Nem...

Catelyn:

Nem...

Nem akartam a kezedet fogni, várva az örökké álmodat...

Te vagy, aki elindulsz messze, de én leszek -nekem- az áldozat...

Én maradok -a miértet kérdem -, a hiányod nekem fog fájni!

A lépteidre -érkezned kéne!- én fogok hiába várni!

Én fogok a párnámba bújva -az idő majd meggyógyít! -sírni!

A nehézségektől visszariadni -hogy fogom nélküled bírni?

Én kereslek majd apró jelekben, mert annyira akarlak látni!

Én fogok az ismert helyeken, nyomaid kutatva járni...

Én fogok az ismeretlentől -nem segíthetsz már!- félni.

Én fogok a túlélhetetlen fájdalommal is élni!

Én kapok a telefon után, hogy elmeséljem, csak neked...

Én keresem a semmibe nyúlva még utoljára a kezed...

Nem akartam a kezedet fogni, az örökké álmodat várva.

Nem akartam. Nem hittem volna... Én nem lehetek sosem árva!

Nem akartam... Nem akarom majd... Hogy más legyen, hol lehet kérni?

Nem tudom, hogyha eljön az egyszer... Hogy fogok utána élni?

Tatabánya, 2026. Május 28

Kép forrása: MI

Hanyatló szellem

 Catelyn:

Hanyatló szellem

Tér és idő összefolyik, megkopnak az emlékek…

Múlt öléről felderengő régi, kedves vendégek…

Nem számít, hogy tegnap volt, vagy harminc évvel ezelőtt,

Egykor ismert árny-alakok töltik meg a levegőt…

Lépteket hall: Mintha jönne! -Régen vágyott pillanat!

Mesélni kell, annyi mindent élt át, aki itt maradt!

Mesél, mesél, bár meséje érthetetlen suttogás…

Mégis mondja, hiszen érzi, nem érti így senki más!

Hiszen néha ő sem érti… Elmondhatná valaki!

Olyan, kinek érthetőek – neki is! – a szavai…

Mert bár hallja, amit neki mások -így – úgy – mondanak…

Nem gyermek, és miért mondják neki azt, hogy „nem szabad?”

Emlékszik még… Bár nem tudja, mi volt ma a reggeli…

Dolga van, és minden napra akadnának tervei…

Hiszen tudja! Tudta régen! Tudná! Bárcsak! Nem lehet…

A múló idő gúzsba köti lassacskán a szellemet...

Nem olyan, mint mikor ifjan, erejében virágzott!

Mosolyogva elnézték, ha néha -kicsit – hibázott!

Ma már nagyobbak a vétkek, bár nem akar ártani!

Gyermek – duzzog, hogyha vele nem ülnek le játszani!

Felnőtt közben, keresi a szívéből nőtt gyermeket,

Aki -szintén – nem érti a kialakult helyzetet!

Hiszen ő az! Itt a teste! A lelke, ami messze jár…

Visszautat a tudathoz – aki ő volt! – nem talál…

Nem alszik, vagy nem épp akkor, amikor azt kellene!

Önmagából olykor-olykor kifordul a jelleme…

Nem érdekli mit mondanak, jobban tudja, amit kell!

És ha kérdik, miért? Miről? Nem számít, hogy mit felel…

Pedig, hogyha tudná… Hogyha volnának még szavai!

Hogyha amit érez, mélyen, megérthetné valaki!

Elmondaná… Azt mondaná… Mindjárt! Hiszen tudja mit!

Érthetetlen mondatokba csomagolja titkait…

Pedig tegnap! Tegnapelőtt? Három napja? Két hete?

Mikor fordult ilyen nagyot tengelyén az élete?

Pedig – hiszi – minden rendben! Vagy majd jobb lesz! Reméli…

A világot eközben meg – ahogy most van – nem érti…

Napról-napra, percről-percre, vagy így-vagy úgy, változik…

Néha ébren – nyitott szemmel – rég elmúltról álmodik…

Lépteket hall, lelke mélyén csordogál halk suttogás…

Eljött hozzá, aki érti őt -ahogy már senki más…

Tatabánya, 2026. március 24.

