Szerzői jogvédelem

Az itt megjelent írások a szerző (Catelyn), vagyis én saját írásai(m), ezért a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény alapján szerzői jogvédelem alá esnek. Megtiszteltek vele, ha kifejezitek véleményeteket (akár negatív akár pozitív), de egyúttal szeretném kérni, hogy ha megosztjátok műveimet, legyetek kedvesek feltűntetni engem, mint szerzőt. Köszönettel: Catelyn
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: elmúlás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: elmúlás. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. július 24., péntek

Bizakodó

 Catelyn:

Bizakodó

Rettegnem kellene. Illene. Érzem…
De nem fogok. Nem tudok. Azért sem! Én nem!
Nem fogok elbújva, reszketve sírni…
Lecke, a sok közül – ki fogom bírni!

Nem mondom, van bennem nem kevés harag…
Duzzogni – miért én? – azt hiszem: szabad…
De ez van, a gép most éppen ezt dobta…
Keményen tanít az élet, így szokta…

Tanultam. Tanulok. Tanulni fogok!
Játszom, a kocka száll, lássuk: mit dobok…
Két lépés előre, vissza nem nézve!
Nincs messze, eljutunk addig is élve!

Mert élek, éltem, és élek még érzem!
Fáj, sajog, hasogat, néha csak vérzem…
Nem félek, nem ijeszt, mi van, ha elmegyek?
Bárhogy is… Lesz, ahogy… Akkor is itt leszek!

Mosolygó napsütés, elnéző kacagás…
Gazdag, szép szüret, ezüstös havazás…
Esőcsepp, harmat, halovány holdsugár…
Ott leszek, csak éppen a szemed már nem talál…

Ott leszek a viharban, villámban, zajban…
Megtalálsz örömben, ijesztő bajban…
Szellőben, levélben, virágban, ágban…
Láthatatlan leszek az egész világban!

Én leszek a minden, és egyben a semmi…
Ha nem is emlékszem már, hogy milyen volt lenni…
De örökké tudom, hogy szeretlek téged,
És a létezés általam, nem érhet véget!

De nem búcsúzkodom. Nem fogok félni!
Te vagy a legnagyobb akarat: élni!
Miattad -lesz, ahogy – örökké itt leszek!
Ne bánkódj -később se! – hogyha majd elveszek…

Nem keseredek el. Érzem, hogy itt vagyok.
Elérhető távolban – pont, mint a csillagok!
Ez egy új lecke csupán. Tanít az élet…
Tartogat -tudom jól! – rengeteg szépet!

Tatabánya, 2026. július 24.

Kép forrása: ChatGpt



2026. július 9., csütörtök

Ismerős-ismeretlen...

 Catelyn:

Ismerős-ismeretlen...

