Szezon nyitó

 Catelyn:

Szezon nyitó

 

Boltba megyek, a zöldségek közt mosolyog a sütőtök.

Jaj, de sokan vannak! Persze! Akcióznak! Csütörtök…

Nem sietek, megcsodálok minden apró részletet:

Szeptemberben miért tesznek ki fenyőfa díszeket?

Színes papír koporsóban csoki csontváz szendereg…

Mécseseket válogatnak sírokra az emberek…

Pumpkin spice és mézeskalács illatfelhő gomolyog.

Eladó a sorok között meggyötörve toporog.

Ezt is, azt is, csak egy kicsit! Abból is egy keveset!

Ajándékot! Jön az ünnep! Csupa szív és szeretet!

Habár – és ezt be kell látni! – karácsony még messze van,

De készülődnek – akik tudnak – jó előre, boldogan…

Mert lehet, hogy később nem lesz, vagy csak drágán, ez vagy az,

Az égősor a bús sötéten világító sebtapasz…

Fények, csokik, üvegdíszek, mindenféle egyebek,

Kiabál a kirakatból: csak még kicsit vegyetek!

Csak hogy legyen otthon minden, ami boltban kapható:

Selyemszegfű, teáscsésze, szép nokedli szaggató…

A kosárba kerül minden, hiszen most már világos:

Otthona az embereknek -jól látszik, hogy hiányos!

Igyekeznek, habár sokszor hiába is szaladnak,

Mert a boltban -semmi pénzért! – boldogságot nem adnak!

A tucat árú olcsó vigasz, porfogó, nem egyedi…

Persze nem baj, ha az ember valamiért szereti…

Nézelődök, szeptember van, elmosódnak ünnepek.

Csilli-villi üvegdíszek mindenfelé függenek…

Jack-o lantern, mézeskalács, fenyőfa és koszorú…

Mennyi szépség, nem is értem, lelkem miért szomorú?

Vásároltam, amit kellett, üres kézzel nem megyek.

Visszanézek búcsúzóul: legközelebb mit vegyek?

A zöldségek közt a sütőtök jókedvűen mosolyog.

Koszorúkról integetnek műhópihés tobozok…

 

Tatabánya, 2025. 09. 14.

Recept

 Catelyn:

Recept

Legyen minden nap karácsony! Sok ajándék nem kell...

Meglephetjük egymást tiszta szeretettel...

Egyszerű ajándék, nem is kerül sokba...

A világból mégis, mintha gyorsan fogyna!

Nem kell szabni, vágni, keleszteni, főzni...

A lelkünk mélyén kell csak egy kicsit elidőzni,

Mert ami kell hozzá, nem a polcon terem...

A hozzávalóiból a szívem tele merem:

Három bögre türelem, másfél marék ideg...

Keser-édes nevetés -ne is kérdezd: minek?

Nyugalom, amennyi van, ne is spórolj vele!

Jószándékból ehhez mérve elég csak a fele...

Idő - nem is érdekes milyen mértékkel váltod...

Kedvesség, a legjobb hogyha kis kockákra vágod!

Optimizmus - nagy csipet- jókedv -csapott kanál...

Erő - újra kezdeni, hogyha megbotlanál!

Megbocsátás, belátás, ízlés szerint mérve,

A tökéletlenséget sem söpörheted félre!

Óriási mosolyból kerül rá a masni...

Ugye milyen egyszerű ajándékot adni?

Nem kell a karácsony, legyen ünnep minden napunk!

Adjunk szeretetet többet, mint amennyit kapunk!

Hiszen a világnak szüksége van sokra,

De egyre inkább úgy tűnik, mintha csakis fogyna...

Buszon, 2024. November 19.

Kép forrása: MI

Érte...

Catelyn:

Érte...

Nem kértem Uram, ezt a leckét, bár nem én riadok sírva fel,

De nem hiszem, hogy létezne bárki, aki ilyen büntetést érdemel!

