Szerzői jogvédelem

Az itt megjelent írások a szerző (Catelyn), vagyis én saját írásai(m), ezért a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény alapján szerzői jogvédelem alá esnek. Megtiszteltek vele, ha kifejezitek véleményeteket (akár negatív akár pozitív), de egyúttal szeretném kérni, hogy ha megosztjátok műveimet, legyetek kedvesek feltűntetni engem, mint szerzőt. Köszönettel: Catelyn
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: emlékezés. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: emlékezés. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. július 9., csütörtök

Ismerős-ismeretlen...

 Catelyn:

Ismerős-ismeretlen...

Nem ismertem őt. Bár azt teljes bizonyossággal nem merném állítani, hogy soha nem is láttam. A korkülönbség nem volt túl nagy köztünk, akár még az iskolában is összefuthattunk. 
Aztán én egy kicsit elmentem, és mire visszajöttem, ő már végleg nem volt sehol. 
Emlékét egy gravírozott márvány tábla őrizte sokáig, a buszmegállóban, ahol elillant minden, ami a testet azzá tette, aki volt, örök mozdulatlanságra kárhoztatva azt a továbbiakra. 
Ha nem lett volna a tábla, talán nem is tudok róla. Nem hiányzott az életemből, hiszen valóban, nem ismertem őt. 
De ott volt a tábla. Fekete márványban fehéren gravírozva a portréja, a neve, a kora, egy versrészlet... 
A részleteket azoktól tudtam meg, akik szintén nem ismerték, de látták a krétarajzot a buszmegállóban még sokáig, és hallottak ezt-azt, innen-onnan... 
A szerelme tette, mert szakítottak, a testvére fegyverével, aki rendőr volt, ki is rúgták...
Gyermek fejjel volt a dolognak némi sajátságos romantikája. A szerelem-féltés akkor még azt jelentette, amiről a felnőttek már tudják, hogy nem az, mert aki szeret, úgy igazából, az nem bántja a másikat, főleg nem pusztítja el...
Éveken keresztül álltunk a tábla alatt. Néha gondoltam rá. Most mennyi idős lenne? Ismernénk egymást? Szeretné ezt vagy azt? Mi lehet a családjával?
De többnyire eszembe sem jutott. 
Azután pláne nem, hogy a város - ki tudja, milyen megfontolásból - áthelyezte a két központi buszmegállót. Igaz építettek még kettőt ugyanazon a vonalon, valamivel lejjebb. 
A buszmegállóval együtt eltűnt - a nosztalgikus emlékekkel együtt - az út egyik oldaláról a trafik, a másik oldalról pedig a hotdogos. Az új buszmegállókba már nem fértek bele, ahogy a megállók területe is töredékrészére zsugorodott a korábbiak befogadóképességéhez képest. De valami miatt biztos fontos lépés volt. 
A buszmegállóval együtt eltűnt a tábla is a villanyoszlopról. Pedig a helyszín ugyanaz maradt. Ugyanott volt a templom kerítése, ahol előtte, ugyanott voltak az oszlopok, csak a padok tűntek el, a fedett beálló, a bódé, a lépcsők... De a tragédia nem költözött el onnan. 
El is felejthettem volna. Csak időközben én is lettem annyi, amennyi ő volt. Aztán korban meg is haladtam őt. Érettségiztem, továbbtanultam, jöttem-mentem, dolgoztam... Csak ő nem változott már semmilyen irányba. Igaz, csalódást sem okozott senkinek, nem aggódtak érte, tudták, hol keressék... 
Milyen volt? Nem tudom. Számomra jó volt, annyira jó, hogy valaki nem tudta őt elengedni, hogy más is boldog lehessen vele. Ma már tudom, hogy önzés. 
Biztos voltak hibái neki is, csak a gyász, és a fájdalom megbocsáthatóvá gyűrte a legnagyobbakat is...
Ha még élne... Talán ismerném. Nem volt olyan nagy a korkülönbség. Lehet, hogy ő keresett volna meg, vázolva az esetleges problémáit, megoldási lehetőségek iránt érdeklődve. Vagy összefutottunk volna a boltban. Lennének közös barátaink. Barátok is lehetnénk. 
Talán nem találkoztunk volna soha. Ő felsős volt amikor én kezdtem az iskolát. Ugyan, mit kezdett volna velem? Lehet, hogy én rajongva imádtam volna, mint a legtöbb felsőst (aki nem volt rokonom), és leereszkedett arra a szintre, hogy ember számba vegye lényemet, és akár beszélgetést is kezdeményezzen... 
Eszembe jutott, amikor irodalomból Kosztolányit vettük. Rácsodálkoztam annak a pár sornak a kesernyés ismerősségére. "Akárki megszülethet már,...". 
Eszembe jutott, amikor a temetőben jártam, egy másik szomorú apropó miatt, és egy síron felfedeztem a régi táblát. Hát ide helyezték át... 
Akkor már az édesapja is mellette pihent... 
A közelükben több sírra is ismerősök nevét vésték fel... Némelyiket fájdalmasan korán... 
Ma ismét eszembe jutott. Egy másik temetés miatt. Amire nem mentem el. Pedig ismertem őt. Vagy valami olyasmi. Szóval volt az életünknek egy rövidke szakasza, amikor keresztezték egymást az útjaink. 
Ez a keresztezés annyira nem volt erős, hogy barátsággá fejlődjön (évek óta nem is beszéltünk), de annyira igen, hogy néha, nagyritkán eszébe jusson az embernek, hogy vajon mi lehet vele? 
Hogy sokan elmentek az biztos. Szeretetből, barátságból, kíváncsiságból, csak mert... 
Főleg a rokoni kapcsolatai miatt. Hiszen őket is megilleti a tisztelet, ha olyasvalakit gyászolnak, aki fontos volt a számukra...
Ha van odaát, talán most ismerkednek. Bár közöttük némileg nagyobb a korkülönbség, de biztos vagyok benne, hogy tud olyasmit mesélni a jelenről, ami az egykori tizenhét évest érdekelné... Ráadásul egy városban nőttek fel, habár ők biztosan nem ismerték egymást... 