Nem ismertem őt. Bár azt teljes bizonyossággal nem merném állítani, hogy soha nem is láttam. A korkülönbség nem volt túl nagy köztünk, akár még az iskolában is összefuthattunk. 
Aztán én egy kicsit elmentem, és mire visszajöttem, ő már végleg nem volt sehol. 
Emlékét egy gravírozott márvány tábla őrizte sokáig, a buszmegállóban, ahol elillant minden, ami a testet azzá tette, aki volt, örök mozdulatlanságra kárhoztatva azt a továbbiakra. 
Ha nem lett volna a tábla, talán nem is tudok róla. Nem hiányzott az életemből, hiszen valóban, nem ismertem őt. 
De ott volt a tábla. Fekete márványban fehéren gravírozva a portréja, a neve, a kora, egy versrészlet... 
A részleteket azoktól tudtam meg, akik szintén nem ismerték, de látták a krétarajzot a buszmegállóban még sokáig, és hallottak ezt-azt, innen-onnan... 
A szerelme tette, mert szakítottak, a testvére fegyverével, aki rendőr volt, ki is rúgták...
Gyermek fejjel volt a dolognak némi sajátságos romantikája. A szerelem-féltés akkor még azt jelentette, amiről a felnőttek már tudják, hogy nem az, mert aki szeret, úgy igazából, az nem bántja a másikat, főleg nem pusztítja el...
Éveken keresztül álltunk a tábla alatt. Néha gondoltam rá. Most mennyi idős lenne? Ismernénk egymást? Szeretné ezt vagy azt? Mi lehet a családjával?
De többnyire eszembe sem jutott. 
Azután pláne nem, hogy a város - ki tudja, milyen megfontolásból - áthelyezte a két központi buszmegállót. Igaz építettek még kettőt ugyanazon a vonalon, valamivel lejjebb. 
A buszmegállóval együtt eltűnt - a nosztalgikus emlékekkel együtt - az út egyik oldaláról a trafik, a másik oldalról pedig a hotdogos. Az új buszmegállókba már nem fértek bele, ahogy a megállók területe is töredékrészére zsugorodott a korábbiak befogadóképességéhez képest. De valami miatt biztos fontos lépés volt. 
A buszmegállóval együtt eltűnt a tábla is a villanyoszlopról. Pedig a helyszín ugyanaz maradt. Ugyanott volt a templom kerítése, ahol előtte, ugyanott voltak az oszlopok, csak a padok tűntek el, a fedett beálló, a bódé, a lépcsők... De a tragédia nem költözött el onnan. 
El is felejthettem volna. Csak időközben én is lettem annyi, amennyi ő volt. Aztán korban meg is haladtam őt. Érettségiztem, továbbtanultam, jöttem-mentem, dolgoztam... Csak ő nem változott már semmilyen irányba. Igaz, csalódást sem okozott senkinek, nem aggódtak érte, tudták, hol keressék... 
Milyen volt? Nem tudom. Számomra jó volt, annyira jó, hogy valaki nem tudta őt elengedni, hogy más is boldog lehessen vele. Ma már tudom, hogy önzés. 
Biztos voltak hibái neki is, csak a gyász, és a fájdalom megbocsáthatóvá gyűrte a legnagyobbakat is...
Ha még élne... Talán ismerném. Nem volt olyan nagy a korkülönbség. Lehet, hogy ő keresett volna meg, vázolva az esetleges problémáit, megoldási lehetőségek iránt érdeklődve. Vagy összefutottunk volna a boltban. Lennének közös barátaink. Barátok is lehetnénk. 
Talán nem találkoztunk volna soha. Ő felsős volt amikor én kezdtem az iskolát. Ugyan, mit kezdett volna velem? Lehet, hogy én rajongva imádtam volna, mint a legtöbb felsőst (aki nem volt rokonom), és leereszkedett arra a szintre, hogy ember számba vegye lényemet, és akár beszélgetést is kezdeményezzen... 
Eszembe jutott, amikor irodalomból Kosztolányit vettük. Rácsodálkoztam annak a pár sornak a kesernyés ismerősségére. "Akárki megszülethet már,...". 
Eszembe jutott, amikor a temetőben jártam, egy másik szomorú apropó miatt, és egy síron felfedeztem a régi táblát. Hát ide helyezték át... 
Akkor már az édesapja is mellette pihent... 
A közelükben több sírra is ismerősök nevét vésték fel... Némelyiket fájdalmasan korán... 
Ma ismét eszembe jutott. Egy másik temetés miatt. Amire nem mentem el. Pedig ismertem őt. Vagy valami olyasmi. Szóval volt az életünknek egy rövidke szakasza, amikor keresztezték egymást az útjaink. 
Ez a keresztezés annyira nem volt erős, hogy barátsággá fejlődjön (évek óta nem is beszéltünk), de annyira igen, hogy néha, nagyritkán eszébe jusson az embernek, hogy vajon mi lehet vele? 
Hogy sokan elmentek az biztos. Szeretetből, barátságból, kíváncsiságból, csak mert... 
Főleg a rokoni kapcsolatai miatt. Hiszen őket is megilleti a tisztelet, ha olyasvalakit gyászolnak, aki fontos volt a számukra...
Ha van odaát, talán most ismerkednek. Bár közöttük némileg nagyobb a korkülönbség, de biztos vagyok benne, hogy tud olyasmit mesélni a jelenről, ami az egykori tizenhét évest érdekelné... Ráadásul egy városban nőttek fel, habár ők biztosan nem ismerték egymást... 

Tatabánya, 2026. július 9. 

A szívét...

 Catelyn:


A szívét...

A temetőbe a szívét viszi ki az ember...
Elsuttogni mindazt, amit másnak nem mer...
Léttelen halomra helyezve virágot,
Füllentve -jó volna! - hamiskás világot...