Nem tudom, hogy mit kellett tenni, amiért így veri őt a sors,

Magadhoz szeretnéd talán venni? Legyen a módszered tiszta, gyors!

Miért bünteted mégis -te teremtetted -, mert vétkezett?

Ember -miért olyan fontos, hogy számon tartod, ha tévedett?

Ki vagyok én -egy gyarló féreg -, hogy számon kérjem a tettedet...

De eddig legalább reméltem, hittem, hogy szereted, nem csak tetteted…

Azt terheled, akit a legjobban szeretsz? Könyörgöm, inkább haragudj!

De arról, hogy milyen jó vagy, és kegyes, az emberiségnek ne hazudj!

Hiszen mint macska az egérrel: játszol... Közben néha felnevetsz?

Jertek bárányok, íme a jászol... Eljössz, és akkor majd megszeretsz!

Tudod, hogy jó vagy, úgy szeretném hinni! Magamnak semmit nem kérek!

Felelősségteljes munka a tied, és tudod, hogy sok dolgot megértek...

Szeretném hinni -segíts rajta! -bizonyítsd be, hogy létezel!

Tegyél csodát, ha most az kell, vagy ismerd be: gyarló vagy, vétkezel!

Nem kérte senki ezt a leckét, bár nem mi riadunk sírva fel...

De te teremtetted tökéletlennek, és büntetést ezért nem érdemel!

Fontos neked látom, hiszen számon tartod, mindig ha vétkezik...

Ne gyötörd, amíg kételkedni kezd, benned, hogy Isten létezik...

Neki most már nem maradt más csak a lelke mélyén egy csöppnyi hit...

Nézz rá, ugye már te is látod, hogy megbánta rég a vétkeit...

De hogyha nekem szól a lecke... Hiszen nekem is vannak vétkeim...

Ne mást büntess! Egyengesd máshogy az utadon tétova lépteim!

Hinni akarom, hogy igazán az vagy, akinek gyermekként láttalak!

Jóindulatú, megbocsájtó, szerető szívű árny-alak...

Adj erőt neki, hogy talpra álljon, mutasd meg neki, hogy szereted,

Azzal, hogy a gyönge válláról a terhei egy részét leveszed!

Add át nekem, hiszen tudod, kibírok bármit nem sírok...

Az pedig eddig sem zavart, hogy a lelkem mélyében ordítok...

De most -és ezt őszintén mondom! -önként átveszem a terheit...

Nem szeretném, hogyha azt hinné: ha van is Isten, nem segít!

Tegyél jót, légy hozzá kegyes, legyél mindenkihez az!

Vigasztald, gyógyítsd, hogy lássa, nemcsak büntetés, amit adsz!

Hogyha még nem, megtanulja majd a leckét, amit kell...

Hiszem, hogy jó, és ennél ő is százszor jobb sorsot érdemel!

Imádkozott eddig hiába, most már nincsenek szavai…

Némán eseng, könyörög, -másért-, hogy segítsen rajta valaki!

Hiszen látod, nem magát félti, most sem maga miatt sír…

Kegyelmezz rajta, elviselni több terhet, félek nem is bír!

Engedd, hogy végre megpihenjen! Talpra állni adj erőt!

Hogy megtisztítsa minden vétkétől, fakassz a lelkében könny-esőt!

Szeretném, hogyha igazán hinné, sőt tudná bizton, hogy szereted…

Törődsz vele. Törődsz velünk. Igazán, és nem csak teteted…

Bicske, 2024. 02. 14.

Romantika nélkül

 Catelyn:

Romantika nélkül

Szeretnék szeretni, úgy ahogy mások,

De a lelkem mélyéiig hiába ások,

A szerelmi vágynak még nyomát sem lelem,

Mi lehet mégis a baj – ha van- velem?

Sokan azt mondják, társas lény az ember…

Fejet hajt az is, ki más lenni nem mer…

Jobb híján kapcsolat- úgy látszik boldog…

Valóban így mennek ma már a dolgok?

Én nem akarok „senkinél ő is jobb” lenni!

