Szerzői jogvédelem
2026. június 24., szerda
Hagyjuk...
2026. június 22., hétfő
Csak egy szúrás
Catelyn:
Csak egy szúrás. Már nem fáj… És elmúlik a gond…
Nem remeg a lélek, és nem sajog a csont…
Csak egy perc, és az álom csendben átkarol…
Majd ott leszek, ahol jó, messze… Valahol…
Csak egy szúrás. Egy új heg. Nem számít talán…
Egy rossz nap, mi elmúlt… Jöjjetek hát holnapok…
De ne most… Mert most még nem tudom, hogy hol vagyok…
Csak egy szúrás. Egy újabb. Az utolsó előtt…
Egy pillanatnyi dermedés mit az elmúlás beszőtt…
De még lesz tán egy holnap… semmi sem változik…
Egy hang - sehol- messze – talán imádkozik…
Csak egy szúrás... Csak még egy... Egyetlen... Semmi több...
Mert oly jó, ha rám borul a megbocsátó köd...
Csak egy szúrás... Az első csak egy kíváncsi gondolat.
Vágy a tudásra, milyen az, ha valamit nem szabad...
Csak egy szúrás... Meg még egy... Meg még és még és még...
Nem tudom, hogy mikor lesz a jóból is elég...
Csak egy szúrás... Már nincs több... Csak csend van és sötét...
Nem számoltam, hogy mennyi szúrás volt nekem a lét...
Csak egy szúrás. Egy utolsó… És holnap… Azt hiszem…
A titkaim az öröklétbe magammal viszem…
Csak egy szúrás, és semmi baj, vagyis már nem tudom…
Csak egy szúrás, és a létet, mint használt tűt, eldobom…
Nem reszket a lélek és már nem sajog a csont…
Önmagam – ha tudnám – de már azt sem vádolom…
Az öröklétben megpihenve a semmit álmodom…
Tatabánya,
2026. június 22.
Kép forrása: MI
2026. június 19., péntek
A nyest érkezése
Kb. két hete feldobta a Facebook nekem a Nyest ellen küzdők csoportját.
Nyestem nincs (bár a megosztott tapasztalatok alapján valamikor lehetett családi nyestünk, csak én alaptalanul a macskát gyanúsítottam a cuki lábnyomokkal), feltehetően nem is lesz. Viszont a hangulat haláli, a kommentek szuperek, szóval (saját felelősségre!) érdemes olvasgatni.
Már a művész lelkek is ráhangolódtak a témára, versek, dalok, és most már témába vágó prózai művek is kezdenek terjengeni a közösségben.
Ez az enyém:
A nyest érkezése
Május 11. Péntek.
Megérkeztem. Mindenre felkészülten és lelkesen, bár kissé későn, ahhoz, hogy megtegyem a bemutatkozás előkészületeit. A környékbeli nyest-társak kitörő ovációval fogadtak. Kellett már a vérfrissítés, a többségük már lassan leszerel. Rendes környéknek tűnik. A szolgálati helyemen nincs kutya, csak egy inkább szélesebb, mint hosszabb macska. A kollégák szerint zsákmányt legfeljebb fényképen láthatott, nem fog sok vizet zavarni. Nekem megfelel.
Az éjszakát az utca végén lakó Öregnél töltöttem. Egész jól elbeszélgettünk. Megkért, hogy szaladjak át párszor a mozgásérzékelő kamera előtt, had tőrje ki a frász az embereit. Felajánlottam, hogy elrágok pár kábelt a családi autóban, azért az ő fogaival már nem lehet egyszerű mutatvány, de határozottan elutasította a jó szándékomat. A kocsihoz nem engedi, hogy bárki más hozzá piszkáljon, rajta és a szerelőn kívül. Utóbbi egész jól van idomítva, kellemes aromájú, zamatos anyagokat használ a javításokhoz. Mondjuk ez a minimum, amennyit az embere költ a javításokra…
Vidám hangulatú este volt, végig mancs-nyomoltuk a kocsi tetejét, és a motorháztetőt is, lecsúsztam párszor a szélvédőn. Tényleg jó buli. Az antennát távolról csodálhattam, pedig nagyon szívesen megismerkedtem volna azzal is közelebbről, de azért mindennek van határa. Jól nevelt vagyok, tudom, mi az illem.
Május 12. Szombat.
Éjjel találtam egy megfelelő rejtekhelyet. A szakirodalom szerint ennél jobbat nem is találhattam volna.
Reggel ordibálásra keltem. A közelben lakó emberek indultak volna dolguk után. Válogatott cifraságokkal fejezték ki véleményüket a tevékenységünkkel kapcsolatban.