Valóra vált álmokat, beteljesült reményt...
Nem baj, ha valótlan, ne búsítsuk szegényt!
Higgye el - ha tudja! - velünk minden rendben,
Csak beszélgetni jöttünk, a fájóan mély csendben...

A sír-szomszéd, ha látja -van mit nézni!- sírva...
Elfogadva mindent, ami meg volt írva...
Búcsú nélkül ment el? Csak a hiányt hagyta?
Mindazt, ami szép volt -önmagából adta?

Üresek a percek, gyászosak az esték...
Az emlékek köröttünk szédelgő, bús lepkék...
Szárnyukról hintve ránk feltörő bánatot,
Kényszerítve -tartsd magad! Erős vagy! -látszatot...

Elmúlik. Ami fáj... Begyógyul majd egyszer...
A szívével gyászol csak igazán az ember...
A fájdalom nem kérdi, ki az aki látja?
De azt, aki szeretett... Szeret ma is... Bántja...

Tatabánya, 2026. Július 9.

Kép forrása: MI



2026. június 22., hétfő

Csak egy szúrás

 Catelyn:


Csak egy szúrás

Csak egy szúrás. Már nem fáj… És elmúlik a gond…
Nem remeg a lélek, és nem sajog a csont…
Csak egy perc, és az álom csendben átkarol…
Majd ott leszek, ahol jó, messze… Valahol…

Csak egy szúrás. Egy új heg. Nem számít talán
Egy új rovás a szégyenem penészes falán…
Egy rossz nap, mi elmúlt… Jöjjetek hát holnapok…
De ne most… Mert most még nem tudom, hogy hol vagyok…

Csak egy szúrás. Egy újabb. Az utolsó előtt…
Egy pillanatnyi dermedés mit az elmúlás beszőtt…
De még lesz tán egy holnap… semmi sem változik…
Egy hang - sehol- messze – talán imádkozik…

Csak egy szúrás... Csak még egy... Egyetlen... Semmi több...
Mert oly jó, ha rám borul a megbocsátó köd...
Csak egy szúrás... Az első csak egy kíváncsi gondolat.
Vágy a tudásra, milyen az, ha valamit nem szabad...

Csak egy szúrás... Meg még egy... Meg még és még és még...
Nem tudom, hogy mikor lesz a jóból is elég...
Csak egy szúrás... Már nincs több... Csak csend van és sötét...
Nem számoltam, hogy mennyi szúrás volt nekem a lét...

Csak egy szúrás. Egy utolsó… És holnap… Azt hiszem…
A titkaim az öröklétbe magammal viszem…
Csak egy szúrás, és semmi baj, vagyis már nem tudom…
Csak egy szúrás, és a létet, mint használt tűt, eldobom…

Csak egy szúrás. Már nem fáj. Nincs most már semmi gond…
Nem reszket a lélek és már nem sajog a csont…
Önmagam – ha tudnám – de már azt sem vádolom…
Az öröklétben megpihenve a semmit álmodom…


Tatabánya, 2026. június 22.


Kép forrása: MI





2026. május 28., csütörtök

Nem...

Catelyn:


Nem...

Nem akartam a kezedet fogni, várva az örökké álmodat...
Te vagy, aki elindulsz messze, de én leszek -nekem- az áldozat...
Én maradok -a miértet kérdem -, a hiányod nekem fog fájni!
A lépteidre -érkezned kéne!- én fogok hiába várni!

Én fogok a párnámba bújva -az idő majd meggyógyít! -sírni!
A nehézségektől visszariadni -hogy fogom nélküled bírni?
Én kereslek majd apró jelekben, mert annyira akarlak látni!
Én fogok az ismert helyeken, nyomaid kutatva járni...

Én fogok az ismeretlentől -nem segíthetsz már!- félni.
Én fogok a túlélhetetlen fájdalommal is élni!
Én kapok a telefon után, hogy elmeséljem, csak neked...
Én keresem a semmibe nyúlva még utoljára a kezed...

Nem akartam a kezedet fogni, az örökké álmodat várva.
Nem akartam. Nem hittem volna... Én nem lehetek sosem árva!
Nem akartam... Nem akarom majd... Hogy más legyen, hol lehet kérni?
Nem tudom, hogyha eljön az egyszer... Hogy fogok utána élni?

Tatabánya, 2026. Május 28

Kép forrása: MI



2026. április 11., szombat

Fogadd örökbe!