Kép forrása: MI

Angyali

 Catelyn:

Angyali

Az őrangyalom nem akárki, őriz engem szüntelen!

Őriz éjjel, őriz nappal! Maradnom kell bűntelen!

Dolgozik ő minden percben, suttog halkan: Nem szabad!

Hesseget – és távoz tőlem minden piszkos gondolat!

Az őrangyalom mindig itt van! Szárnyas, égi sorscsapás!

Nem gyötört még rajta kívül engem ennyit senki más!

Ha elaludnék, párnámra ül – sosem vagyok egyedül!

Pedig néha rosszul esik, hogy ennyire lebecsül!

Tudja: néha úgy lennék rossz, követnék el nagy hibát!

Bűnös vagyok, gyarló, gyenge: lássa meg a nagyvilág!

De amíg ő mellettem van, azért mégse tehetem…

Nem akarom, hogy őt bántsák – szerencsétlent szeretem…

Mégis mit gondolhatnának róla úgy az emberek?

Ha olyasmit követnék el, amit -érte – nem merek?

Rosszul végzi a munkáját? Ügyetlen vagy nem figyel?

Pedig hűségesen őriz, nem is megy el senkivel!

Nem tudom, hogy mi lesz vele, hogyha egyszer meghalok…

Mit csinálnak az állás nélkül maradt őrző angyalok?

Keresnek egy másik embert? Remélve, hogy könnyebb lesz?

Mi van, ha majd nem működik együtt vele, bármit tesz?

Leülnek egy felhőszélre, kinyújtják a szárnyaik?

Messze földre hajtják őket bakancslistás vágyaik?

Vagy majd csak úgy tengnek-lengnek, várnak néhány nagy csodát?

Esetleg az újoncoknak nyitnak angyal-iskolát?

Szerintem az én angyalom önként megy majd nyugdíjba.

Hallom ahogy sokszor sóhajt, lemondóan: nem bírja!

Aztán újra vállamra ül, súgja épp mit nem szabad…

Az idege jó vastag cérna, soká tart, míg elszakad…

Jó csapat vagyunk mi ketten, én: még szinte bűntelen!

Dolgozik, hogy így maradjon, éjjel-nappal szüntelen!

Gyötör, ha kell, néha dicsér, a haja sokszor égnek áll!

Aggódom, hogy mi lesz hogyha nálam jobbat nem talál?

Tatabánya, 2026. február 1.

Kép forrása: MI

Álom-fejtő

 Catelyn:

Álom-fejtő

Mit jelenthet -hogyha jelent? - az álom? Reményeket, és sápadt vágyakat?

Repülni késztet, fel a magasba, miközben viaszból aggat hozzá szárnyakat?

Biztatóan kecsegtet a jóra? Eldobva szégyent és egyéb elveket?

Zokogva ébresztve borús valóra, csalódva: Bárcsak! Miért nem lehet?

Mit jelenthet, jelent-e bármit az álom? Vagy csak mi szövünk köré szép mesét?

Bölcsen bólogatva -mint aki érti -, a sok valótlan csalóka ígéretét?

Jelentéseket próbál csalni a csendbe? Arról, amit a tudatunk eldugott?

Vágyni tanít az arra érdemtelenre, amit a lelkünk elengedni nem tudott?

Mit jelenthet a szivárvány fent az égen? Az elmosódottá fakuló csillagok?

Mit jelentenek a hangok a messze-régből? Az ismeretlenül ismerős illatok?

Mit jelentenek a sohasem létezett képek, a fontosnak tűnő bár sosem járt utak?

Mit jelentenek az emlékeink sötét mélyén, az elfeledettből táplálkozó kutak?

Mit jelentenek? Azt, ami réges-rég elmúlt? Vagy azt jelentik, ami sosem létezett?

Megcsal -csak azért mert jólesőn hagyjuk – egy percnyi örömért a bús emlékezet?

