Amikor megteremtették réges-rég a világot,
Egyetlen egy színben nőttek, pompáztak a virágok…
Volt közöttük mindenféle, nem ez volt a hiba,
De hogy melyikük a legszebb, arról szólt a vita!
Keseregtek, zsivalyogtak, panaszkodtak sorra…
Szirmaikat hullajtották, bánatosan porba…
Meghallották odafent is – hangos volt! - a panaszt,
Leküldték a virágokhoz a tündériTavaszt!
Megkérdezte tőlük halkan, mégis mi a vágyuk?
Hiszen mindek olyan szép az illatos ruhájuk!
“Igen ám, de tiszta fehér, a virágok közt minden!”
“Éppen ezért – szólt a Tavasz – vitára ok nincsen!”
Bólogattott egyik- másik, de nem hagyták mégse!
Nem elégedetlenek, hát ne is értsék félre!
De annyira egyformák mind, elveszik a lényeg…
A Tavaszt ettől, szép szeliden elfogta a méreg!
“Legyen – mondta! - ha nektek sok, ami fehér, tiszta…
Változzatok – ahogy tetszik – és soha többet vissza!
Mondjátok meg, bátran, mégis kinek, mi a vágya,
Intek, és majd magát rögtön azonképpen látja!”
Szólt a rózsa: -”Habár szirmom csupa fehér selyem,
Szeretném, ha sokkal tarkább lehetne a fejem!
Rózsaszín, és sápadt fehér, piros, talán sárga?”
Bűbájt szólt az ős-rózsákra a Tavasz tündér szárnya…
A pipacs – ki irigykedett – látta, szép a piros:
Úgy gondolta, ő is úgy lehetne tényleg csinos!
Kívánságát elrebegte, elpirult a szirma…
Csak a Tavasz tűnt úgy, mintha kicsit bizony sírna…
A búza virág, aki nagyon szerette a szépet,
Elirigyelte az égtől a simogató kéket!
A szekfű, aki szintén változatosságra vágyott,
A csupa fehér virág fej most sok-sok színre váltott!
Volt akiknek a létezés fehéren is tetszett,
Hogy megváltozzon bármi rajtuk, senki semmit nem tett!
Nem kívántak tarka szirmot, jó volt nekik minden!
Nem várták, hogy a Tavasz rájuk varázslatot hintsen!
Lilult, pirult, kéklet, sárgult, zöldelt rét és mező,
Végül aztán az ős-pittypang keveredett elő…
Megkérdezte őt a Tavasz, mégis milyen lenne,
De túl sok volt a tanácstalan gondolatból benne!
-”Adok egy nap haladékot, gondold csak át bátran!”-
Szólt a Tavasz – simogatva, szokatlanul lágyan…
Hosszú volt az egyetlen nap, még hosszabb az este,
Miközben a pitypang csendben önmagát kereste!
“Legyek piros, mint a pipacs, kék vagy inkább sárga?
Lila, ekrü, halvány barack, bézs, vagy talán mályva?”
Szemre vette maga körül, mindegyik virágot,
És megszemlélte lentről nézve a hatalmas világot…
A válaszát – mint a búzavirág – ő is ott fent lelte!
A ragyogó nap sárga színe nagyon érdekelte!
Habár mikor lement a nap, a hold fehére tetszett,
És vágyaira pontot a csillagok sora festett…
Eltelt a nap, jött a Tavasz – dicsérte őt minden,
De hiába is érdeklődött, pitypang-döntés nincsen…
Vonogatta leveleit, ingatta a fejét,
Nem találta a tarkák között sehogy sem a helyét…
-”Nem bánom- szólt – mindegy nekem, milyen szín a szirmom,
Nem is lenne szabad elégedetlenül sírnom!
Csak annyit kérek, legyek hasznos, szeressen a világ!”
Mosolygott a Tavasz, hiszen jól döntött a virág…
-”Legyél sárga, mint a napfény – ez legyen a kezdet,
Aztán változz – szólt a Tavasz, és hold-szín ruhát festett -
Aztán bízd a jövőd, sorsod, mindened a szélre,
Válljon szirmod csillagokká, és szálljanak az égre!"
Az ős-pitypang – a ma élőknek szerény, kedves őse,
Így lett a nemzettség sorsának a felelőse!
Néha sárga, néha fehér, néha száll a szélben…
Örülve, hogy így döntöttek valamikor régen…
Ez a mese réges-régi, mondják a virágok…
Akkor írták, amikor építették a világot!
Tündér nyelven jegyezték le, levegőbe írva,
Pecsétet tett rá sok virág, szirom-könnyet sírva!
Bicske, 2026. április 17.
