Catelyn:
Aki kétszer halt meg.
Tétovázott.
Tudta, hogy ez egy nagyon fontos és komoly döntés. Tisztában volt a majdani elvárásokkal, amit támasztani fognak testet öltött valójával szemben, bárhogy is dönt, de mégsem tudta magát gyors választásra szánni.
Mindkettőt akarta!
Végül a sorsára bízta magát.
- Lány! - hallotta a hangot, amit egy nő feltörő sírása kísért.
Akkor még nem tudta, hogy nem az öröm csordult túl abban a percben az édesanyja lelkében. Inkább riadalom volt, félelem az új szereptől, és iszonyat attól a nem kívánt, nem várt lénytől, aki a létezésével hatást gyakorolt az ő életére, méghozzá olyat, amihez nem igazán fült a foga...
-Megszokod! - vígasztalták az rokonok, barátok, ismerősök. - Más is volt így! - tették hozzá néha.
Olykor elcsípett egy részvét teli pillantást hasonló helyzetben lévő fiatal, és kétségbeesett anyáktól, de mintha csak képzelődne, olyan gyorsan sütötték le tekintetüket. Szégyellni való volt még a gondolata is annak, hogy valaki nem akar anya lenni, nem örül a gyermekének, és nem teljesedik ki élete minden egyes percében ebben az isteni küldetésben...
Néha ő is sajnálkozott. Némán, észrevétlen. Mert vannak dolgok, amikre még csak gondolni sem illik.
A gyermeken nem látszódott, hogy bármit is sejtene. Tette a dolgát, ahogy azt kell. Növekedett, és már el is felejtette, hogy valaha dönthetett volna másként is... Mégis...
Nem emlékezett pontosan, hogy mi volt előbb: a perc, amikor tudatosították benne, hogy ő egy baleset? Nem is akarták, túl korán érkezett (nem úgy, mint a testvérei, akik már egy beletörődő családosdiba csöppentek), és nem olyan volt, mint a többi? Vagy, hogy saját maga döbbent rá, hogy nem akar olyan lenni, mint a többi? Hogy nem boldog?
Sokáig nem tudta megfogalmazni, hogy mi is a problémája. Kapaszkodókat keresett, tétova támpontokat.
Nem szeretett babázni. Na és? Az oviban voltak még így páran. Ahogy voltak, akik nem szerették a masnit a ruhán, sőt a fodros szoknyát sem! Érdekelték az autók, a motorok, szívesen focizott a fiúk között. Persze elvétve akadt ilyen lány rajta kívül is.
A felnőttek legyintettek rájuk: -Majd kinövik!
De ő nem nőtte ki. A bőre, a teste, a fizikai létezésének minden megnyilvánulása idegesítette... Eljátszott a gondolattal, hogyha ő kígyó lenne, ha levethetné a bőrét... Akkor is ugyanúgy kígyó lenne, nem változna semmi...
Aztán megnyugodott, hogy hiszen, ha nem kígyó, akkor változhat is! De nem volt kihez forduljon segítségért, hiszen maga sem tudta, hogy mi bántja. Nem voltak rá szavai...
Mikor megtalálta a szavakat, és hozzájuk a hangját, nem volt, aki meghallgassa. Már nem lehetett gyerekes hóbortként legyinteni rá. Nem volt már gyerek... De önmaga sem. Nem érezte jól magát a bőrében.
Pedig próbálkozott mindennel. Egy időben erővel olyan akart mégis lenni, mint mások, hogy besimuljon a tömegbe... Hogy ne suttogjanak a háta mögött, hogy ne jöjjenek zavarba, ha szóba kerül... Hogy ne ő legyen a fura, a szokatlan, a szégyellni való...
Kemény időszak volt. Gesztusokat tett a család felé, hátha könnyebben elfogadják a változást... Aztán szembesült vele, hogy hiábavaló minden kísérlet.
Lépésenként haladt, olykor elbizonytalanodva, hogy biztos helyes ez az út? Biztosan meg kell tennie a következő lépést? Kételkedve, mert mi van, ha...?
