie…


Az udvarunkon állt még hóember,

És faragtam jégből szobrokat!

És építettem várat is egyszer,

Kezem alatt nőtt a hókupac!


A fagyott halomba kezemmel vájtam,

Ajtót, lőrést, ablakot…

De hogy igazán nagy legyen, hiába vártam,

Mert a földre hullt hó elfogyott…


Esdve néztem fel a magasba,

Az eget takaró felhőkre…

Hátha még egy kicsit havazna…

Hogy egy torony lehessen belőle…


Egy kevéske hó, egy marék elég lesz!

Egy torony, és pár ház a faluba…

Egy aprócska rész, az óriás egészhez,

És egy picike őr még a kapuba…


Nem esett több hó... Sosem lett készen.

Csepegve olvadt el a vár...

Ritkán látok hófelhőt az égen,

A tél már szinte csak faggyal jár...


Szédülve hullnak a tétova pelyhek!

Talán most örülni kellene?

Indulni készül, messze a felleg…

Kiürült talán a belseje?


Földet ért az utolsó pihe…

Sebesen olvad, nem is vár…

Ha gyorsan elillan, minek jött ide?

Elborít mindent a hideg sár…


Óbarok, 2023. február 3.