Délelőtt a hálókamrámat csinosítgattam, és embereim távollétében bejártam az udvart. A macska az ablakból nézelődött. Megpróbáltam vele felvenni a kapcsolatot, azért mégiscsak családtag vagyok, vagy mi, de rám sem hederített. Bunkó!
A bemutatkozást azért finoman tettem. Mancsnyom-itt, csúszás ott, egy-kis karcolás… Az antenna mellé egy diszkréten elhelyezett csomagocska…
Május 13. Vasárnap.
Kíváncsian vártam, hogy az emberem felébredjen. Az utcabeliek azt mondták, hogy ne fűzzek nagy reményeket a mai naphoz, vasárnap akinek nem muszáj, nem megy sehova, de az emberem elég aktívnak tűnik. Adtam neki egy esélyt.
Május 14. Hétfő.
Éjjel finoman megrágcsáltam egy kábelt. Csak hogy jelezzem, hogy szakképzett vagyok, tudom mi a dolgom. Mit ne mondjak, pocsék íze volt. Remélem, a mi szerelőnk is finomabbra cseréli a cserélnivalókat, mert ez így nagyon nem lesz jó!
Szerintem valami fontosat rághattam el, mert mielőtt elindult otthonról szülőanyámat szidalmazva mosta az ablakról a gondosan elhelyezett dekoratív nyomaimat. Nincs semmi szépérzéke!
Május 15. Kedd.
Valami furcsa piros dologgal kente be az antennát. Rendes volt tőle. Komolyan mondom, feldobta a fémes ízt! Vajon rá tudnám venni, hogy a kábeleket is kenegesse be?
Május 16. Szerda.
Ijesztőnek szánt kacajjal dolgozott az udvaron késő délután. Valamit ráhúzott az antennára, hogy ne tudjam megvakargatni a kényesebbik felemet (pedig ha tudná, hogy milyen jó érzés!), és még piros izé sem volt… Véleményemet egy méretesre sikeredett csomag elhelyezésével fejtettem ki, majd alaposan megvizsgáltam a motor teret.
Hihetetlenül el van hanyagolva! Mérgemben elrágtam három vezetéket.
Május 17. Szerda.
A kocsit délelőtt elvontatták. Asszonyom busszal ment dolgozni, emberem pedig a szerelőt várta helyette. Rendesnek tűnik a pasas. Bár az emberem amikor meghallotta, hogy mennyibe fog kerülni neki a szerviz menten a szívéhez kapott. Azt hittem, megüti a guta vagy valami más.
Este az Öreg megdorgált. Egyszerre nem szabad az embereket ekkora költségbe verni. Csak finoman, apránként.
Május 19. Péntek.
A visszaszerzett kocsit körbebarikádozta mindenféle fura cuccal. Egy pillanatra meglepődtem, de aztán úgy voltam vele, hogy van akkora elkötelezettségem, hogy nem fognak ilyen vacakok visszatartani a küldetésem teljesítésétől!
Május 21. Vasárnap.
Megint hal lett. Nem hitt a szemének, hogy éjjel nem csináltam semmit. Szerintem nem csak én voltam ezzel így. A szomszédok egymást kérdezgetik, hogy náluk volt-e valami?
Komoly összeesküvés elméletek mennek.
Az egyik szerint a környékbeli populációt elvitték az idegenek.
A másik szerint valakinek annyira elszállt az agya, hogy éjjel tömeges mészárlást csinált köztünk.
Azért vannak köztük rendesek is, az egyik szinte komolyan fájlalta a nyestmentességet, és aggódott a kollégáért.
Remélem, egyszer mi is eljutunk erre a szintre az embereimmel!
Május 22. Hétfő.
Megnyugodva a pozitív változásban, tegnap nem tett óvintézkedéseket.
Mára már megbánta.
Az antennát tövig rágtam neki, illetve egy igencsak megharcolt vezetéket megcsócsáltam. Hogy ne haragudjon annyira, vittem neki ajándékot is, de nem hatotta meg.
Szegény anyám, ha tudná, hogy beszélnek róla!
Május 23. Kedd.
A kocsi megint szervizben. Igazam volt, jó arc a szerelő. A motortérben hagyott némi ropogtatni valót. Kicserélt még pár dolgot. Előre láthatóan pár hétig erre nem lesz gondom. Azért, hogy tudja, hogy itt vagyok, és figyelek, gondosan dekorálom az autóját.
Május 24. Szerda.
Hihetetlen, hogy mennyire hálátlan! Már nem csak az anyámról, hanem rólam is nagyon csúnya dolgokat mond, és fenyeget, többek között fel- és lemenőim hetedíziglen való utólagos és megelőző kiherélését is kilátásba helyezte.
A nyest kiteszi a szívét és lelkét, és semmi köszönet…
Legszívesebben kérelmezném az áthelyezésemet, de tudom, hogy ez nem megy olyan könnyen, és amúgy sem vagyok az a feladós típus.
