Szerzői jogvédelem
2026. július 24., péntek
Bizakodó
2026. július 9., csütörtök
Ismerős-ismeretlen...
Emlékét egy gravírozott márvány tábla őrizte sokáig, a buszmegállóban, ahol elillant minden, ami a testet azzá tette, aki volt, örök mozdulatlanságra kárhoztatva azt a továbbiakra.
Éveken keresztül álltunk a tábla alatt. Néha gondoltam rá. Most mennyi idős lenne? Ismernénk egymást? Szeretné ezt vagy azt? Mi lehet a családjával?
De többnyire eszembe sem jutott.
A buszmegállóval együtt eltűnt - a nosztalgikus emlékekkel együtt - az út egyik oldaláról a trafik, a másik oldalról pedig a hotdogos. Az új buszmegállókba már nem fértek bele, ahogy a megállók területe is töredékrészére zsugorodott a korábbiak befogadóképességéhez képest. De valami miatt biztos fontos lépés volt.
A buszmegállóval együtt eltűnt a tábla is a villanyoszlopról. Pedig a helyszín ugyanaz maradt. Ugyanott volt a templom kerítése, ahol előtte, ugyanott voltak az oszlopok, csak a padok tűntek el, a fedett beálló, a bódé, a lépcsők... De a tragédia nem költözött el onnan.
El is felejthettem volna. Csak időközben én is lettem annyi, amennyi ő volt. Aztán korban meg is haladtam őt. Érettségiztem, továbbtanultam, jöttem-mentem, dolgoztam... Csak ő nem változott már semmilyen irányba. Igaz, csalódást sem okozott senkinek, nem aggódtak érte, tudták, hol keressék...
Biztos voltak hibái neki is, csak a gyász, és a fájdalom megbocsáthatóvá gyűrte a legnagyobbakat is...
Ha még élne... Talán ismerném. Nem volt olyan nagy a korkülönbség. Lehet, hogy ő keresett volna meg, vázolva az esetleges problémáit, megoldási lehetőségek iránt érdeklődve. Vagy összefutottunk volna a boltban. Lennének közös barátaink. Barátok is lehetnénk.
Talán nem találkoztunk volna soha. Ő felsős volt amikor én kezdtem az iskolát. Ugyan, mit kezdett volna velem? Lehet, hogy én rajongva imádtam volna, mint a legtöbb felsőst (aki nem volt rokonom), és leereszkedett arra a szintre, hogy ember számba vegye lényemet, és akár beszélgetést is kezdeményezzen...
Eszembe jutott, amikor irodalomból Kosztolányit vettük. Rácsodálkoztam annak a pár sornak a kesernyés ismerősségére. "Akárki megszülethet már,...".
Akkor már az édesapja is mellette pihent...
Ez a keresztezés annyira nem volt erős, hogy barátsággá fejlődjön (évek óta nem is beszéltünk), de annyira igen, hogy néha, nagyritkán eszébe jusson az embernek, hogy vajon mi lehet vele?
Hogy sokan elmentek az biztos. Szeretetből, barátságból, kíváncsiságból, csak mert...
Főleg a rokoni kapcsolatai miatt. Hiszen őket is megilleti a tisztelet, ha olyasvalakit gyászolnak, aki fontos volt a számukra...
Ha van odaát, talán most ismerkednek. Bár közöttük némileg nagyobb a korkülönbség, de biztos vagyok benne, hogy tud olyasmit mesélni a jelenről, ami az egykori tizenhét évest érdekelné... Ráadásul egy városban nőttek fel, habár ők biztosan nem ismerték egymást...
A szívét...
Catelyn:
2026. június 22., hétfő
Csak egy szúrás
Catelyn:
Csak egy szúrás. Már nem fáj… És elmúlik a gond…
Nem remeg a lélek, és nem sajog a csont…
Csak egy perc, és az álom csendben átkarol…
Majd ott leszek, ahol jó, messze… Valahol…
Csak egy szúrás. Egy új heg. Nem számít talán…
Egy rossz nap, mi elmúlt… Jöjjetek hát holnapok…
De ne most… Mert most még nem tudom, hogy hol vagyok…
Csak egy szúrás. Egy újabb. Az utolsó előtt…
Egy pillanatnyi dermedés mit az elmúlás beszőtt…
De még lesz tán egy holnap… semmi sem változik…
Egy hang - sehol- messze – talán imádkozik…
Csak egy szúrás... Csak még egy... Egyetlen... Semmi több...