Tatabánya, 2026. július 9. 

2025. november 5., szerda

Halottak napja után

 Catelyn:


Halottak napja után

Kialudtak az utolsó gyertyák.
Elmúlt újra a pillanat…
Hervadó virággal teleszórt fejfák,
Idén is eljött, ki itt maradt…

Eljött, mert ilyenkor elvárás menni,
Szégyellje magát, ki nem tudott…
A sírokra emlékül gyertyát kell tenni,
Ki kihagyja, hálából megbukott…

Előbb vagy később? Egészen messze?
Nem is ismerte? Csak megszokás?
Következménye – számít, hogy lesz-e?
A lélek ki vádol tán – senki más…

Meg a szomszéd, és a temető gondnok,
A régóta nem látott rokonok…
Eltűnnek – ha voltak – a nap mint nap gondok,
Sírjatok, mert most van rá okotok!

Pedig talán nem kéne menni.
Muszájból pusztán már nem szabad…
Minél fényesebb gyertyákat venni,
És menni úgyis, ha megszakad…

Mert ilyenkor igazán elvárás menni…
Nem gondolsz máskor rá? Az se baj…
A haragot, sértődést félre kell tenni,
Hiszen nem voltál nála, kint tavaly…

Egy aprócska gyertya, egy meggyújtott mécses…
Rengeteg szép emlék-gondolat...
Otthon a szeretet éppolyan fényes,
És a sírás is éppen úgy fojtogat...

Hogy hol ég a gyertya? Kiért, ki által?
Tényleg fontos, hogy ki látja?
Üvegpohárban? Pirosló lánggal?
Rámutatva a hiányra?

Már nem számít. Ünnep volt? Vége…
Kialudt az utolsó gyertya láng…
Letudva -muszáj volt – ez is egy évre,
Jövőre nem jövünk majd… Talán…

Bicske, 2025. november 05.

Kép forrása: MI



2025. június 3., kedd

Imák

Catelyn:

Imák

Egy ima: azokért a gyermekekért, akik nem születnek meg már soha!
Egy ima: azokért, akik elmentek, csak senki sem tudja, hogy hova!
Egy ima: azokért, kiket tömegsír nyelt el – ki tudja miért volt? – régen!
Egy ima: azokért, kik halálra fagytak, magukat ölelve, télen!
Egy ima: azokért, akik búcsúzni tudtak, alig hallható-halkan!
Egy ima: azokért, akiket őriz, egy töredék verssor, egy dallam!
Egy ima: azokért, akik csak tűrtek – beletörődve – csendben!
Egy ima: azokért, akik akarták hinni, hogy lesz egyszer minden rendben!
Egy ima: azokért, kiket ezernyi módon gyötört -mert tudta – az élet!
Egy ima: azokért, akik a semmiben leltek egy atomnyi méretű szépet!
Egy ima: azokért, akik képesek voltak az utolsó percig is várni!
Egy ima: azokért, akik hittek-és tudtak is!- csodákat látni!
Egy ima: azokért, akik átálmodták a halálba magukat, szépen!
Egy ima: azokért, kiket senki sem ismer fel a megkopott képen!
Egy ima: minden keserű könnyért, és ugyanannyit ér a bánat!
Egy ima: hátha feloldozást nyer minden mesterkélt látszat!
Egy ima: a tegnapnak, holnapnak, mának és minden igeidőnek!
Egy ima: annak, aki cselekszik, és egy jár a megfigyelőnek!
Egy ima: azokért, akik e-percben is valahol elmúlttá lesznek!
Egy ima: azokért, akik észre sem veszik, mikor a semmibe vesznek!
Egy ima: azokért, akiket régóta nem keres  már sehol, senki!
Egy ima: minden elveszett létért, hogy ne legyen, aki volt, „ennyi”!
Egy ima: megbocsátásért esdve a bűnöknek, vétkeknek, hibáknak!
És egy utolsó ima -együtt rebegve – a megkeseredett Világnak!
 

Tatabánya, 2025. 06. 03.


*A verset Badu Vancu: Kaddis Radnóti Miklósért című műve ihlette.


Kép forrása: MI




2024. augusztus 4., vasárnap

24

 Catelyn:


24.


Nem tudom mi rosszabb, valamit várni, ami lehet, hogy nem jön el?

Vagy igézni valakit a távoli múltból, tudatában annak, hogy nem felel?

Remélni a remélhetetlen, és hinni a csodát, hogy létezik?

Egy pillanatig, amikor minden, amit csak kívántunk, szétesik…


Semmivé foszlanak álmok és vágyak, elnyeli mindet a szürkeség…

Nem szabad sírni, csak ha nem látják – súgja a könnyező büszkeség…

Keserű mosoly, sikoltón-hamis, láthatja bárki – de nem hiszik…

Kénytelen, hiszen nem képes mással -önmaga lesz, kivel lelkizik…


Kérdez, vádol, aljasul néha, úgy is, hogy tudja, ez fájni fog!

Özönlenek a végtelenségből a semmit sem jelentő frázisok…

A tükörképe gyötrőn néz vissza, miközben maga is gyötrődik…

Reped az üveg, reped a lélek, csikorogva feszül és őrlődik…


A lélek cserepek szikrákat hánynak; ezüst-vér borítja, mennyi könny!

Reménybe csomagolt halovány vigasz: talán… egyszer… messze… fönn…

Kell valami, egy aprócska remény, hit – amikor már semmi sincs…

Csak az üresség, a vigasztalanság, a hiány tövise, fáj: a nincs…


Álarcot vesz fel, látni akarja, egy pillanatra, ami volt…

Azt amit, a sors vagy az élet, egyetlen csapással eltiport…

Látni azt, aki nem lehet többé, akit egy megrepedt maszk takar…

Nem lehet, amire annyira vágyna, helyette mást meg nem akar…


Lélegzik, jár-kel, teszi a dolgát, de mégis, a lelke messze jár…

Keres valamit, gyógyírt a bajra, valamit, amit már nem talál…

Talán remélne, úgy ahogyan a reménytelenben csak ő tudott…

Kegyetlen igazság, talán egy vizsga, amin a sors volt, ki megbukott…


Fájt, fáj, és fájni fog mindig… De megváltoztatni már nem lehet…

Az önvád és a tehetetlenség lesz, ami mindent eltemet…

Talán ha máshogy alakul régen… Ó, milyen sok hiába-talán!

Visszhangot vernek a lelke-fosztott elmék emlékei falán…


Talán… Hogyha… Máshogy lett volna… Akkor talán nem… Nem igaz!

Nincs megnyugvás, nincs megbocsájtás, és fájdalmas az is, hogy nincs vigasz…

Jobb lenne remélni a remélhetetlent? Vagy talán jobb tudni a biztosat?

Választ keresni, kutatni egyre, a felejtésbe taszított titkokat…


Nem jó, sehogy sem… Hogy is lehetne? Ami volt egyszer, most sehol nincs…

Ilyenkor érzi tényleg az ember, hogy a halvány remény is drága kincs!

De hogy lehet hinni a hihetetlenben, és remélni azt amit nem lehet?

Az utolsó percig, amikor a kétség mindent, mit szeretnénk, eltemet?