 Catelyn:

Fogadd örökbe!

Fogadd örökbe egy versemet!
Legyen a tiéd minden sora!
Ha a semmi öleli a lelkemet,
Ne add senki másnak oda!

Fogadd örökbe egy versemet!
A szívemből mind drága darab!
Habár olvasva meglehet,
Nem többek, mint üres szavak…

Fogadd örökbe egy versemet!
Őrizd, gondozd, olvasd bátran!
Ápold, ha kell, mint gyermeket,
Ki reszketve ég, forró lázban…

Fogadd örökbe egy versemet!
Nincs más dolgod, csak elfogadni!
Emlék, ami ha nem leszek,
Egy kevés vigaszt fog majd adni…

Fogadd örökbe egy versemet!
Mától a tied minden sora!
S ha a semmi öleli a lelkemet,
Nem hagylak el, többé soha!

Tatabánya, 2026. április 11.

Kép forrása: MI


Zene: Suno



2026. január 23., péntek

Vissza fogok jönni

 Catelyn:


Vissza fogok jönni

Hogyha megtehetem, én vissza fogok jönni,
A régi barátokhoz néha beköszönni!
Rájuk huhogni -csak úgy üdvözlésként, halkan!
Nézni, ahogy sírnak, ha felhangzik egy dallam…

Kopogtatok párat, a fájdalmas, mély csendben.
Jelezni feléjük, hogy velem minden rendben!
Hogy lehetne másként? Bár én úgysem bánnám!
Elég lenne, hogyha őket békén látnám!

Hogyha megtehetem. Miért ne tehetném?
Ha nem is olyan gyakran, mint ahogy szeretném,
Ünnepekkor talán, vasárnap is néha,
Vagy ha eszükbe jut, egy kedves régi tréfa…

Ősszel, mikor esik, és ha tarkák a levelek.
Ha vidáman kacagnak fel idegen gyerekek.
Ha jégvirág dermed az ablakokon szépen,
Vagy napsugár siklik át, ragyogva a jégen…

Jövök majd, amikor aláhull az este…
Akkor is, ha túl nagy a mindennapok terhe…
Ha szökve is, de jövök, akkor is, ha hívtok…
Veletek örülni, vagy búsulni, ha sírtok!

Hogyha megtehetem. Meg is fogom tenni!
Aprócska változás csak egy másik síkon lenni…
Engem nem zavar majd, hogyha nem is láttok…
Én tudni fogom így is, hogy gondoltok rám, vártok!

Tatabánya, 2026. január 20.

Kép forrása: MI



2025. november 27., csütörtök

Odaát...

 Catelyn:


Odaát...

Csak egy percre nem figyeltem! Korábban is megesett...
Nem történt baj! Persze pusztán szerencsém is lehetett...
Mégis, kérem, mutassa meg, hova is van írva,
Hogy a testem felett nekik ott kell állni sírva?

Nem vitázom, csak szerintem túl fiatal voltam!
Élnem kéne, mégis fekszem koporsóban, holtan...
Nincs rá gyógyszer, nem segíthet rajtam sírás, ima...
Csak egy percre... Máskor is volt... Mi volt hát a hiba?

Csak egy percre nem figyeltem, pedig kellett volna.
Panaszom most késésemről, bosszankodva szólna...
Mégis, talán megfáradva, nyugovóra térnék...
Ahelyett, hogy a halál elől haladékot kérnék...

Csak egy perc volt! Megbántam már, Isten tudja hányszor!
Mindennapos, megesik ez mindenkivel százszor!
Egy perc! Nekem ügyvédem van! A panaszkönyvet kérem!
Előttem az életem, hát muszáj visszatérnem!

Csak egy perc volt! Soha többet! Megígérek mindent!
Tart, amíg tart, alázattal szolgálom az Istent!
Ha kell, az Ördög lába elé leborulok csendben!
Csináljon valaki bármit, legyen minden rendben!

Csak egy perc volt... A kapu nyílik. Be kell rajta lépni...
Mosolyognak, biztatóan, nincs itt mitől félni!
Vallanom kell. Csak egy perc volt! -Mentem magam súgva...
Az öreg bólint. Hallotta már. "Próbáljuk meg újra?"