Az is lehet, hogy valamiről szólnak, éjben fogant, nekünk készült leckék,

Felriadva mind menten tova illan, és nem marad más csupán foszló emlék…

Hol születnek, ki tudja, meg az álmok? Hová lesznek, amikor ébredünk?

Mi van, hogyha az életünk is álom, és igazából mi nem is létezünk?

Régmúlt vagyunk? Sosem láttak eddig? Fontosak, vagy elfeledhetők?

Homályos árnyak, ködös temetők csendjén – afféle kedélyes szellemeskedők?

Rémek, örömök, csendek, távoli arcok, semmit sem jelentő fanyalgó mosolyok…

Múló pillanat, aminek lábnyoma mentén, kótyagosan az ébredés gomolyog…

Mégis, hogyha valóban álom az élet, és ha valaki ébred, én már többé nem leszek…

Olyan-amilyen, furcsán sodró a létem, de igyekszem örülni annak, hogy létezek!

Bicske, 2025. október 14.

Kép forrása: MI

Reszket a lelkem

 Catelyn:

Reszket a lelkem

Sötétbe dermedve reszket a lelkem...

Kísértik jövendőm árnyai...

Földhöz szegezi ezernyi terhem,

És megtépve lógnak a szárnyai...

Pedig még vágyna repülni, szállni!

Remélve, felfelé nézeget...

Szeretne levegő-ösvényen járni,

Átszelve némán a kék eget...

Lánc feszül bokáján, csendülve: maradj!

Szabadulnod magadtól nem lehet!

Letépnéd rabigád? Próbáld meg! Szaladj!

De a félelmed lesz, ami eltemet...

Jövendő félelmek követik lépted,

Tépázzák megfáradt szárnyaid...

Vágysz még? Vágytál? Magad sem érted,

És semmivé kopnak a vágyaid...

Csak vagy, létezel, semmit sem várva...

Elmúlttá mállik a pillanat...

Magad-féle test-börtönbe zárva,

Az árnyékod csupán, mi itt marad...

Egyetlen percig, pár óráig, hétig?

Volt? Nincs? Biztos, hogy létezett?

Úgy élt egy életet -jól? rosszul?- végig,

Hogy nem vette észre, amikor tévedett?

Sötétem mélyében reszket a lelkem...

Repülni csalják a csillagok...

De nincs elég erőm, nincs elég merszem...

Erőtlen suttog: még itt vagyok...

Tatabánya, 2025. Október 08.

Kép forrása: MI

Semmiség

 Catelyn:

Semmiség

A világon -azt mondják- te vagy a Minden,

És az ember a számodra: semmi!

Hogyha létezel, hajolj le, Isten,

És én megsúgom neked, milyen: csak lenni!

Megteremtődni a lét-üres térben,

A csodákra -csak azért!- várni...

Kedvedre alkotni, lábadhoz térten,

Mert a semmit is meg kell szolgálni!

Örülni illik, és hálát kell adni,

Mert ennyi sem jut talán másnak...

Embertelenül embernek maradni,

Be nem hódolva a változásnak...

Hozzád méltóan szerénynek lenni,

Hibákat ejtve -miért ne?- néha!

Terheket könnyedén, fél vállról venni,

Hit nélkül hinni: a létezés tréfa...

Remélni, akarni, vágyni és hinni!

Megkeseredve: máshogy volt régen!

A bürköt a pohárból csendben kiinni,

És álomba merülni halálos-szépen...

Az arcunkon ég a tegnapok pírja!

Azt ami volt -kimondani szégyen...

Az ember az álmában -muszáj! - hát bírja,

És bízik, hogy talán jobb lesz majd ébren...

Buszon, 2025. Május 19.

Kép forrása: MI

Nem tudom...

 Catelyn:

Nem tudom...

Igazán nem tudom... Általad? Érted?

Kedvedért? Miattad? Csak neked?

Sikoltva feszülsz meg: sohasem kérted!

De a múltat átírni nem lehet...

Összefonódtunk, mint a gyökér a földben.

