Catelyn:
A mackó
Egy kopott mackó ül a széken, valakire várva…
Foltos szegény, ütött-kopott, jó ideje árva!
Nem volt, aki betakarja, babusgassa este…
Kallódott csak ide-oda, fakó bundás teste…
Ül a széken, magányosan, szeme helyén gombok…
A tömött vállról leperegnek apró-cseprő gondok…
Gondolkodik: valamikor, jaj, de nagyon régen!
Neki is volt kis gazdája, éldegéltek szépen…
Volt neki kis bögrécskéje, hozzá való tányér…
Voltak leckék, feladatok, legyintések: ráér!
Hiszen a kis mackó éhes, beteg, fáj a torka!
Szaladjunk hát mézecskéért, gyorsan, el a boltba!
Volt neki kis ágyacskája – sosem aludt benne!
Ha tehetné, ma is a kis gazdájához menne!
Aludna a párnácskáján, őrizné az álmát…
És ha halkan nyöszörögne, simogatná hátát…
Hova lett a régi ház, és hova lett a gyermek?
Hova tűntek el az álmok, ártatlan kis tervek?
Hol a kis ágy, takaró, és hol lehet a párna?
Miért lett a kopott mackó olyan régen árva?
Elmentek már nagyon régen, nem tudja, hogy hova.
Elmentek és -ígérték bár! - nem jöttek meg soha…
Szegény mackó, helyhez kötött, hiszen nem tud járni,
Nem tud mást, csak szakadt szívvel, hűségesen várni…
Egy kopott mackó ül a széken. Magányosan, csendben…
Ölelgetik, vigasztalják – még sincs semmi rendben…
Nincsen semmi, ami jó volt, valamikor régen…
Ezért ül ily szomorúan a múzeumi széken…
De amikor aláhull a csillagfényes este…
Megborzong a kopott mackó bánat-teli teste…
Álmodik, a régen voltról, elfelejtett szépről…
És a gyermek kacagásról – valamikor régről…
Mány, 2025. június 16.
Az ihletet Az Élet Menete Alapítvány Facebook posztja adta. Pár sor egy kedves önkéntesről, és egy valódi, árva mackóról.