Zuhanok, átölel a puha, meleg, selymes semmi...
Új esély, egy más életre, lehetőség: lenni!
Felejtésre kényszerít egy perc alatt a múltam...
Szertefoszlik az újabb létben minden, ami voltam...

Buszon, 2025. November 25.

Kép forrása: MI



2025. november 5., szerda

Halottak napja után

 Catelyn:


Halottak napja után

Kialudtak az utolsó gyertyák.
Elmúlt újra a pillanat…
Hervadó virággal teleszórt fejfák,
Idén is eljött, ki itt maradt…

Eljött, mert ilyenkor elvárás menni,
Szégyellje magát, ki nem tudott…
A sírokra emlékül gyertyát kell tenni,
Ki kihagyja, hálából megbukott…

Előbb vagy később? Egészen messze?
Nem is ismerte? Csak megszokás?
Következménye – számít, hogy lesz-e?
A lélek ki vádol tán – senki más…

Meg a szomszéd, és a temető gondnok,
A régóta nem látott rokonok…
Eltűnnek – ha voltak – a nap mint nap gondok,
Sírjatok, mert most van rá okotok!

Pedig talán nem kéne menni.
Muszájból pusztán már nem szabad…
Minél fényesebb gyertyákat venni,
És menni úgyis, ha megszakad…

Mert ilyenkor igazán elvárás menni…
Nem gondolsz máskor rá? Az se baj…
A haragot, sértődést félre kell tenni,
Hiszen nem voltál nála, kint tavaly…

Egy aprócska gyertya, egy meggyújtott mécses…
Rengeteg szép emlék-gondolat...
Otthon a szeretet éppolyan fényes,
És a sírás is éppen úgy fojtogat...

Hogy hol ég a gyertya? Kiért, ki által?
Tényleg fontos, hogy ki látja?
Üvegpohárban? Pirosló lánggal?
Rámutatva a hiányra?

Már nem számít. Ünnep volt? Vége…
Kialudt az utolsó gyertya láng…
Letudva -muszáj volt – ez is egy évre,
Jövőre nem jövünk majd… Talán…

Bicske, 2025. november 05.

Kép forrása: MI



2025. november 3., hétfő

November

 Catelyn:


November

 

A sötétség selymén át libben az este,

Ködöt szitálnak a csillagok…

Ősz-ruhát ölt fel a mindenség teste,

Kavarognak kesernyés illatok…

 

Harmatcsepp gyöngyöz a dérlepte fákon,

Levelüktől fosztottak ágai…

Elmúlás suhan a megfakult tájon,

És múlt időt igéznek szárnyai…

 

Súlyosan simul a nagy csend a tájra.

A létezés távoli, halk zsivaj…

A bánat is mintha a lelkünkre szállna,

Hamisan hangzik a „semmi baj”…

 

Mégis… Valahogy más most a minden.           

A fájdalmak könnyebben látszanak…

Érzékenyebben érint a nincsen,

A vágyak a lelkekkel játszanak…

 

De talán… Ez is elmúlik egyszer.

Emlékké szelídül majd a nincs…

És megérti végül a gyarló, az ember…

Hogy a szeretett semmi is drága kincs!

 

Tatabánya, 2025. november 3.


2025. szeptember 23., kedd

Ha meghalok...

Catelyn:

Ha meghalok…

 

Ha meghalok, tudd, nem haragszom! Nekem többé nincs okom…
Hogyan tovább? Lesz, ahogy lesz, most már mindegy… Gondolom…
Megpihentem, elmúlt minden, a semmi ölel melegen…
Az emlékem csak, ami fájón, könnyfakasztón eleven…
 
Hova lettem, ami voltam? Az égen, puhán lebegek?
Kora őszi langy-melegben napfény-hangon nevetek?
Jég virágot rajzolgatok, esőfelhőt facsarok?
Harmat-cseppben ezüst hangon, dermesztően kacagok?
 
Simogatok, mint a szellő, bárányfelhőt terelek?
Ha kérdeznek tőlem, némán, levél-rezgést felelek?
Keresek és nem találok, akármit is kutatok?
Tévelygőknek – valamerre – kétes utat mutatok?
 
Leülök egy felhőszélre, lábaim ott lógatom?
Az időt -bár sietne már! – hajcsár módra nógatom?
Csillag-virág égi réten elmerengve ballagok?
Fent, a Holdon, üldögélve hegedűszót hallgatok?
 
