Catelyn:
(Fel)növő
Lassacskán felnövök. Nem vagyok már gyermek!
A vállaim lenyomják problémák és terhek...
Gyötörnek gondok, és kínoznak bánatok!
Fojtóan ölelnek csalóka látszatok...
Tanulom mit, miért, hogyan kell tenni!
Nem tudok dönteni: maradni? Menni?
Tudni a biztosat? A jövendőt várni?
Remélni, nem is fog annyira fájni?
Ha akarom, elhiszem: mindenem rendben!
A mindenség kavarog csendesen bennem...
Nem érti a test, miért kíván mást a lélek...
Örülnöm kellene, gondolom, hogy élek...
Tanulok! Tanulok! Mégsem tudok semmit!
Ha elalszom, megnyugszom, legalább egy cseppnyit,
De álmomból arra riadok: reszketek!
Rémít a gondolat: és ha már nem leszek?
Meg fogok tanulni, felnőtt módon lenni?
Ha megkérded mi bajom, azt felelem: semmi!
Vagyis, hát... Valami... Hogy mi az? Hát... Nem tudom...
Jól vagyok! Jól leszek... Talán... Majd... Suttogom...
Egész kicsi vagyok... Eltemet a félszem!
Nem tudom, hogy mi a baj, csak a létét érzem...
De a külvilág felé - nem tudhatják! - titkolom...
Hogy milyen okból teszem? Ezt mutatták? Nem tudom...
Bizonytalan vagyok. Nem vígasztal semmi!
Nem szeretek - kettesben -önmagammal lenni...
De nyugodt szívvel mondom -hidd csak el!- meg leszek!
Miközben e percben épp -magamban!- elveszek...
Tatabánya, 2026. Május 7.
Kép forrása: MI
