Catelyn:
Megtanultam
meghalni
Van,
aki a nagymamájától sütni-főzni, kézimunkázni tanul, úgy,
ahogy annak idején egy másik nagymama is tette, a jelenkori
unoka-nagymamával.
Az
enyém bár űzte eme elfoglaltságokat (habár a horgolási
tudományát csak elmondások alapján ismertem, illetve kézzel
fogható bizonyítékként a sapkáit adta a kezembe, de dolgozni a
tűkkel már nem volt szerencsém látni).
Nem
mondanám persze, hogy nem tanultam tőle semmit. Tőle kaptam a
kártyajátékok szeretetét, a beletörődés tudományát, és a
halál elfogadását…
Utólag
belegondolva hamarabb megismertem a temető lakóit, mint az óvónőt,
és a legtöbb csoporttársamat.
Rendszeresen
vitt magával sétálni, végig a falun. Először az élőkhöz, a
rokonokhoz, barátokhoz, végtelenségig beszélgetni ugyanazokról a
dolgokról, amíg nyűgösködni nem kezdtem, mert unatkoztam…
Gyerek sehol…
Aztán
ki a temetőbe, a halottakhoz.
Irigykedtem
néha egy-egy ismerős gyerekre, mert voltak szép játékaik,
mesekönyveik, de titkon büszke voltam mégis, mert a nekem szánt
meséket ők nem ismerhették!
A
gyerekkorom vallásos nevelése is az ő mesééiben kezdődött és
ért is véget. Mesék a kis- és a nagy Jézuskáról… Eltartott
egy ideig, mire összeraktam, hogy a kettő egy és ugyanaz...
(Tudtátok, hogy azért esik az eső, mert fürdetik a kis Jézust?).
Mesék a Mennyországról (“Sokkal szebb, mint ahogy azt el lehetne
képzelni!”)...
Mesék
a sírokról, történetek a múltból, életek, titkok, izgalmas
pletykák… Morzsák a felnőttek életéből.
Gyanítom
persze, hogy nem mondott el mindent. Vagy mert a gyermek eszemmel
úgysem értettem volna meg, vagy (teszem hozzá jogosan) félt tőle,
hogy kikotyogom, amit elmondott. Ezekről a dolgokról nem lett volna
szabad tudnom, nem illett a halálról beszélni...
Olyan
szinten nem illett, hogy amikor először adtak krimit a kezembe, pár
oldal után visszaadtam, mert nekem azt nem szabad… Valaki meghalt
benne!
Csoda,
hogy a meséket nem cenzúrázták ilyen szigorúan…
Később
párnám alatt rejtegetve olvastam, bűntudattal telve, és ma is
megrökönyödnek páran, hogy miért szeretem a horrorokat, hiszen
azokban meghalnak… (Nem mondjátok?!)
Meghalnak.
A
nagymamám minden sírról tudta, hogy ki nyugszik alatta! (Tényleg
csak enyhe költői túlzással élve, pici falu, picike
temetővel...) Ha nem is ismerte személyesen, de tudta, hogy kik a
gyermekei, unokái, hogy halt meg, vagy milyen nagy és szép (vagy
kevésbé az) dolog köthető az elmúlt életéhez!
Voltak
köztük hősi halottak, kamaszok, akik egymást próbálva menteni
fulladtak a vízbe, gyerekek, idősek… Picike sírok, amik a
méretükhöz képest számomra megszámlálhatatlanul sok életet
nyeltek el (“Látod, itt a szülők mellett a nyolc gyerekük is el
van temetve!”)… Balesetek, olykor butaságból (“Élhetett
volna még!”)...
Számomra
ismeretlen-ismerős mind, habár hiába erőltetem az emlékezetemet,
nem emlékszem mindőjükre már…
Vele
mentem először temetésre. Annyira kicsi voltam, hogy ma már talán
el sem vinnének, vagy rosszallóan néznének rá, hiszen semmi
keresnivalója ott egy gyereknek!
Ismertem
még élőként, de annyira ritkán, és régen láttam, hogy az arca
már akkor is ködbe veszett előttem… De volt egy sapkája,
télen-nyáron ugyanaz, kopott, régi katonasapka. Legalábbis nekem
annak tűnt.
Figyelemre
intett. Rendre nem is kellett, annyira meg voltam szeppenve.
Figyeltem, hogy ki mit csinál, és próbáltam megjegyezni azokat a
dolgokat, amiket hazafelé nekem feltétlenül meg kell kérdeznem,
mert azt éreztem, hogy most nem szabad…
Emlékszem,
ahogy kopogott a göröngy a koporsón, ahogy az addig csillapodni
látszó sírás újra kitört a gyászolókból, és belőlem is...
A
mai napig a göröngyök kopogása távoli ismerősök temetésén is
sírásra késztet. Ha nem is a halottért, hiszen annyira nem
ismertem, hogy különösebben fájhatna érte a szívem, de könnybe
lábad a szemem, mert most már nem is lesz lehetőségem megismerni
őt. Ki tudja, mit mulasztottam el? Barátságot, együtt töltött
pillanatokat, soha meg nem születő emlékeket…
Megtanított
az együtt érzés kifejezésére (“Oda megyünk? Mit kell mondani?
Mit csináljak? Ahogyan te?”).