Nem tudom, hogy mit csinálok, amikor már nem leszek…
Az is lehet, egyszerűen, volt-nincs módon elveszek…
Talán fel sem tűnik végül, nem is veszem észre!
Elsüllyedek, csendesen a túlvilági mélybe…
 
Tatabánya, 2025. szeptember 23.

Kép forrása: MI




2025. szeptember 1., hétfő

Elmúló

 Catelyn:

Elmúló

Nézem, ahogy táncát járva aláhull egy falevél…
Illeg-billeg tarka-barkán, ahogy forgatja a szél…
Hallhatatlan zenét követ, minden mozdulata báj!
Elhiteti a világgal: az elmúlás nem is fáj!

Néha alá kap a szellő, emelgeti: itt vagyok!
Kisérik a mozdulatot keserédes illatok…
Pirul az ősz, ezidáig soha nem jött zavarba!
Belerejti leveleit -titkosan – az avarba…

Pókhálóra gyöngyöt fűzve használja a harmatot,
Száraz ágak recsegése szolgáltat halk dallamot…
Ködfátyolt borít a tájra, mintha minden álmodna!
Őszi álmot, miben minden levelekkel táncolna!

Ősz van újra, keserédes, tarka-barka, illatos…
Őszi égbolt, egyre korábban lesz este csillagos…
Néha-néha esőt szitál, ködöt sző a világra…
Elmúlást szór -jót igérve – fűre, fára, virágra…

Nézem csendben a lehulló tarka-barka levelet…
Meggyászolom -hiszen elmúlt – magáért egy keveset…
Átadom magam a szépnek, elhiszem, hogy álmodom…
Remélem, ha üt az órám, én is ekképp távozom…

Mány, 2025. 09. 01.


Kép forrása: MI




2025. július 23., szerda

Békés...

 Catelyn:


Békés...

Az élet és halál mezsgyéjén csend van...
Átölel mindent a megnyugvó béke...
A szív megfáradtan egy utolsót dobban...
Sóhaj a semmibe: a létezés vége...

Már nincs, ami fájna. Már nincsenek álmok.
Az illanó tudat elvitte a vágyat...
Dermedő tetemek, meghasadt bábok...
A lélek-pillangók messzire szálltak...

Körbefon mindent az elmúlás selyme...
Az elmében örökké dermed a pillanat...
A veszteség összes, fájdalmas terhe,
Arra hárul át, aki még itt maradt...

Az élet és halál mezsgyéjén csend van.
Várt vagy váratlan akár a vége,
A kialvó lélek-láng riadtan lobban,
És magába fogadja némán a béke...

Mány, 2025. Július 23.

Kép forrása: MI



2025. június 16., hétfő

A mackó

 Catelyn:


A mackó

Egy kopott mackó ül a széken, valakire várva…
Foltos szegény, ütött-kopott, jó ideje árva!
Nem volt, aki betakarja, babusgassa este…
Kallódott csak ide-oda, fakó bundás teste…

Ül a széken, magányosan, szeme helyén gombok…
A tömött vállról leperegnek apró-cseprő gondok…
Gondolkodik: valamikor, jaj, de nagyon régen!
Neki is volt kis gazdája, éldegéltek szépen…

Volt neki kis bögrécskéje, hozzá való tányér…
Voltak leckék, feladatok, legyintések: ráér!
Hiszen a kis mackó éhes, beteg, fáj a torka!
Szaladjunk hát mézecskéért, gyorsan, el a boltba!

Volt neki kis ágyacskája – sosem aludt benne!
Ha tehetné, ma is a kis gazdájához menne!
Aludna a párnácskáján, őrizné az álmát…
És ha halkan nyöszörögne, simogatná hátát…

Hova lett a régi ház, és hova lett a gyermek?
Hova tűntek el az álmok, ártatlan kis tervek?
Hol a kis ágy, takaró, és hol lehet a párna?
Miért lett a kopott mackó olyan régen árva?

Elmentek már nagyon régen, nem tudja, hogy hova.
Elmentek és -ígérték bár! - nem jöttek meg soha…
Szegény mackó, helyhez kötött, hiszen nem tud járni,
Nem tud mást, csak szakadt szívvel, hűségesen várni…

Egy kopott mackó ül a széken. Magányosan, csendben…
Ölelgetik, vigasztalják – még sincs semmi rendben…
Nincsen semmi, ami jó volt, valamikor régen…
Ezért ül ily szomorúan a múzeumi széken…

De amikor aláhull a csillagfényes este…
Megborzong a kopott mackó bánat-teli teste…
Álmodik, a régen voltról, elfelejtett szépről…
És a gyermek kacagásról – valamikor régről…

Mány, 2025. június 16.