Csak ne lennének az emberek olyan hálátlanok!
Múlt héten fent jártam Pesten az ünnepi Könyvhéten. Iszonyat tömeg volt (ami azért jól esett látványban, mert egy helyen ennyi könyv kedvelőt ritkán látni, viszont az, hogy lépni is alig lehetett, már kevésbé volt élvezetes.
Viszont azóta nyüstölöm a ChatGpt-t, hogy nekem kellenek mágneses könyvjelzők. (majdnem egy ezres volt darabja!). Már egész jól megértjük egymást a mesterséges intelligenciával, és vettem mágnes lapot is. Szóval innentől kezdve a határ a csillagos ég!
Ha pedig szeretnétek nyestes könyvjelzőt (Igen, tudom, hogy az egyik fele hosszabb, mint a másik, de könnyebb szétnyitni, mert a mágnes lap, hiába van benne duplán, nem túl vastag), töltsétek le bátran:
(Személy szerint a levendulás a kedvencem :)
2026. június 16., kedd
Aki kétszer halt meg.
Catelyn:
Aki kétszer halt meg.
Tétovázott.
Tudta, hogy ez egy nagyon fontos és komoly döntés. Tisztában volt a majdani elvárásokkal, amit támasztani fognak testet öltött valójával szemben, bárhogy is dönt, de mégsem tudta magát gyors választásra szánni.
Mindkettőt akarta!
Végül a sorsára bízta magát.
- Lány! - hallotta a hangot, amit egy nő feltörő sírása kísért.
Akkor még nem tudta, hogy nem az öröm csordult túl abban a percben az édesanyja lelkében. Inkább riadalom volt, félelem az új szereptől, és iszonyat attól a nem kívánt, nem várt lénytől, aki a létezésével hatást gyakorolt az ő életére, méghozzá olyat, amihez nem igazán fült a foga...
-Megszokod! - vígasztalták az rokonok, barátok, ismerősök. - Más is volt így! - tették hozzá néha.
Olykor elcsípett egy részvét teli pillantást hasonló helyzetben lévő fiatal, és kétségbeesett anyáktól, de mintha csak képzelődne, olyan gyorsan sütötték le tekintetüket. Szégyellni való volt még a gondolata is annak, hogy valaki nem akar anya lenni, nem örül a gyermekének, és nem teljesedik ki élete minden egyes percében ebben az isteni küldetésben...
Néha ő is sajnálkozott. Némán, észrevétlen. Mert vannak dolgok, amikre még csak gondolni sem illik.
A gyermeken nem látszódott, hogy bármit is sejtene. Tette a dolgát, ahogy azt kell. Növekedett, és már el is felejtette, hogy valaha dönthetett volna másként is... Mégis...
Nem emlékezett pontosan, hogy mi volt előbb: a perc, amikor tudatosították benne, hogy ő egy baleset? Nem is akarták, túl korán érkezett (nem úgy, mint a testvérei, akik már egy beletörődő családosdiba csöppentek), és nem olyan volt, mint a többi? Vagy, hogy saját maga döbbent rá, hogy nem akar olyan lenni, mint a többi? Hogy nem boldog?
Sokáig nem tudta megfogalmazni, hogy mi is a problémája. Kapaszkodókat keresett, tétova támpontokat.
Nem szeretett babázni. Na és? Az oviban voltak még így páran. Ahogy voltak, akik nem szerették a masnit a ruhán, sőt a fodros szoknyát sem! Érdekelték az autók, a motorok, szívesen focizott a fiúk között. Persze elvétve akadt ilyen lány rajta kívül is.
A felnőttek legyintettek rájuk: -Majd kinövik!
De ő nem nőtte ki. A bőre, a teste, a fizikai létezésének minden megnyilvánulása idegesítette... Eljátszott a gondolattal, hogyha ő kígyó lenne, ha levethetné a bőrét... Akkor is ugyanúgy kígyó lenne, nem változna semmi...
Aztán megnyugodott, hogy hiszen, ha nem kígyó, akkor változhat is! De nem volt kihez forduljon segítségért, hiszen maga sem tudta, hogy mi bántja. Nem voltak rá szavai...
Mikor megtalálta a szavakat, és hozzájuk a hangját, nem volt, aki meghallgassa. Már nem lehetett gyerekes hóbortként legyinteni rá. Nem volt már gyerek... De önmaga sem. Nem érezte jól magát a bőrében.
Pedig próbálkozott mindennel. Egy időben erővel olyan akart mégis lenni, mint mások, hogy besimuljon a tömegbe... Hogy ne suttogjanak a háta mögött, hogy ne jöjjenek zavarba, ha szóba kerül... Hogy ne ő legyen a fura, a szokatlan, a szégyellni való...