Velem
volt, amikor rokon gyermeket temettünk. Az egész család nagyon
várta, de még csak haza sem tudták vinni a kórházból... (Csöndes
vita a felnőtt szekcióban, szabad-e látni?; “Hogy megy fel a
Mennyországba? Angyalok jönnek érte, és felviszik egy nagy
lépcsőn? Fogjuk látni?”). Olyan picike volt a keze…
Vele
mentem halottak napján, sötétedés után (szigorúan akkor, mert
az úgy szép) gyertyát gyújtani. Végig járva minden sírt,
melynek “lakója” valaha rokon volt, barát, ismerős, vagy
valakinek a valakije).
Mentem
vele, amikor a sírokat akarta kicsit rendbe tenni, hordtam a vizet a
kannában, hogy ne neki kelljen, és amikor elfáradt, mesélt.
Ugyanazokat az ezerszer elmondott, mégis megunhatatlan, megfakult
élet-illatú történeteket, amikkel nem tudtam betelni.
Ahhoz
képest, hogy a halál-tani ismereteim ilyen mélyen gyökereznek
bennem, valahogy azt sosem tudtam elképzelni, hogy ő is meghal.
Osztálytársak,
barátok sorra veszítettek el szülőt, nagyszülőt, testvért,
rokont, de nekem sokáig nem volt igazán saját halottam, pedig már
régóta nem soroltak a gyerekek közé.
A
temetőben pedig akkor már, szinte intő jelként egyre több olyan
sír volt, amelynek nem csak a háttértörténetét ismertem, hanem
az egykor élőt is, akit magába fogadott…
Mégis,
ha szóba került köztünk a halál, kedves tréfálkozással
férkőzött a mondani valónk közé.
Ábrándozás
a jövőről, amelynek minden egyes pontján ott van, még a
legtávolabbinak tűnő eseményeken is… (“Majd az esküvőmre
amikor megyünk”).
Realitás,
keserédes-humorba csomagolva… (“Senki sem élhet örökké, de
meg ne próbáljatok elhamvasztani, mert kísérteni foglak titeket,
addig éljek!”).
Jó
lenne-e örökké élni? (“Unalmas lenne. De majd teszünk ki a
kapura egy üzenetet a halálnak, jöjjön vissza holnap, és ha
örökké nem is, de amíg a halál azt mindennap elolvassa, mindig
elmegy, hogy másnap visszajöjjön, amíg azt nem mondom, hogy
holnap már tényleg jöhet!”).
Bárcsak
sose jött volna el az a holnap!
Talán
a papa halála törte meg őt annyira, hogy várja az
elkerülhetetlent.
Szerettem
őt is, de én mindig mamás voltam, több időt töltöttem vele, és
papa is inkább a fiúkat tanította szívesebben barkácsolni.
A
temetés után valahogy más lett. Több időt töltöttünk együtt,
esténként beugrottam hozzá néhány parti kártyára,
beszélgettünk. Ismerősökről, barátokról, rokonokról, az
időjárásról...
Ha
szóba került a jövő, fanyar mosollyal nyugtázta, hogy meg is
kell azt élni… Én még hinni akartam, de ő már nem akart
üzenetet hagyni a halálnak…
A
temetőben a papa temetése óta nem járt kint. Az volt az első és
az utolsó alkalom, amikor halottak napján sem látogatta végig a
megszokott útvonalat.
Fényképen
mutattam meg neki a sírt, az ideiglenes sírkővel, mert a sírköves
nem azt hozta, amit a gyerekek választottak, de az ünnepre való
tekintettel kint hagyta “kölcsönben”. A fejfa akkor még nem
volt kész, nem is látta már a véglegest, amelyen az ő neve is
rajta van a születési évével és egy kötőjellel…
Az
ablakban gyújtottunk együtt gyertyát, de előtte lelkiismeretesen
végig látogattam minden sírt, ami számára fontos volt.
Év
végén, papa után napra pontosan négy hónappal ment el. Később
tudtuk temetni, az ünnepek miatt…
Nem
tudtam odaállni a koporsója mellé…
Én
már elbúcsúztam tőle, még magam előtt is eltitkolva,
reménykedve a lehetetlenben…
Azóta
egyre több az igazán saját halottam nekem is.
Meg
fogok halni. Lehet, hogy nem holnap, lehet, hogy nem is két év
múlva, de semmi sem tart örökké. De nem fogok félni. Régi
barátként megyek vele, kíváncsian arra, amit mutatni fog, és
reménykedve, hogy látni fogom azokat, akiket már elvett tőlem.
Ha
beszédes kedvében lesz, akkor kérdezgetni fogom, amíg oda nem
érünk, hogy mit és miért úgy, ahogyan? Persze nem számon kérően,
csak úgy kíváncsiságból…
De
az is lehet, hogy nem jön értem köpönyeges alak, nem lesz kivel
csevegnem, és út sem vezet majd az elmúlásba (pedig a Styx-re
igazán kíváncsi lennék!), csak ellobbanok, mint egy gyertya láng.
Volt-nincs, csak ezúttal végleg. Nincs az a gyufa, amely újra
lángra lobbantaná.
Fáj
minden egyes sírhalom, minden elmulasztott pillanat, de nem
haragszom. Már nem.