Bármit is mások kénye-kedvére tenni…

Hiába úgy tűnik, így mennek a dolgok,

De magamnak hazudva, hogy lennék boldog?

Egyedül leszek, vagy egyedül vagyok?

Egyedül üresen telnek a napok?

Azt mondják kell azért valaki mégis,

Lehet, hogy valaki vagyok még én is…

De nem tudom, akarok-e bárki is lenni?

Miért baj, ha engem sosem vonz senki?

Ezt elolvasva elakad szavad?

Egyedül vagyok? Lehet. De szabad!

Tatabánya, 2024. február 12.

Que sera, sera...

 Catelyn:

Que sera, sera...

Jöjjön most bármi, én már csak nevetek!

Jelenleg ez a legtöbb, mit tehetek…

Majd lesz valahogy, véget fog érni!

Nem vagyok hajlandó a jövőtől félni!

Az én sorsom, de igazán mégsem függ tőlem…

Van benne váratlan fordulat bőven…

Majd lesz valahogy, én ki fogom bírni!

Nem fogok semmiért azért sem sírni!

Az éveim során sírtam már eleget!

Fáj? Nem számít! Én azért is nevetek!

Ami belül van, úgysem láthatja senki…

Bonyolult dolog ez: embernek lenni…

Néha szeretnék csupán virágként élni!

Nem rettegve attól, hogy le fognak tépni!

Vagy a szél szórja messzire rólam a szirmokat,

Miközben tetemem díszít majd sírokat…

Lennék egy kő darab, hangyányi szikla…

Semmibe lobbanó, aprócska szikra….

Elmúló pillanat, egy illanó álom…

De embernek születtem… Néha már bánom!

Ha tudom előre, vagy ha kérdeztek volna…

A lét-történetem talán másképpen szólna…

Az én mesém, de mégsem egyedül én írom…

Semmi baj. Véget ér. Bármi jön, kibírom!

Óbarok, 2023. május 17.

Felnőttem

Catelyn:

Felnőttem

Szeretnék hinni – ahogyan régen

Az ezerszer olvasott tündér mesékben

Várni a herceget, hogy belépjen csendben

És szunnyadó ajkamról lágy csókot csenjen

Várni a csodás álarcos hősre

Az ismeretlenül is ismerősre

Aki egyszerre erős, okos és bátor

S ha szükség van rá, megtalál bárhol…

Szeretnék újra hercegnő lenni

Üvegcipőben táncolni menni

Koronát fonni hajamra virágból

Mikor lett nő a régi kislányból?

Úgy nőttem fel, hogy észre sem vettem

Közben néha sírtam néha meg nevettem

Valamit vártam vagy csak reméltem

De igazán azt hiszem, sohasem éltem

Ha az életem tündérmese lenne

Nem hiába várnék a happy end-re

De sajnos mégsem mese az élet

Ha el sem kezdődött, hogy érhet véget?

Szeretnék hinni – ahogyan régen

Az ezerszer olvasott tündérmesékben

És tudni, hogy van kezdet másik,

És ami rég mese volt, valóra válik!

Óbarok, 2021. május 25.

Céltalanul

Catelyn:

Céltalanul

Néha úgy érzem, senki sem vagyok!

Kietlen utakon nyomot sem hagyok!

Ajkam mozog, de hiába, néma...

Mintha a szelet suttognám néha

Fény törése jelzi csak jöttöm

Termetem láthatatlanul pöttöm

Illatom szellő lég-üres csókja

Olyan vagyok, mint egy elszáradt rózsa

Hullámok hátán jajgatva vergődök

Hamisan kacagok: semmi baj, edződök!

De kedvem lenne néha csak sírni...

Mennyi gond, mennyi baj... Nem fogom bírni...

Mégis, holnap újra talpra fogok állni!

Ha kell meghalok, de nem fognak sírni látni!

Erős leszek, mert erősnek kell lennem!

Valami még sincs elég hozzá bennem...

