Ha meghalok...

Catelyn:

Ha meghalok…

 

Ha meghalok, tudd, nem haragszom! Nekem többé nincs okom…
Hogyan tovább? Lesz, ahogy lesz, most már mindegy… Gondolom…
Megpihentem, elmúlt minden, a semmi ölel melegen…
Az emlékem csak, ami fájón, könnyfakasztón eleven…
 
Hova lettem, ami voltam? Az égen, puhán lebegek?

Kora őszi langy-melegben napfény-hangon nevetek?

Jég virágot rajzolgatok, esőfelhőt facsarok?
Harmat-cseppben ezüst hangon, dermesztően kacagok?
 
Simogatok, mint a szellő, bárányfelhőt terelek?
Ha kérdeznek tőlem, némán, levél-rezgést felelek?
Keresek és nem találok, akármit is kutatok?
Tévelygőknek – valamerre – kétes utat mutatok?
 
Leülök egy felhőszélre, lábaim ott lógatom?
Az időt -bár sietne már! – hajcsár módra nógatom?
Csillag-virág égi réten elmerengve ballagok?
Fent, a Holdon, üldögélve hegedűszót hallgatok?
 
Nem tudom, hogy mit csinálok, amikor már nem leszek…
Az is lehet, egyszerűen, volt-nincs módon elveszek…
Talán fel sem tűnik végül, nem is veszem észre!
Elsüllyedek, csendesen a túlvilági mélybe…
 
Tatabánya, 2025. szeptember 23.

Kép forrása: MI

Néha

 Catelyn:

Néha

Néha azt hiszem, hogy értem, de rájövök, hogy tévedek...

Mosolygom ha alszom, és könnyezem, ha ébredek...

A valóságban kergetek szép, szertefoszló álmokat...

Én vagyok a harcos... És én vagyok az áldozat...

Néha kezeimben érzem, és megdöbbent, hogy nem lelem...

Én mindenki mellett, de nagyon sokan ellenem...

Észre vesznek akkor, ha nem akarok látszani...

De hiába is kérem, hogyha senki nem hív játszani...

Néha beszélgetnék, de nem jön ki hang, hallgatok...

Mellettük ha mennék, a nyomdokukban ballagok,

És ha úgy érzem, hogy végre megérkeztem, ott vagyok,

A következő percben a start vonalra toppanok...

Néha azt hiszem, hogy minden, miközben látom semmi se...

Úgy gondolom, megvan, de sosem vágytam ennyire...

Néha szinte el is érem, pár centi és megfogom!

De hiába is küzdök -önmagammal: nem tudom!

Néha azt hiszem, hogy ennyi, de látom jól, hogy messze még!

Néha nagyon durván a porba sújt a veszteség...

Néha olyan könnyű, megvan -érzem- mindenem!

Néha nem is értem, a sorsom miért szívtelen?

Néha alig élek, néha szinte repkedek!

Néha megindulnék, de végül aztán nem merek...

Haragszom magamra, és haragszom a világra!

Úgy szeretném tudni, hogy nem volt minden hiába!

Néha örömmel tölt el, néha fáj, hogy létezek...

Ha jót próbálok tenni, rettegek, hogy vétkezek...

Néha alig várom a percet, mikor elmegyek...

Néha megijeszt a gondolat, hogy nem leszek...

Tatabánya, 2025. Március 1.

Kép forrása: MI

Merengő

Catelyn:

 Merengő

Akartam hinni, hogy szebb lesz az élet,

És lelkembe száz sebet hiába tépett,

És hozzon majd bármit, én ki fogom bírni,

Mert az árral kell haladni, nincs idő sírni…

És nem tudom, biztos van valami módszer,

Nyeld csak le! Keserű? Semmi baj, gyógyszer!

De valahogy mégiscsak túl kell majd élni,

Nincs idő… Nincs erő… Nem szabad félni…

Én akartam – erővel – szüntelen hinni!

A keserű poharat nem kell kiinni,

Mert talán majd egyszer, ha szép lesz az élet…

Hirtelen -mindennek – akkor vet véget…

Akartam hinni. Akarom ma is!

De hitetlen hitem -ahogy van – hamis…

De talán majd egyszer… mikor nem akarom,

És keserű mosolyom könnyekkel takarom,

Elbizonytalanodom, hogy talán mégis,

Olyan volt, amilyen, de volt benne szép is…

Bicske, 2024. december 23.

Kép forrása: MI

Kapcsolódnék

 Catelyn:

Kapcsolódnék

Elméletem alapja a kollektív tudat

Lelkem válaszokat a mélyében kutat!

A kérdések fájnak, a válaszok emlékek…

Nem az enyémek, de tudom, hogy nem szépek...

Mégis valami hajt, hogy nagyon mélyre ássak!

Lehet ott lent valami, amit kell, hogy lássak!

De nem vagyok egyedül, vannak ott még mások

Összekeverednek a szédült látomások…

Jó volna, ha lenne egy kereső motorja,

Ami - amit kutatunk - elő is kotorja!

Hogy mit szeretnénk megtudni, csak be kellene írni…

És kellene egy hely is, ahol lehetséges sírni…

Kollektív tudatban összekötött lelkek...

Még meg nem írt és már régen elfeledett versek...

Énekek, dallamok, sosem ismert táncok

Mindent összekötő, elméleti láncok…

Ha van kollektív tudat, én is a része vagyok…

Bár lenne valami nagy, amit beleadok!

Kapcsolódni szeretnék, de nem keresni, adni!

Szeretnék valami szépet az utókorra hagyni…

Persze lehet, hogy feloldja a kollektív tudat…

Nem lesz senki, aki ilyen emlékekért kutat…

De reménykedem, hogy egyszer, majd én is ott leszek!

Ha nem kapcsolódom hozzá, a semmiben elveszek…

Ez leszek én is, érzem: csak egy elfejtett emlék!

A halandóság útjain egy átutazó vendég...

Kollektív tudatban kósza, aprócska gondolat

Nem befolyásolva semmit, sem létet, sem sorsokat…

Mégis egyben valami nagy és valami fontos része…

Egy lehetséges Isten valószínűtlen tévedése!

Egy egyszerű, hétköznapi, átlag-szintű ember…

Egyetlen cseppnyi víz kinek az élete a tenger...

Óbarok, 2022. szeptember 22.