Kemény időszak volt. Gesztusokat tett a család felé, hátha könnyebben elfogadják a változást... Aztán szembesült vele, hogy hiábavaló minden kísérlet.
Lépésenként haladt, olykor elbizonytalanodva, hogy biztos helyes ez az út? Biztosan meg kell tennie a következő lépést? Kételkedve, mert mi van, ha...?
A közösségi felületei átalakultak. Rokonok, barátok, ismerősök tűntek el, szakították meg a kapcsolatot, átadva a helyüket új ismerettségeknek, amelyek a legnagyobb szeretettel sem tudtak bepótolni néhány lyukat...
Végül kivetkőzött önmagából, levetette bábját, kitárta szárnyait, és megtanult repülni! Nem akarták így sem jobban, mint születésekor. Illetve saját magán kívül senki sem akarta, hogy erre az útra lépjen. Belefáradt, hogy másoknak akarjon megfelelni, úgy döntött, azzá válik, akit bátran felvállalhat önmaga előtt is, aki nem aggódik azon, hogy mit gondolnak mások, és meg is tette!
Boldognak kellett volna lennie végül, de mégsem volt az. Önmaga lehetett volna, egy új hely, egy új közösség... Elengedve mindent, ami elmúlt... Felépíthetett volna valamit, amiben senki sem kérdőjelezte volna meg létezését, és a múltja nem borított volna rá pirongató árnyékot, de a súly nagyobb volt, mint amivel elbírt volna...
Nem akart rászokni igazán semmire. Csak szeretett volna ellazulni. Elfeledkezni arról, hogy nem akarták, hogy most sem akarják, és hogy igazából léteznie sem lenne szabad ebben a formában, hiszen természetellenes, undorító, megbocsáthatatlan... Akik ismerték, tudták, hogy lett férfi, akik nem ismerték korábban, lehet, soha nem is sejtenék, hogy valaha lány gyermekként érkezett a halandóságba...
Amikor használta a szert, boldog volt. Ideig-óráig... Esküdözve, hogy ez volt az utolsó, de mindig jött valami, amire nem akart gondolni, ami nyomta a lelkét...
Hirtelen szűnt meg minden. Az elvárások, az előítéletek, az undor, a közöny... és ő maga.
Volt-nincs.
Szándékosan tette? Baleset volt? Rajta kívül nem tudhatja igazából senki.
Talán most újra ott ül a kezdőponton, halványan derengve benne az elmúlt-lét tapasztalataival, ismerve az eljövendő elvárásokat... Gondolkodik, tétovázva tipródva a hogyan továbbon.
Az is lehet, hogy már elindult... Újra neki vágva az érthetetlennek, fürkészve a létezés titkait... Talán már nem is emlékszik semmire.
Tiszta lappal kezdheti előről.
Vagy tudata buborékként pattant szét semmivé változva.
De lehet az is, hogy egy felhő szélén mereng azon, hogy mit kellett volna máshogy...
Talán most sor kerülhet odafent néhány kihagyott, komoly beszélgetésre.
Bár elméletileg neki nem lenne ott helye. Neki sem. De mivel jó ember volt, nem lenne tisztességes, ha ezt megtagadnák tőle...
Bárhogy is... Másként kellett volna... Valamit, valakinek, valamikor, valahol... Másként...
.................................................................................
A leírtak részben valós történeten alapulnak, egy szomorú alkalomból.
Igyekszem rá az új, általa vágyott identitásában gondolni, de valahogy nekem csak a holtnevére áll rá a szám.
Talán azért, mert az az énje volt, akit megismerhettem, amikor éppen azon dolgozott, hogy megfeleljen valaminek, ami nem ő volt, aztán elsodródtunk egymás mellől.
Tudtam a változásról. Reméltem a boldogságát.
De már nem ismertem a nehézségeit, a küzdelmeit, a fájdalmát... Most már nincs is rá több lehetőség.
Fiatal volt.
Más ismerőseim, (volt) barátaim is érintettek a témában. Néha eszembe jutnak, főleg a régi szép emlékek. Jó lenne újra dumálni egy nagyot... De tiszteletben tartom a döntésüket, azért, mert értem, miért hagytak hátra mindent, miért szakították el magukat a gyökereiktől...
Nem szégyen segítséget kérni!
Ha te, vagy bárki más bajban vagy, vagy nem tudod kivel megosztani a gondolataidat, kétségeidet, félelmeidet, van rá lehetőség!
Nem csak családon, barátokon keresztül, ha aggaszt, hogy mit fognak szólni, bátran igénybe veheted a lelkisegély szolgálat segítségét is!
Ne feledd: értékes vagy!
-
Catelyn: Borongós Életem egén -felettem- gyűlnek csak a fellegek... Egyre inkább tartok tőle: önmagamban elveszek... Elnyel -miért is ne fé...
