Catelyn:
Az idő pénz
Stephen Stone-nak rossz kedve volt. Még az átlagosnál is
rosszabb.
Születése óta, mintha minden egyes nap bal lábbal kelt
volna.
Semmiben nem talált örömet, és a legjobb napjain is képes
volt valamin felhúzni magát. Ha máson nem, hát akkor a saját, ön-bosszantó
természetén.
Már jó ideje nem tűnt fel senkinek. Megszokták. Akik
ismerték, már el sem tudták őt képzelni másmilyennek, elfogadták, úgy, ahogy
van. Volt, aki így is szerette, volt, aki csak a feltétlenül muszáj szinten
tartotta vele a kapcsolatot, volt, akinek fel sem tűnt a létezése.
Nem érezte jól magát ott, ahova az élet vetette, és ez
sugárzott belőle.
Ők is érezték, hogy ő más. Nem kifejezetten jobb, vagy
rosszabb, csak nem olyan, mint a többség.
Ha kicsit jobban körül nézett volna, akkor feltűnt volna
neki, hogy nem csak ők vannak, hanem vannak rajta kívül más ő-k is, akik nem
illenek be a tömeg-anyagába, sőt, némelyik nem is próbálkozik, de ők pont nem
érdekelték. Nem társas különc akart lenni, hanem egyvalaki, sőt, nem is
akármilyen egy valaki. Mind arra vágyott, amit ez idáig az élet megtagadott
tőle.
Miután a mai napon tudatosodott benne, hogy a munkahelyen
létrejött egy új párkapcsolat (aminek nem volt a tagja) a nap végéig ezzel
gyötörte magát.
-Nem vagyok jó semmiben! Nem vagyok szép! Nem vonzódnak
hozzám a nők! Utálnak engem. Akármit teszek, sehogy sem jó. Ha kiteszem a lábam
rólam beszélnek. Ki tudja, miket. Bezzeg, ha jóképű lennék! Ha vagyonos! Ha
menő állásom lehetne! Saját, hatalmas otthonom! Mindjárt bomlanának utánam a
nők is!
Mérgesen szorította ökölbe a kezét. Haragudott az egész
világmindenségre.
A gondolatai annyira elfoglalták, hogy csak akkor vette
észre az elé toppanó furcsa alakot, amikor már majdnem feldöntötte őt.
-Bocs… -motyogta mérgesen, és közben elnyomott egy fojtott
káromkodást. – Ennek is épp most kellett az utamba kerülnie! -sziszegte csak
úgy maga elé.
Valószínűleg hangosabban, mint szándékozta volna, mert az
idegen megfogta a karját, és jelentőségteljesen csak ennyit mondott:
- -Igen!
- -Parancsol? – kérdezte zavartan.
- -Igen! Pont most kellett az útjába kerülnöm! Látom, éppen rossz napja van.
- -Mikor nincs?
- -Erről van szó! A nagyon sok rossz nap után megérdemli, hogy valami nagyon jó is történne önnel!
- -Gondolja? – a hangja csak egy picikét volt gúnyosabb az illendőnél, de az idegen nem sértődött meg.
- -Gondolom hát! És én vagyok a jó dolog, ami megváltoztathat mindent!
- -Mindent?
- -Önt, a világszemléletét, az életét…
- -Nézze, én nem vagyok semmilyen egyház tagja. Sőt vallásos sem. Nem vagyok kíváncsi a hitegetésekre. És adományt sem adok! -Tette hozzá gyorsan.
- -Úgy nézek én ki, mint valami hittérítő? – csodálkozott a másik, miközben kíváncsian végignézett magán.
- -Nem tudom. Azt sem tudom, hogy egy hittérítő hogy néz ki. Akármi is ön, vagy akárki, hagyjon engem békén. Hazamegyek, leiszom magam…
- -Gondolja, hogy attól jobb lesz?
- -Nem, de rosszabb sem. Ráadásul kikapcsolja a gondolataimat.
