Catelyn:
Ismerős-ismeretlen...
Nem ismertem őt. Bár azt teljes bizonyossággal nem merném állítani, hogy soha nem is láttam. A korkülönbség nem volt túl nagy köztünk, akár még az iskolában is összefuthattunk.
Aztán én egy kicsit elmentem, és mire visszajöttem, ő már végleg nem volt sehol.
Emlékét egy gravírozott márvány tábla őrizte sokáig, a buszmegállóban, ahol elillant minden, ami a testet azzá tette, aki volt, örök mozdulatlanságra kárhoztatva azt a továbbiakra.
Ha nem lett volna a tábla, talán nem is tudok róla. Nem hiányzott az életemből, hiszen valóban, nem ismertem őt.
De ott volt a tábla. Fekete márványban fehéren gravírozva a portréja, a neve, a kora, egy versrészlet...
A részleteket azoktól tudtam meg, akik szintén nem ismerték, de látták a krétarajzot a buszmegállóban még sokáig, és hallottak ezt-azt, innen-onnan...
A szerelme tette, mert szakítottak, a testvére fegyverével, aki rendőr volt, ki is rúgták...
Gyermek fejjel volt a dolognak némi sajátságos romantikája. A szerelem-féltés akkor még azt jelentette, amiről a felnőttek már tudják, hogy nem az, mert aki szeret, úgy igazából, az nem bántja a másikat, főleg nem pusztítja el...
Éveken keresztül álltunk a tábla alatt. Néha gondoltam rá. Most mennyi idős lenne? Ismernénk egymást? Szeretné ezt vagy azt? Mi lehet a családjával?
De többnyire eszembe sem jutott.
Azután pláne nem, hogy a város - ki tudja, milyen megfontolásból - áthelyezte a két központi buszmegállót. Igaz építettek még kettőt ugyanazon a vonalon, valamivel lejjebb.
A buszmegállóval együtt eltűnt - a nosztalgikus emlékekkel együtt - az út egyik oldaláról a trafik, a másik oldalról pedig a hotdogos. Az új buszmegállókba már nem fértek bele, ahogy a megállók területe is töredékrészére zsugorodott a korábbiak befogadóképességéhez képest. De valami miatt biztos fontos lépés volt.
A buszmegállóval együtt eltűnt a tábla is a villanyoszlopról. Pedig a helyszín ugyanaz maradt. Ugyanott volt a templom kerítése, ahol előtte, ugyanott voltak az oszlopok, csak a padok tűntek el, a fedett beálló, a bódé, a lépcsők... De a tragédia nem költözött el onnan.
El is felejthettem volna. Csak időközben én is lettem annyi, amennyi ő volt. Aztán korban meg is haladtam őt. Érettségiztem, továbbtanultam, jöttem-mentem, dolgoztam... Csak ő nem változott már semmilyen irányba. Igaz, csalódást sem okozott senkinek, nem aggódtak érte, tudták, hol keressék...
Milyen volt? Nem tudom. Számomra jó volt, annyira jó, hogy valaki nem tudta őt elengedni, hogy más is boldog lehessen vele. Ma már tudom, hogy önzés.
Biztos voltak hibái neki is, csak a gyász, és a fájdalom megbocsáthatóvá gyűrte a legnagyobbakat is...
Ha még élne... Talán ismerném. Nem volt olyan nagy a korkülönbség. Lehet, hogy ő keresett volna meg, vázolva az esetleges problémáit, megoldási lehetőségek iránt érdeklődve. Vagy összefutottunk volna a boltban. Lennének közös barátaink. Barátok is lehetnénk.
Talán nem találkoztunk volna soha. Ő felsős volt amikor én kezdtem az iskolát. Ugyan, mit kezdett volna velem? Lehet, hogy én rajongva imádtam volna, mint a legtöbb felsőst (aki nem volt rokonom), és leereszkedett arra a szintre, hogy ember számba vegye lényemet, és akár beszélgetést is kezdeményezzen...
Eszembe jutott, amikor irodalomból Kosztolányit vettük. Rácsodálkoztam annak a pár sornak a kesernyés ismerősségére. "Akárki megszülethet már,...".
Eszembe jutott, amikor a temetőben jártam, egy másik szomorú apropó miatt, és egy síron felfedeztem a régi táblát. Hát ide helyezték át...
Akkor már az édesapja is mellette pihent...
A közelükben több sírra is ismerősök nevét vésték fel... Némelyiket fájdalmasan korán...
Ma ismét eszembe jutott. Egy másik temetés miatt. Amire nem mentem el. Pedig ismertem őt. Vagy valami olyasmi. Szóval volt az életünknek egy rövidke szakasza, amikor keresztezték egymást az útjaink.
Ez a keresztezés annyira nem volt erős, hogy barátsággá fejlődjön (évek óta nem is beszéltünk), de annyira igen, hogy néha, nagyritkán eszébe jusson az embernek, hogy vajon mi lehet vele?
Hogy sokan elmentek az biztos. Szeretetből, barátságból, kíváncsiságból, csak mert...
Főleg a rokoni kapcsolatai miatt. Hiszen őket is megilleti a tisztelet, ha olyasvalakit gyászolnak, aki fontos volt a számukra...
Ha van odaát, talán most ismerkednek. Bár közöttük némileg nagyobb a korkülönbség, de biztos vagyok benne, hogy tud olyasmit mesélni a jelenről, ami az egykori tizenhét évest érdekelné... Ráadásul egy városban nőttek fel, habár ők biztosan nem ismerték egymást...
Tatabánya, 2026. július 9.