Az ihletet Az Élet Menete Alapítvány Facebook posztja adta. Pár sor egy kedves önkéntesről, és egy valódi, árva mackóról.

2025. június 3., kedd

Imák

Catelyn:

Imák

Egy ima: azokért a gyermekekért, akik nem születnek meg már soha!
Egy ima: azokért, akik elmentek, csak senki sem tudja, hogy hova!
Egy ima: azokért, kiket tömegsír nyelt el – ki tudja miért volt? – régen!
Egy ima: azokért, kik halálra fagytak, magukat ölelve, télen!
Egy ima: azokért, akik búcsúzni tudtak, alig hallható-halkan!
Egy ima: azokért, akiket őriz, egy töredék verssor, egy dallam!
Egy ima: azokért, akik csak tűrtek – beletörődve – csendben!
Egy ima: azokért, akik akarták hinni, hogy lesz egyszer minden rendben!
Egy ima: azokért, kiket ezernyi módon gyötört -mert tudta – az élet!
Egy ima: azokért, akik a semmiben leltek egy atomnyi méretű szépet!
Egy ima: azokért, akik képesek voltak az utolsó percig is várni!
Egy ima: azokért, akik hittek-és tudtak is!- csodákat látni!
Egy ima: azokért, akik átálmodták a halálba magukat, szépen!
Egy ima: azokért, kiket senki sem ismer fel a megkopott képen!
Egy ima: minden keserű könnyért, és ugyanannyit ér a bánat!
Egy ima: hátha feloldozást nyer minden mesterkélt látszat!
Egy ima: a tegnapnak, holnapnak, mának és minden igeidőnek!
Egy ima: annak, aki cselekszik, és egy jár a megfigyelőnek!
Egy ima: azokért, akik e-percben is valahol elmúlttá lesznek!
Egy ima: azokért, akik észre sem veszik, mikor a semmibe vesznek!
Egy ima: azokért, akiket régóta nem keres  már sehol, senki!
Egy ima: minden elveszett létért, hogy ne legyen, aki volt, „ennyi”!
Egy ima: megbocsátásért esdve a bűnöknek, vétkeknek, hibáknak!
És egy utolsó ima -együtt rebegve – a megkeseredett Világnak!
 

Tatabánya, 2025. 06. 03.


*A verset Badu Vancu: Kaddis Radnóti Miklósért című műve ihlette.


Kép forrása: MI




2025. március 18., kedd

Haláli

 Catelyn:


Haláli

 

A legőszintébb dolog a földön: a Halál!

Nem hazudik, kegyelmet nem ígér!

Bárhova bújnál, bizton rád talál,

És ha eljött az ideje, nem kímél!

 

A legigazabb eszme, mely ősi, és tiszta…

Mindenki tudja, hogy vége lesz…

Aki már elment, nem jöhet vissza,

Sorsát nem kerüli, bármit tesz…

 

Nem számít semmi, kinek apja vagy anyja…

Az sem, hogy kinek a gyermeke…

Nem érdekli, hogy mit ígért a papja…

Eljön, hogy ami jár, elvegye…

 

Nem tétovázik, meg van már  írva,

Mit, mikor, miként és hogy tegyen…

A maradók egymást biztatják sírva:

„Boldogabb most már egy jobb helyen!”

 

Fájt? Fáj! Még sokat fog fájni!

Egy illat, egy emlék, egy mozdulat…

Érted is eljön, de rettegve várni,

-Ki tudja mikor lesz?- Nem szabad!

 

Ha menni kell… Talán nincs mitől félni!

Nem lesz majd    semmi, csak elveszünk…

Nem tudunk – kellene? – örökké élni,

Mégis ijesztő kicsit a „nem leszünk”…  

 

Én hiszem a Halál őszinte létét!

Nem ítél el, és nem válogat!

Fájdalmat hoz, mellé megnyugvó békét,

És semmivé fakuló álmokat…

 

Tatabánya, 2025. március 18.


Kép forrása: MI