Valami hiányzik, és a hiánya úgy fáj

Üres helye szinte a lélek húsba váj

Magamba fordulva kapkodva keresem

Mi lehet vajon, és mondd miért nem lelem?

Hiányzik a hit, a remény, a szeretet?

Nem szenvedtem talán korábban eleget?

Eddig erős voltam, és talpra tudtam állni!

De ha elveszek magamban, ki fog megtalálni?

Hiába-vágyaimhoz kevesek a tettek

Terveim, álmaim vajon hova lettek?

Hogy jobb legyen a világ, mit tudnék én tenni?

Hogyan tudnék az embereknek a hasznára lenni?

Mennyi gond, mennyi baj, sok kifogás - mind ócska

Mit tehetne mégis egy elszáradt rózsa?

Szerte fúj a szellő amikor már por leszek

Nem marad semmi belőlem, elveszek...

De most még itt vagyok, épp csak célom nincsen

Valaha-ifjúságom emléke a kincsem

Hadd segítsek én is! Figyelj rám! Itt vagyok!

Tennem kell valamit, mielőtt meghalok...

Óbarok, 2022. 07. 14. 

Gyermek-koldus

 Catelyn:

 Gyermek-koldus

Gyermek volt még, alig idősebb nálam!

Gyermek-koldus... Védtelen. Szép.

Gyermek voltam én is. Tétován álltam…

Ajka néma volt. Csak a szeme kért…

Anyám pénzt adott a kezembe,

Hogy mennyit, arra nem is emlékszem…

Lépésről lépésre, lassan közeledve,

A gyermek koldus arcát néztem…

Fekete haja volt, és barna volt szeme.

Engem figyelt, ahogy közelebb értem.

Végignéztem az ülő lányon, megrettentem!

Nem volt lába – riadtan néztem!

Nem mentem közelebb, féltem megragadna!

Anyámra tétován visszanéztem…

„Add oda neki, sietünk!” - mondta

És én a lányhoz közelebb léptem…

Kezébe akartam adni a pénzt!

Szerettem volna megölelni!

De visszatartott a gyermeki félsz…

Féltem – ha megragad – nem fog elengedni…

A pénzt egy piszkos kendőre dobtam.

Anyámhoz gyorsan visszaszaladtam….

Tovább indultunk, anyám kezét fogtam…

Szégyelltem magam… Nem így akartam!

Anyám mellől vissza-vissza néztem…

A kendőre valaki mást is pénzt dobott…

Gyermeki szívemben szánalom ébredt…

Az az ember is iszonyodott…

Óbarok, 200.... …

Emlékek

Catelyn: 

Emlékek   

Megigézett engem egy ismerős álom!

Otthonom sosem-volt temetőjét járom... 

Azt, amelyik tudom, hogy sohasem létezett,

Vagy csak más álmomban, de azóta szétesett..   

Álom-temetőben nyugvó álom-béli holtak...

Lehetséges, hogy valaha létezőek voltak? 

Vagy csak valaki más álmában élhettek, 

S az ébredéssel, reggel, örökre szétestek?   

Mégis, valahogyan annyira nem álom... 

Érzem az avar szagát, ahogy utam járom! 

Kezem érzi a holt márvány hidegét, 

Eszem felfogja az elmúlás idejét...   

Idegen neveket olvasok csendben.

Hiába, nem vernek visszhangot bennem... 

Illene talán tudnom, hogy kik voltak? 

Semmit sem jelentő álombéli holtak...   

Nevek, évszámok, helyek és korok...

Semmiből eredő, sosem-lesz porok... 

Elszáradt virágok és zizzenő avar... 

Csak a valóság érzete zavar...   

Álmomban én most a temetőt járom. 

Ismerős a hely, és ismerős az álom... 

De ez a hely talán csak a lelkemben létezik, 

Mindennap összeáll és mindennap szétesik...  

Mi van akkor – tényleg- ha én vagyok az álom? 

E bánatos utat bent, önmagamban járom! 

A sírok mind helyek, a holttestek: emlékek!

Ha a felszín alá néznénk, mind látnánk, hogy nem szépek...   