Mert oly jó, ha rám borul a megbocsátó köd...
Csak egy szúrás... Az első csak egy kíváncsi gondolat.
Vágy a tudásra, milyen az, ha valamit nem szabad...
Csak egy szúrás... Meg még egy... Meg még és még és még...
Nem tudom, hogy mikor lesz a jóból is elég...
Csak egy szúrás... Már nincs több... Csak csend van és sötét...
Nem számoltam, hogy mennyi szúrás volt nekem a lét...
Csak egy szúrás. Egy utolsó… És holnap… Azt hiszem…
A titkaim az öröklétbe magammal viszem…
Csak egy szúrás, és semmi baj, vagyis már nem tudom…
Csak egy szúrás, és a létet, mint használt tűt, eldobom…
Nem reszket a lélek és már nem sajog a csont…
Önmagam – ha tudnám – de már azt sem vádolom…
Az öröklétben megpihenve a semmit álmodom…
Tatabánya,
2026. június 22.
Kép forrása: MI
2026. május 28., csütörtök
Nem...
Catelyn:
2026. április 11., szombat
Fogadd örökbe!
Fogadd örökbe!
Fogadd örökbe egy versemet!
Legyen a tiéd minden sora!
Ha a semmi öleli a lelkemet,
Ne add senki másnak oda!
Fogadd örökbe egy versemet!
A szívemből mind drága darab!
Habár olvasva meglehet,
Nem többek, mint üres szavak…
Fogadd örökbe egy versemet!
Őrizd, gondozd, olvasd bátran!
Ápold, ha kell, mint gyermeket,
Ki reszketve ég, forró lázban…
Fogadd örökbe egy versemet!
Nincs más dolgod, csak elfogadni!
Emlék, ami ha nem leszek,
Egy kevés vigaszt fog majd adni…
Fogadd örökbe egy versemet!
Mától a tied minden sora!
S ha a semmi öleli a lelkemet,
Nem hagylak el, többé soha!
Tatabánya, 2026. április 11.
Zene: Suno
2026. január 23., péntek
Vissza fogok jönni
Catelyn:
2025. november 27., csütörtök
Odaát...
Catelyn:
2025. november 5., szerda
Halottak napja után
Catelyn:
2025. november 3., hétfő
November
Catelyn:
November
A sötétség selymén át libben az este,
Ködöt szitálnak a csillagok…
Ősz-ruhát ölt fel a mindenség teste,
Kavarognak kesernyés illatok…
Harmatcsepp gyöngyöz a dérlepte fákon,
Levelüktől fosztottak ágai…
Elmúlás suhan a megfakult tájon,
És múlt időt igéznek szárnyai…
Súlyosan simul a nagy csend a tájra.
A létezés távoli, halk zsivaj…
A bánat is mintha a lelkünkre szállna,
Hamisan hangzik a „semmi baj”…
Mégis… Valahogy más most a
minden.
A fájdalmak könnyebben
látszanak…
Érzékenyebben érint a
nincsen,
A vágyak a lelkekkel
játszanak…
De talán… Ez is elmúlik egyszer.
Emlékké szelídül majd a nincs…
És megérti végül a gyarló, az
ember…
Hogy a szeretett semmi is drága kincs!
Tatabánya, 2025. november 3.
2025. szeptember 23., kedd
Ha meghalok...
Ha
meghalok…
Hogyan tovább? Lesz, ahogy lesz, most már mindegy… Gondolom…
Megpihentem, elmúlt minden, a semmi ölel melegen…
Az emlékem csak, ami fájón, könnyfakasztón eleven…
Harmat-cseppben ezüst hangon, dermesztően kacagok?
Ha kérdeznek tőlem, némán, levél-rezgést felelek?
Keresek és nem találok, akármit is kutatok?
Tévelygőknek – valamerre – kétes utat mutatok?
Az időt -bár sietne már! – hajcsár módra nógatom?
Csillag-virág égi réten elmerengve ballagok?
