Catelyn:
Láng-lélek
Kedves
Jövőm, Sorsom, vagy akár így is hívhatlak: Végzetem!
Nem
is kell már, hogy ismételjem, ismered jól a nézetem:
Majd
lesz valahogy, vagy így vagy máshogy, valahogy mindig alakul!
Kapaszkodom,
foggal, körömmel megátalkodottan makacsul…
Nem
adom fel, ki fogom bírni, vagy így vagy máshogy, még nem tudom…
Az
élet iskola? Tanulok élni! Nem reszketek azért, hogy megbukom…
Tudom
– bármi vagy – vár még sok lecke, felelet is lesz még, nem
kevés!
Lesz
még bőven zokogás, bánat, és az eljövendőtől rettegés!
De
tudom, hogy lesz még nevetés, kacaj, gondosan őrizgetett öröm!
Hogyan
és miként, mikor és meddig? A fejem ezeken már nem töröm!
Majd
lesz valahogy. Vagy így vagy máshogy. Vagy sírok majd, vagy
nevetek…
De
kapaszkodom a létezésbe, hogyha többet már nem is tehetek…
Valahogy
azért jó néha élni! Pusztán a létezésért létezni…
És
jól esik az embernek néha emberi módon tévedni…
A
tökéletesben és a véletlenben – e kettőben, tudod, nem hiszek!
Oka
van annak, hogy néha napján kiborulok, és hisztizek…
De
felállok, ha addig is élek! Mert makacs vagyok, tiszta dac!
Te
döntöd el, hogy elkerülsz engem, vagy ahogyan vagyok, elfogadsz!
Oké,
nem vagyok egyszerű eset, de a lelkem a sorsom faragta!
Tépte,
törte, taposta, zúzta, ezernyi aprócska darabra!
Porrá
zúzva, hamvába fulladt, de megújult erővel lángra
kap!
Ha
rövid időre, de messzire űzi a fenyegető, vad árnyakat!
Szobahőmérsékletre
lehűlve, önmagammá majd megkötök,
Ábrándokat
szőva a majdról, hogy milyen lesz hogyha megnövök…
Kitárom
majd a lángból szőtt szárnyam, egy ugrással az égre felszökök!
És
közben a lelkem kamasznyi énje, az ábrándjaimtól felröhög…
És
nevetek én is, nem akarok sírni! Szevasz énem, újra itt vagyok!
Kitűzök
az ábrándjaim egére, egy újabb csábító csillagot!
Az
életem egén én vagyok a holdfény, a csillagok pedig az álmaim...
Az
első napsugár a semmibe mossa minden reggel a vágyaim!
De
minden este, amikor csend van, és pusztán az életért létezek,
Lángból
szőtt szárnyain csattog a szabadra bocsájtott képzelet…
Tudom,
hogy nem repülhet örökké, néha visszatér, megpihen…
Néha
erőtlenül köddé válik a légüres, hideg semmiben…
De
minden este, amikor felragyognak az első csillagok,
Búcsút
intek borús valóság, bú és gond – mindent itt hagyok!
Tudod,
Sorsom, Jövőm, vagy akár becézhetlek is: Végzetem!
Derűm
előtt fejet hajt némán elég gyakran az értelem…
Bárhogy
lesz is, a végén talán sírok, de lehet, hogy nevetek,
De
nem adom fel, akkor sem, ha ez a legtöbb, mit tehetek!
Mány,
2023. június 19.