Külön, de mégis csak egy vagyunk!

Némán kiáltunk -vigyázz! - a csöndben,

És vigyázunk, mert ha nem, meghalunk...

Általad? Miattad? Neked vagy nekem?

Nem mindegy? Számít még? Nem tudom...

Ha elkószálsz, hiányzol, nem vagy itt, velem,

De ha itt vagy: hagyjál már!- suttogom...

Kiáltanék, de úgy hallanád -félek...

Mégis érzed, ha feszülök...

És maradsz, habár te sohasem kérted,

De félsz, hogyha messzebbre kerülök...

Általunk? Miattunk? Velünk vagy értünk?

A sorsunk az, ami összeköt...

Valami, amit mi sohasem kértünk,

De ez a mi életünk -semmi több...

Tatabánya, 2025. Május 7.

Kép forrása: MI

Kételkedő

 Catelyn:

Kételkedő

Rengeteg furcsaság akad a létben…

Több tucat miért, és miért nem?

Csapodár cselekvő, tétova tétlen…

Én meg – így, ahogy – nem értem…

Akad persze olykor egy töprengő talán…

Előkerül néha egy lehetne…

Közben az életünk sejt-szerű falán

Ide-oda pattan a szerencse…

Fordulni késztet -de durva!- egy mégse…

Közben egy mégis-től menni kell…

Előre? Hátra? Már nem tudom én se,

És akárkit kérdezek, nem felel…

Nem akar, vagy nem tudja, mit kéne?

Vagy én vagyok az, aki hallgatok?

Kérdezett, hogy érthettem mégis így félre?

Vagy olyan választ vár, amit nem tudok?

Egymástól válaszra várva, mi ketten,

A másikat bámulva hallgatunk…

Köztünk a csend alig hallhatón cseppen,

Elfojtva, mit kéne hallanunk...

Esetlen egyszer kóvályog, kábán,

Kísérik megkergült majdanok…

A sohasem suttog kesergőn, árván,

Egy hallhatatlan-halk szavú dallamot…

Egy talán, egy mégse, egy aprócska mégis…

Egy egyszer, egy soha, egy majd, ha fagy…

Sok hihetetlen, de azért valódi tézis,

Amikor kellene cserben hagy…

Én akarom érteni, igazán, tényleg!

Mindent, amit még nem tudok!

De honnan tudjam, hogy mi is a lényeg,

Ha a kérdést sem hallják, mert suttogok?

Kiabálni kell, talán meghallják végre!

De nem mozdul a szám, tovább hallgatok...

Könnyekkel vádolva, nem vesznek észre?

Kételkedve: és hogyha nem vagyok?

Bicske, 2025. május 6.

Kép forrása: MI

Jó volna!

 Catelyn:

Jó volna!

Jó volna, ó, de jó volna! -szeretnék sok szépet!

Valósággá átalkotnék sok-sok ábránd-képet!

Hisz jó volna, ó, de jó volna, annyi mindent látni!

Szeretnék a semmi mélyén, mindenségben járni!

Jó volna, ó, de jó volna! Annyiféle minden!

Elképzelni elég erőm, az is lehet: nincsen!

De jó volna, jaj, de jó volna, néha, csak egy álom...

Egy apróság, egy szinte semmi... Valósággá váljon...

Jó, volna, ó, de jó volna! Talán, ha nem várom...

Majd, mikor az érdektelen, szürke útját járom...

Nem remélek, nem kívánok, nem szeretnék semmit...

Egy apró morzsa, kis kívánság... Nem érdemlek ennyit?

Jó volna, ó, de jó volna! Majd ha... Talán... Végre...

Hulló csillagot keresve pillantok az égre,

Rádöbbenek ez az a perc, amit mindig vártam,

Csak nincs már, amit kívánhatnék, hiszen itt van: nálam...

Jó volna, ó de jó volna! Soha, semmit vágyni!

A jelenben és a jövőben csak a szépet látni...

Elnézően gondolva a rég elveszett múltra:

Volt -amilyen, most már mindegy, nem kezdhetjük újra...