Az idő sem teheti most már őket széppé... 

Összeállnak néha egy gyászos álomképpé... 

Egy sosem-volt temetőben emlékek közt járok... 

Kell, hogy legyen valami, amit nem találok!   

Keresem, kutatom, itt kell lenni: bennem! 

Nem segít semmi az álombéli csendben... 

Fáj, éget, megsebez, ahogy önmagamba vájok... 

Mégis küzdök magammal, a lelkem mélyén ások!  

Ott vagyok én, még gyermekien tisztán! 

Merengve jövendők ősi, ködös titkán... 

Magamba temetve ezernyi emléket, 

S a felszínt kapargatom suttogva: nem szépek...  

Most már tudom, hogy én vagyok az álom... 

Önmagam keresem, de sehol nem találom... 

Az sem biztos már, hogy igazán létezek! 

Ébredéskor – egyszer- lehet, hogy szétesek...   

Nem leszek több, mint egy álombéli holt... 

Álom temetőben egy név, mi sosem volt... 

Álom sírkő alatt egy elfeledett emlék... 

Ne kutasd a titkát! Hidd el nekem nem szép!   

Óbarok, 2022. március 7.

Az én "hiszek egy"-em

 Catelyn:

Az én „hiszek egy”-em.

Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában!

Hiszek a gyermekek őszinte szavában!

Hiszek a sötétben, hiszek a fényben!

Hiszek a megújuló reményben!

Hiszek a csendben és hiszek a szóban!

Egyszerre hiszek a rosszban, a jóban!

Hiszek az esőben, hiszek a napban!

Hiszek minden szép pillanatban!

Hiszek az örömben, hiszek a búban!

Hiszek az édesben és a savanyúban!

Hiszek a sósban és a keserűben!

A borúra érkező szép, szelíd derűben...

Hiszek a csókban, és a szerelemben!

A viszonzást nem váró, tiszta szeretetben...

Hiszek a hegyekben, hiszek a tengerben!

Hiszek minden élő s holt emberben!

Hiszek a világban és sok minden másban!

Abban, mi állandó, és a változásban...

Hiszek a káoszban, és hiszek a rendben!

De mindennél erősebb a hitem: benned!

Bicske, 2020. május 25.

Haza

 Catelyn:

Haza

Az én hazám nem egy föld darabka!

Az én hazám nem lezárt határ!

Az én hazámat büszke népem lakja,

Mely nem tűrt soha a vállain igát!

Kárpátok szívében születtem én is!

Ez a hely a számomra drága kincs!

S ha másfelé vetődök egyszer mégis,

A hazámnak lelkemben párja nincs!

Nincsen párja, hogyan is lehetne?

Itt éltek, haltak, öltek őseim!

S a világon, más, ki úgy szeretne,

Sehol nincs, mint a szüleim!

Magyarul zeng ajkamon a hála!

Magyar szó áll minden sírkövön...

Magyarul foglalom hazámat imába...

És magyarul áraszt el könny özön...

Néha nehéz ma magyarnak lenni!

Mikor a haza csak puszta szó...

Nem tudom, mit lehetne itt tenni?

De érzem, tudom, ez így nem túl jó...

Számomra a haza csak egy: minden!

S ha sorsod téged bárhova vezet,

Szíved néha még visszatekintsen!

Mert ahogy te őt, ő téged úgy szeret...

Magyar vagy! – Légy hazádra büszke!

Tiszta szívvel emeld fel fejed!

Legyen benned akármennyi tüske,

És találd meg, bárhol a helyed!

Bárhol legyél, ez marad az otthon!

Ez a föld lesz mindig a hazád!

Ide fogsz visszavágyódni titkon,

És ez lesz majd, ami visszavár…

2020. május Óbarok 

Rohanó idő

 Catelyn: 

Rohanó idő

Reggelenként valahogyan máshogy jár az óra…

Idegesen pillantok a kerge mutatókra…

Felharsan az ébresztő, és hiába van szundi…

Hangulatom: kótyagos, sőt mondhatni, undi…

Azt sem tudom, hogy arcommal előre hogy állok!

