Catelyn:
A költő és a múzsa
A múzsa halkan belépett, a költője már várta.
Hogy ne lássa senki őt, az ajtót kulcsra zárta…
Nem súgott az ihletőnek semmiféle bókot…
Erőszakkal orzott tőle eszme-hordó csókot…
A múzsa szemeibe ezüst színű könnyek szöktek…
A költő lelkén szárba szökkent ezerféle ötlet…
Papírhoz kapott, tollat fogott, írni kezdett menten…
A múzsa elment, úgy ahogy jött, bánatosan, csendben…
A költő írt, és versei mind szerelemről szóltak…
Egy lánynak szánt -sokadik már – ígéretek voltak…
Mind meg annyi fényes ábránd, ígéret „csak téged”!
Beleírt a múzsa csóktól ihletett sok szépet!
A lány idővel férjhez ment. Ahogy sejted: máshoz.
Nem fűlt foga a pusztítóan forró lángoláshoz...
A költő lelke önmagában ezer sebből vérzett…
Esküdött: a női nemmel most már végleg végzett!
Alkotott, sok dühtől véres, bús, haragos verset…
Erőszaktól túlcsorduló, kín-keserves nyerset...
Akárkinek mutatta meg, nem értette senki,
És ő nem akart meg nem értett alkotóvá lenni!
Évek teltek, évek múltak, elfogyott a papír.
A költő nem írt, nem volt tolla, nem volt kéznél radír…
Nem faragott rímeket, és nem tördelt már strófát…
Szerelmének sem rebegett lélek-szülte ódát…
A költő meghalt, és született belőle egy ember…
Olyan, aki él, dolgozik, csak alkotni nem mer…
Megnősült, és boldog is volt. Akarta csak hinni?
Néha kesergett, hogy mégsem tudta sokra vinni!
Aztán tényleg meghalt, éppúgy, ahogy minden ember…
Elfeledve, hogy ő bizony költő is volt egyszer…
A múzsa eljött elköszönni, és búcsú csókot hozott,
S a haláltól -egy új költőnek – bánat-verset lopott…
Tatabánya, 2026. január 31.
Kép forrása: MI