Bicske, 2025. Április 28.

Kép forrása: MI

Új élet

Catelyn:

Új élet

 

Egy új életet venni, én úgy bemennék a boltba!

Összeválogatnám, ami nekem tetszik, sorra!

Gazdagságot kicsit, mellé szépségből egy cseppet!

Mindent elviselni képes, erős, kemény lelket!

 

Magasságot, annyit, hogy épp felérjem a polcot!

Vágyat rendre, elpakolni mindig, minden dolgot!

Tudásszomjat, hiszen annyi mindent kéne tudni!

Bátorságot, ne akarjak magam elől futni!

 

Lakást, kocsit, talán férjet? -ki ne vágyna arra?

A kérdésektől – hogy te még nem?! – attól mászok falra!

A kezdetektől frusztrációt táplálnak csak belém…

Milyen életem legyen - csak nem lenne az enyém!

 

Tökéletes lehetne, vagy annak látnák mások…

Fojtogató ölelésben én tudnám csak: fázok…

Az én életem, én döntésem, nem számít, hogy milyen…

Kellettek a pofonok is, azoktól lett ilyen…

 

Ha bemehetnék a boltba egy új életet venni…

Nem hiszem, hogy képes lennék tényleg ilyet tenni…

Nem lehetek minden percben – senki sem az – boldog!

De enyémek az örömök, és enyémek a gondok!

 

Enyém minden bánat, és az enyém minden könnycsepp…

Enyém minden remény, talán holnaptól majd könnyebb…

Enyém minden mosoly, és én nevetek csak halkan…

Enyém minden szerte foszló, semmit mondó dallam…

 

Ha új életet vehetnék, már nem lenne az enyém…

A mostanit megszoktam már, akármilyen kemény,

És ha jobban megfigyelem, szép is akad benne,

Mégis, néha ábrándozom, máshogy milyen lenne?

 

Tatabánya, 2025. 04. 26.

Madárka

 Catelyn:

Madárka

 

A semmi madár csicsereg a sohasem-fa ágán,

A sosem voltról dalolász keserűen, árván…

Énekelne valamit, valamiről halkan,

De torkán akad -fura mód- minden élő dallam…

 

Ül az ágon, csendesen, azt gondolnánk: néma!

Csak magának csivitel, szelíd hangon néha…

A sohasem-fa ringatja, nem hallhatja senki…

Elrepülne messzire, mert nem szeret ott lenni!

 

Marad mégis – kénytelen – eltörött a szárnya…

Ül a semmin -jobb híján- a valamire várva…

Talán lesz majd valahogy, valamikor végre…

Szárnyra kap, és elrepülhet dalolászva délre!

 

Ott, ahol a valami növeszti az ágát,

Széles öleléssel várva a szárny szegett árvát!

Dalol majd a mindenről, csakis csupa szépet,

Hiszen tudja: valahol, szép lesz majd az élet!

 

Tatabánya, 2025. 04. 15.

Kép forrása: MI

Lecke

Catelyn:

Lecke

 

Hiszem, hogy minden új nap egy lecke!

Bár nem tudom, hogy haszna igazán lesz-e?

De meg fogom mindet – magamért! – tanulni!

Mert lehet, hogy rossz vagyok, és akarok javulni!

 

Hiszem, mert akarom: ha csak kicsit is, igaz!

Mert nem szólhat hamisan minden csepp vigasz…

Keresni kell, tudom, és lesz benne szép is!

Habár az oktatás fáj olykor mégis…

 

Hiszem, hogy tanít -mert kell is! – az élet!

Lesz majd egy nagy vizsga, és azzal ér véget…

Tanulok, ne kelljen felelnem: nem tudtam!

Félek, hogy mit mondok – kinek? -, ha megbuktam!

 

Hiszem, hogy tanítanak engem a napok!

Minden nap egyre több lecke, mit kapok…

A lelkembe könnyekkel írom a jegyzetet:

Lehet, hogy nehéz, de elbukni nem lehet!

 

Tatabánya, 2025. április 13.