A közösségi felületei átalakultak. Rokonok, barátok, ismerősök tűntek el, szakították meg a kapcsolatot, átadva a helyüket új ismerettségeknek, amelyek a legnagyobb szeretettel sem tudtak bepótolni néhány lyukat...
Végül kivetkőzött önmagából, levetette bábját, kitárta szárnyait, és megtanult repülni! Nem akarták így sem jobban, mint születésekor. Illetve saját magán kívül senki sem akarta, hogy erre az útra lépjen. Belefáradt, hogy másoknak akarjon megfelelni, úgy döntött, azzá válik, akit bátran felvállalhat önmaga előtt is, aki nem aggódik azon, hogy mit gondolnak mások, és meg is tette!
Boldognak kellett volna lennie végül, de mégsem volt az. Önmaga lehetett volna, egy új hely, egy új közösség... Elengedve mindent, ami elmúlt... Felépíthetett volna valamit, amiben senki sem kérdőjelezte volna meg létezését, és a múltja nem borított volna rá pirongató árnyékot, de a súly nagyobb volt, mint amivel elbírt volna...
Nem akart rászokni igazán semmire. Csak szeretett volna ellazulni. Elfeledkezni arról, hogy nem akarták, hogy most sem akarják, és hogy igazából léteznie sem lenne szabad ebben a formában, hiszen természetellenes, undorító, megbocsáthatatlan... Akik ismerték, tudták, hogy lett férfi, akik nem ismerték korábban, lehet, soha nem is sejtenék, hogy valaha lány gyermekként érkezett a halandóságba...
Amikor használta a szert, boldog volt. Ideig-óráig... Esküdözve, hogy ez volt az utolsó, de mindig jött valami, amire nem akart gondolni, ami nyomta a lelkét...
Hirtelen szűnt meg minden. Az elvárások, az előítéletek, az undor, a közöny... és ő maga.
Volt-nincs.
Szándékosan tette? Baleset volt? Rajta kívül nem tudhatja igazából senki.
Talán most újra ott ül a kezdőponton, halványan derengve benne az elmúlt-lét tapasztalataival, ismerve az eljövendő elvárásokat... Gondolkodik, tétovázva tipródva a hogyan továbbon.
Az is lehet, hogy már elindult... Újra neki vágva az érthetetlennek, fürkészve a létezés titkait... Talán már nem is emlékszik semmire.
Tiszta lappal kezdheti előről.
Vagy tudata buborékként pattant szét semmivé változva.
De lehet az is, hogy egy felhő szélén mereng azon, hogy mit kellett volna máshogy...
Talán most sor kerülhet odafent néhány kihagyott, komoly beszélgetésre.
Bár elméletileg neki nem lenne ott helye. Neki sem. De mivel jó ember volt, nem lenne tisztességes, ha ezt megtagadnák tőle...
Bárhogy is... Másként kellett volna... Valamit, valakinek, valamikor, valahol... Másként...
.................................................................................
A leírtak részben valós történeten alapulnak, egy szomorú alkalomból.
Igyekszem rá az új, általa vágyott identitásában gondolni, de valahogy nekem csak a holtnevére áll rá a szám.
Talán azért, mert az az énje volt, akit megismerhettem, amikor éppen azon dolgozott, hogy megfeleljen valaminek, ami nem ő volt, aztán elsodródtunk egymás mellől.
Tudtam a változásról. Reméltem a boldogságát.
De már nem ismertem a nehézségeit, a küzdelmeit, a fájdalmát... Most már nincs is rá több lehetőség.
Fiatal volt.
Más ismerőseim, (volt) barátaim is érintettek a témában. Néha eszembe jutnak, főleg a régi szép emlékek. Jó lenne újra dumálni egy nagyot... De tiszteletben tartom a döntésüket, azért, mert értem, miért hagytak hátra mindent, miért szakították el magukat a gyökereiktől...
Nem szégyen segítséget kérni!
Ha te, vagy bárki más bajban vagy, vagy nem tudod kivel megosztani a gondolataidat, kétségeidet, félelmeidet, van rá lehetőség!
Nem csak családon, barátokon keresztül, ha aggaszt, hogy mit fognak szólni, bátran igénybe veheted a lelkisegély szolgálat segítségét is!
Ne feledd: értékes vagy!