Az elindulás-gondolattól berzenkedve fázok…

Pedig menni kellene, de a pizsama még rajtam…

Hogy lehetek minden reggel ekkora nagy bajban?

Két irányba öltözködni egyszerre hogy tudnék?

Fél lábammal cipőben már egyenesen futnék!

Kezem kétségbeesetten ide-oda kapkod!

Elveszített másodpercek, ugyan merre vagytok?

Kell még egy könyv, tornacucc, és hol vannak a tollak?

Tegnap este esküszöm, hogy szemem előtt voltak!

Meg van minden? Nem is tudom, hol áll már a fejem!

Az esedékes zűrzavarban nem lelem a helyem!

Ez is kell még? Nem is tudom! Sebaj, inkább viszem!

Holnap korábban kelek majd -de ezt én sem hiszem!

Jól hangzik, de már most tudom, hogy kapkodni fogok!

Megjavulni ilyen téren talán nem is tudok…

Pedig tudom, hogy szólni fog reggel is az óra!

És nem fogok majd kipattanni rögtön első szóra…

Kicsikét még pihengetek, nem ereszt az ágyam…

Csak még öt perc nyugalom kell– ennyi minden vágyam!

Az óra akárhonnan nézem, nevetősnek tűnik!

Örülne, hogy ilyen helyen létezését tűrik!

De ehelyett olyan, mintha nagyokat kacagna!

Otthonomból tova űzne, messzire zavarna!

Igaza van mennem kell – de az igazsága úgy fáj!

Kételkedem ugyan benne, hogy valóban jól jár!

De tépelődni nincs idő, hisz rohannak a percek!

A rohanó idő nyomán szalad felnőtt, gyermek…

Reggelenként valahogyan máshogy jár az óra…

Idegesen pillantok a kerge mutatókra…

Úgy sietnek előre, hogy szinte rossz már nézni…

Lebegtetik fejünk felett, hogy el fogunk késni!

Bicske, 2022. 10. 12.

Indulatok

 Catelyn:

Indulatok

Türelem kell, hiszen a hosszú élet ritka!

A túlélésnek jelenleg ez lehet a titka!

Nem az enyémnek, bennem az indulatok forrnak!

Ha szemmel ölni tudnék, most hullnának a holtak!

Még szerencse, hogy nem tudok szemmel ölni, verni…

Észrevétlen nyakakat, csendben kitekerni…

Elásni, úgy, mintha sosem lettek volna…

Ez a vers a belső haragomról szól ma…

Mérges vagyok, mérges és mellé tehetetlen…

Mennyi düh, harag van elfojtva ma bennem!

De nem hagyom kitörni, erő felett küzdök!

Haragos tekintettel bámulom a tükröt…

Oké, rendben, tudom, hogy hibás vagyok én is!

De felbosszant, dühít, akaratlan mégis…

Nem szólok, pedig tudom, hogy kellene…

Intően int meg a nyugalom szelleme…

Nincs baj, csak bosszant, ez is el fog múlni…

Ennyiért kár lenne éles kardért nyúlni…

Megnyugszol, megnyugszik, rálegyintesz csendben…

Csak bosszant és tudod, hogy miért nincs ez rendben…

Szólni kellene, mondani, megbeszélni, tudod?

Saját butaságod, és ismerd be, hogy unod!

Hiszed igazán, vagy inkább úgy teszel?

Minden szép, minden jó – üresen elveszel…

Elsüllyedsz, leránt, lehúz a mélység…

Átölel, megszorít, gyötör a kétség…

Ha van is kiút, hiába hiszen nem látod…

Küzdened kell ellene, különben megbánod!

Mennyi jó tanács, magamtól – magamnak…

Milyen kár, hogy csak üres szavak maradnak!

Nem számít, megnyugszom, ez is elfog múlni…

Mély levegő mellet ki fogom majd fújni…

Bicske, 2022. 10. 04.