Catelyn:
Anya-gyermek…
Kívülről nézve még gyermeknek látszik,
Ha senki sem figyeli, órákig játszik…
De vállát már nyomja az anyaság terhe…
Nem így akarta, nem ez volt a terve!
Annyira sok minden akart már lenni!
Szőtte a terveit, miket fog tenni…
A szemében kalandok vágy-fényét látom…
Mennyi cél, mennyi vágy marad csak álom...
Az ölében ringatott baba nem játék…
Akivé lehetett volna csak árnyék…
Anya lett – pedig még ő is csak gyermek…
Semmibe hullottak, remények, tervek…
Túl nagy a feladat – fel kell hát nőni!
Nem szabad hiába-álmokat szőni…
A lelkéből szakadó sikoltás néma:
Én is itt vagyok, figyelj rám néha!
Vajon, ha az időben utazni tudna,
Elmúlt énjéhez reszketve futna?
Intené addig, ameddig lehet:
Nem elég annyi, hogy azt mondja: szeret!
Vagy biztatná múlt-magát: nem szabad félni!
Minden nap jobb lesz, és van mit remélni!
A tied lesz majdan a legnagyobb csoda,
Nem fogod feladni – miatta – soha!
Vagy tudni akarná, hogy igazán megéri,
Hogy gyermekségét nagy-létre cseréli?
Hogy mennyi könnyet fog vajon sírni,
Önmagát biztatva: ki fogod bírni?
Mennyi áldozat, sok tekintet vádló…
Nincs semmi biztonság, szakad a háló…
Zuhanás lefelé, vár a nagy semmi…
Nehéz lehet anyának gyerekként lenni…
Megesik, hogy a felnőtt anyák is sírnak…
Hazudnak maguknak, hogy mindent kibírnak…
És amikor nagyon nehéz az élet,
A gyermekeikben keresnek szépet...
Nehéz lehet, amikor az anya is gyermek…
Feledésbe vesznek az álmok, a tervek…
Titokban tudnak csak csendesen sírni…
Hiba volt? Ki tudja… Nem kell ítélni!
Mit láthatnak, mikor a jövőbe néznek?
Bíznak, remélnek, reszketve félnek?
Az, aki megfogant nem aprócska hiba…
Közös út, ami már sosem lesz sima…
Ki tudja, miért döntött így végül?
Nem csak a gyermek, az anya is sérül...
Olyan kérdés, ez, ami nagyon tud fájni...
És nincs olyan válasz, amit nem lehet bánni...
Tatabánya, 2024. január 29.