Tatabánya, 2024. augusztus 4.



Kép forrása: MI



2024. január 23., kedd

Alma Mater

 Catelyn:


Alma Mater


Kedves, öreg Alma Mater, tekints le rám, itt vagyok!

Megrohan sok régi emlék, ami elmúlt, itt hagyott…

A múlt ködéből felsejlik pár régi, kopott árnyalak,

Egyik-másik tűnődőn néz: valahol már láttalak!


Kitárul az ajtó és a szemem ismerőst keres!

Nincs itt, ő sem, mit is vártam… Reménykedtem, ne nevess!

Minden olyan ahogy arról néha-néha álmodom…

Hova tűnik ami elmúlt? Visszahoznám? Nem tudom…


Úgy érzem, hogy hazajöttem, de már nem az otthonom!

Továbbléptem az élet útján – de be kell valljam, úgy unom!

Ifjú énem árnyékképe a kopott lépcsőn integet,

Nagy vidáman szór elébem újabb emlék-kincseket…


Emlékszel? Ha kint hideg volt, itt vártuk a lányokat!

Egy nehezebb vizsga után bőszen szórtunk átkokat!

Fent másoltunk órák után – cserélgetve – jegyzetet!

Jaj de ritkán fordult elő, hogy mit írtunk, egyezett!


Ott vettük a kávét, csokit, ha fogyott a lendület!

Szövögetve a jövőnkbe életre-szól esküket!

Megosztoztunk rágcsán, pletykán, elfeledett álmokon,

Átbolyongva -mikor mentünk terepre – a városon…


Emlékszel? A könyvtár csendje, a büfé csábos illata…

A fejünk felett felragyogó jövő fényes csillaga…

Tervek, álmok, képzelgések, mennyi-mennyi szép remény…

Mennyi könny, amikor hittük: a vizsga s nem a lét kemény...


A terem száma le van írva… Nem kell térkép, meglelem!

Emlékek közt járok szinte lábujjhegyen, csendesen…

Milyen furcsa, elszaladt a fejem felett néhány év…

De tudom mit, hol találok, épp ahogyan réges-rég…


Most úgy jöttem, mintha talán tegnap jártam volna itt,

Megújulva kutatva az Alma Mater titkait…

Hiába telnek az évek, ha sorsom újra idehoz,

Megtalálni e szent helyen bármit – gondot nem okoz!


Hiszen a szívem a térkép, itt bárhova elvezet,

Nem papírra íródtak a legfontosabb jegyzetek…

Lélek-tintával vésték fel őket mind a lelkembe,

Bármikor eszembe jutnak – nem lehetek elveszve!


Éjjel-nappal, vágyakozva lelkem gyakran erre száll,

Hátha valamit a múltból – ami nincs már – megtalál!

Bárhol legyek elém hozza: elfeledett, drága kincs!

Onnan, hova visszavágyom, s minek sehol párja nincs!


Tatabánya, 2024. január 23.




2022. november 3., csütörtök

Az utolsó gyertyák

Catelyn:

Az utolsó gyertyák


Most már csak az utolsó gyertyák égnek…

Feledésbe halványuló, sápatag fények…

Temető-égbolton haldokló csillagok…

Selyem szirom susogás, szálló füst illatok…


Hallhatatlan dallamra ringatózó lángok,

Haldoklásra született, túlvilági táncok…

Sírköveken elmúlásba libbenő emlékek,

Ki tudja hova – haza – induló vendégek…


Itt voltak – vagy talán csak ezt akarjuk hinni?

A remény az örök kötelék álom-porát hinti…

Vagy nem is hisszük – néha csak úgy teszünk…

A szomorú kötelességen - ahogy kell - túlesünk...


Mi lenne akkor, hogyha nem „kellene” jönni?

Akkor is eljönnénk hozzájuk, köszönni?

Vagy mennének a napok -éppen úgy, mint máskor?

Miért baj, ha valaki nem a külvilágnak gyászol?


Hiszen nekik mindegy, hogy égnek-e a gyertyák...

Nem zavarják őket már az e-világi pletykák…

A virágok sem tehetik már boldogabbá őket…

Nem bánják ha fejük felett vadvirágok nőnek…


Azt hiszem – igazán – csak a szívünkben élnek,

A szeretet szárnyán oda bármikor betérnek…

De az is lehet, hogy onnan soha el sem mennek!

Az emlékezés lángja ott kell égjen: benned…


Óbarok, 2022. november 3.