Fent, a Holdon, üldögélve hegedűszót hallgatok?
Az is lehet, egyszerűen, volt-nincs módon elveszek…
Talán fel sem tűnik végül, nem is veszem észre!
Elsüllyedek, csendesen a túlvilági mélybe…
2025. szeptember 1., hétfő
Elmúló
Catelyn:
Kép forrása: MI
2025. július 23., szerda
Békés...
Catelyn:
2025. június 16., hétfő
A mackó
Catelyn:
2025. június 3., kedd
Imák
Catelyn:
Egy ima: azokért a gyermekekért, akik nem születnek meg már soha!
Egy ima: azokért, akik elmentek, csak senki sem tudja, hogy hova!
Egy ima: azokért, kiket tömegsír nyelt el – ki tudja miért volt? – régen!
Egy ima: azokért, kik halálra fagytak, magukat ölelve, télen!
Egy ima: azokért, akik búcsúzni tudtak, alig hallható-halkan!
Egy ima: azokért, akiket őriz, egy töredék verssor, egy dallam!
Egy ima: azokért, akik csak tűrtek – beletörődve – csendben!
Egy ima: azokért, akik akarták hinni, hogy lesz egyszer minden rendben!
Egy ima: azokért, kiket ezernyi módon gyötört -mert tudta – az élet!
Egy ima: azokért, akik a semmiben leltek egy atomnyi méretű szépet!
Egy ima: azokért, akik képesek voltak az utolsó percig is várni!
Egy ima: azokért, akik hittek-és tudtak is!- csodákat látni!
Egy ima: azokért, akik átálmodták a halálba magukat, szépen!
Egy ima: minden keserű könnyért, és ugyanannyit ér a bánat!
Egy ima: hátha feloldozást nyer minden mesterkélt látszat!
Egy ima: a tegnapnak, holnapnak, mának és minden igeidőnek!
Egy ima: azokért, akik e-percben is valahol elmúlttá lesznek!
Egy ima: azokért, akik észre sem veszik, mikor a semmibe vesznek!
Egy ima: azokért, akiket régóta nem keres már sehol, senki!
Egy ima: minden elveszett létért, hogy ne legyen, aki volt, „ennyi”!
Egy ima: megbocsátásért esdve a bűnöknek, vétkeknek, hibáknak!
És egy utolsó ima -együtt rebegve – a megkeseredett Világnak!
Tatabánya, 2025. 06. 03.
*A verset Badu Vancu: Kaddis Radnóti Miklósért című műve ihlette.
Kép forrása: MI
2025. március 18., kedd
Haláli
Catelyn:
Haláli
A legőszintébb dolog a földön: a Halál!
Nem hazudik, kegyelmet nem ígér!
Bárhova bújnál, bizton rád talál,
És ha eljött az ideje, nem kímél!
A legigazabb eszme, mely ősi, és tiszta…
Mindenki tudja, hogy vége lesz…
Aki már elment, nem jöhet vissza,
Sorsát nem kerüli, bármit tesz…
Nem számít semmi, kinek apja vagy anyja…
Az sem, hogy kinek a gyermeke…
Nem érdekli, hogy mit ígért a papja…
Eljön, hogy ami jár, elvegye…
Nem tétovázik, meg van már
írva,
Mit, mikor, miként és hogy tegyen…
A maradók egymást biztatják sírva:
„Boldogabb most már egy jobb helyen!”
Fájt? Fáj! Még sokat fog fájni!
Egy illat, egy emlék, egy mozdulat…
Érted is eljön, de rettegve várni,
-Ki tudja mikor lesz?- Nem szabad!
Ha menni kell… Talán nincs mitől félni!
Nem lesz majd semmi, csak elveszünk…
Nem tudunk – kellene? – örökké élni,
Mégis ijesztő kicsit a „nem leszünk”…
Én hiszem a Halál őszinte létét!
Nem ítél el, és nem válogat!
Fájdalmat hoz, mellé megnyugvó békét,
És semmivé fakuló álmokat…
Tatabánya, 2025. március 18.
Kép forrása: MI
-
Catelyn: Borongós Életem egén -felettem- gyűlnek csak a fellegek... Egyre inkább tartok tőle: önmagamban elveszek... Elnyel -miért is ne fé...