Változó

 Catelyn:

Változó

 

Fejet hajtok előtted, ó, Sors!

Te kétarcú, kegyetlen istenség!

Néha kínzóan lassú vagy túl gyors,

Múlt, jelen, jövő és mindenség!

 

Fejet hajtok előtted, kegyelmed kérem!

Túl sok volt eddig a fájdalom!

Miért én? Miért így? Tényleg nem értem!

Miért nincs irántam szánalom?

 

Miért nincs máshogy? Jobb is lehetne!

Ki, miért várja, hogy így legyen?

Szegődj most mellém, kétes Szerencse!

Vigasztalj, ne legyél szívtelen!

 

Légy jó hozzám, Boldogság, kérlek!

Nem kívánnék tőled sem túl sokat!

Bizonytalan minden amit most érzek,

És tétován támadok csúcsokat…

 

Ölelj át Vigasz, támogass Remény!

Kiutat sehonnan nem lelek!

Az életem néha annyira kemény!

Változtatnék rajta, de nem merek!

 

Szükségem van rád, gondtalan Élet!

Biztos Jövő, mondd, merre jársz?

Teremts a lelkembe Szeretet szépet!

Vágyat a vágyra bár nem találsz…

 

Hitetlen Hitem, a lelkembe less be!

Bizalmat magamban nem lelek…

A kezdet már távol, a vége még messze…

Csak az biztos, hogy egyszer elmegyek…

 

De addig, ki tudja… Én szeretném tudni!

Sors, nekem még miket tartogatsz?

Honnan, hogyan, hova kell jutni,

És segítséget, mondd, miért nem adsz?

 

Fejet hajtok előtted, szelíden, csendben…

Mutass utat, így száll feléd imám!

Ezernyi kétség kavarog bennem,

Egyre csak harsogva: az én hibám!

 

Az én hibám minden, az enyém a vád is,

Önmagam – magamért – vádolom!

De haragszom Sorsom – miért ne? – rád is…

Miközben – mire jó? – változom…

 

Keményen gyúrtál, formáltál engem…

Általad lettem, aki most vagyok!

Léten túli  Erő! Mit láthatsz bennem?

A tenyeredben megbújva olvadok…

 

Tiéd vagyok, a testem és lelkem…

Formálj bármivé: én az leszek!

Időtlen, testetlen, formátlan szellem,

És ha kell, a kedvedért elveszek…

Tatabánya, 2025. február 14. 

Kép forrása: MI

Haláli

 Catelyn:

Haláli

 

A legőszintébb dolog a földön: a Halál!

Nem hazudik, kegyelmet nem ígér!

Bárhova bújnál, bizton rád talál,

És ha eljött az ideje, nem kímél!

 

A legigazabb eszme, mely ősi, és tiszta…

Mindenki tudja, hogy vége lesz…

Aki már elment, nem jöhet vissza,

Sorsát nem kerüli, bármit tesz…

 

Nem számít semmi, kinek apja vagy anyja…

Az sem, hogy kinek a gyermeke…

Nem érdekli, hogy mit ígért a papja…

Eljön, hogy ami jár, elvegye…

 

Nem tétovázik, meg van már  írva,

Mit, mikor, miként és hogy tegyen…

A maradók egymást biztatják sírva:

„Boldogabb most már egy jobb helyen!”

 

Fájt? Fáj! Még sokat fog fájni!

Egy illat, egy emlék, egy mozdulat…

Érted is eljön, de rettegve várni,

-Ki tudja mikor lesz?- Nem szabad!

 

Ha menni kell… Talán nincs mitől félni!

Nem lesz majd    semmi, csak elveszünk…

Nem tudunk – kellene? – örökké élni,

Mégis ijesztő kicsit a „nem leszünk”…  

 

Én hiszem a Halál őszinte létét!

Nem ítél el, és nem válogat!

Fájdalmat hoz, mellé megnyugvó békét,

És semmivé fakuló álmokat…

 

Tatabánya, 2025. március 18.

Kép forrása: MI