Semmiség

 Catelyn:

Semmiség

A világon -azt mondják- te vagy a Minden,

És az ember a számodra: semmi!

Hogyha létezel, hajolj le, Isten,

És én megsúgom neked, milyen: csak lenni!

Megteremtődni a lét-üres térben,

A csodákra -csak azért!- várni...

Kedvedre alkotni, lábadhoz térten,

Mert a semmit is meg kell szolgálni!

Örülni illik, és hálát kell adni,

Mert ennyi sem jut talán másnak...

Embertelenül embernek maradni,

Be nem hódolva a változásnak...

Hozzád méltóan szerénynek lenni,

Hibákat ejtve -miért ne?- néha!

Terheket könnyedén, fél vállról venni,

Hit nélkül hinni: a létezés tréfa...

Remélni, akarni, vágyni és hinni!

Megkeseredve: máshogy volt régen!

A bürköt a pohárból csendben kiinni,

És álomba merülni halálos-szépen...

Az arcunkon ég a tegnapok pírja!

Azt ami volt -kimondani szégyen...

Az ember az álmában -muszáj! - hát bírja,

És bízik, hogy talán jobb lesz majd ébren...

Buszon, 2025. Május 19.

Kép forrása: MI

Nem tudom...

 Catelyn:

Nem tudom...

Igazán nem tudom... Általad? Érted?

Kedvedért? Miattad? Csak neked?

Sikoltva feszülsz meg: sohasem kérted!

De a múltat átírni nem lehet...

Összefonódtunk, mint a gyökér a földben.

Külön, de mégis csak egy vagyunk!

Némán kiáltunk -vigyázz! - a csöndben,

És vigyázunk, mert ha nem, meghalunk...

Általad? Miattad? Neked vagy nekem?

Nem mindegy? Számít még? Nem tudom...

Ha elkószálsz, hiányzol, nem vagy itt, velem,

De ha itt vagy: hagyjál már!- suttogom...

Kiáltanék, de úgy hallanád -félek...

Mégis érzed, ha feszülök...

És maradsz, habár te sohasem kérted,

De félsz, hogyha messzebbre kerülök...

Általunk? Miattunk? Velünk vagy értünk?

A sorsunk az, ami összeköt...

Valami, amit mi sohasem kértünk,

De ez a mi életünk -semmi több...

Tatabánya, 2025. Május 7.

Kép forrása: MI

Kételkedő

 Catelyn:

Kételkedő

Rengeteg furcsaság akad a létben…

Több tucat miért, és miért nem?

Csapodár cselekvő, tétova tétlen…

Én meg – így, ahogy – nem értem…

Akad persze olykor egy töprengő talán…

Előkerül néha egy lehetne…

Közben az életünk sejt-szerű falán

Ide-oda pattan a szerencse…

Fordulni késztet -de durva!- egy mégse…

Közben egy mégis-től menni kell…

Előre? Hátra? Már nem tudom én se,

És akárkit kérdezek, nem felel…

Nem akar, vagy nem tudja, mit kéne?

Vagy én vagyok az, aki hallgatok?

Kérdezett, hogy érthettem mégis így félre?

Vagy olyan választ vár, amit nem tudok?

Egymástól válaszra várva, mi ketten,

A másikat bámulva hallgatunk…

Köztünk a csend alig hallhatón cseppen,

Elfojtva, mit kéne hallanunk...

Esetlen egyszer kóvályog, kábán,

Kísérik megkergült majdanok…

A sohasem suttog kesergőn, árván,

Egy hallhatatlan-halk szavú dallamot…

Egy talán, egy mégse, egy aprócska mégis…

Egy egyszer, egy soha, egy majd, ha fagy…

Sok hihetetlen, de azért valódi tézis,

Amikor kellene cserben hagy…

Én akarom érteni, igazán, tényleg!

Mindent, amit még nem tudok!

De honnan tudjam, hogy mi is a lényeg,

Ha a kérdést sem hallják, mert suttogok?

Kiabálni kell, talán meghallják végre!

De nem mozdul a szám, tovább hallgatok...

Könnyekkel vádolva, nem vesznek észre?

Kételkedve: és hogyha nem vagyok?

Bicske, 2025. május 6.

Kép forrása: MI