- -Értem. Tehát hazamegy, megiszik pár pohár olcsó whiskey-t, bedől az ágyba. Eszébe jut, hogy elővehetné a kopott rajzmappát, az utolsó kép arról a lányról még nincs teljesen kész, de az esküvője óta gyűlöl még ránézni is…
- -Honnan tudja?!
- -Kérem, én mindent tudok.
- -Megfigyel engem?
- -Én mindenkit megfigyelek. Szakmai ártalom, tudja.
- -A kormány embere?!
- -Ugyan, ne nevettessen…
- -Akkor?
- -Nem fontos. Ez nem.
- -Mi az?
- - A fontos az, hogy módomban áll megváltoztatni a teljes életét! Teljesíteni tudom bármilyen kívánságát!
- -Értem. -fanyalogva húzta el a száját. – Kandi kamera…
- -Mondja, lehet magával értelmesen beszélni?
- -Lehet. De nem most. És nem ostobaságokról. Viszlát!
Stephen Stone mérgesen elfordult, és készült faképnél hagyni
az általa magában elmebetegnek minősített egyént, ám a lába a továbbiakban nem
engedelmeskedett. Megdermedt a mozdulatban.
- -Mi…?
- -Nem mi. Ki. Én. Most pedig végig fog hallgatni! Üzletkötő vagyok, kicsit jobb lehetőségekkel, mint a hétköznapi kollégák. Nekik konkrét áru van a birtokukban, szabott áron. Nekem, mondhatni, lényegesen nagyobb az árú készletem.
- -Tudom, minden…
- -Feleslegesen élcelődik. De tudja mit? Kap valamit, grátisz. Csak a hihetőség miatt. Ha jól tudom, önt nagyon zavarja a heg a jobb karján. Nem feltűnő, és nem is szégyellni való. Aki képes kockáztatni a saját testi épségét, hogy egy állatot kimentsen a szorult helyzetéből, annak igazán nem kell szégyenkeznie! Mondjuk szerencsés volt, hogy a rozsdás dróttól nem lett semmi baja, de az élet kiszámíthatatlan. Néha magától is dob jobb lapokat. Néha kell egy kis segítség. Mióta is van meg a sebhely?
- -Ez a seb? – felemelte a kezét. Jó ideje nem is gondolt rá, hogy honnan szerezte, csak, hogy mennyi bosszúság érte, amiért néha megbámulták. Vagy legalábbis ő úgy gondolta, hogy mások szemét bántja.
- -Milyen seb? – kérdezte vigyorogva az ismeretlen.
Felkapta a fejét. Gúnyolódik?
-Milyen seb? – kérdezte ismét.
Visszapillantott a kezére.
- -Úristen… - suttogta döbbenten. A kezén nyoma sem volt annak a régi kalandnak. A sebhely nyomtalanul felszívódott.
- -Nem egészen ugyanaz a cég, de majdnem…
- -De hát hogyan? A sebhelyem… Hogy csinálta?
- -Mondjuk úgy, hogy ez volt a reklám. Grátisz. A továbbiakban fizetnie kell, ha szeretne valamit.
- -Mennyibe kerül? Mennyibe került volna? Anyagi lehetőségeim korlátozottak, de…
- -Nem vagyok anyagias típus. Nincs szükségem a pénzére. Nálam mással lehet fizetni…
- -Csínyekkel? – kérdezte. Egyre inkább érdekelte a dolog. Bár azért nem minden áron.
- -Hogyan? Ja! Értem már! – döcögve nevetett – Nem, bár a termékeim valóban hasznos holmik, de nincs szükségem csínyekre. Szeretem magam intézni a dolgaimat.
- -Akkor?
- -Hallotta már a mondást, hogy az idő pénz?
- -Persze.
- -Na, hát nálam idővel fizethet.
- -Idővel?
- -Igen. Van egy korlátozott hitel kerete nálam. Mindenkinek van, csak nem mindenki fér hozzá. Megválogatom a vevőimet.
- -És mennyi?
- -Ne aggódjon, tudni fog róla, hogyha nincs tovább. Nincs konkrét árszabásom sem. Ön kíván, én teljesítem, és kezelem a pénzügyeket. Természetesen ezért nem számítok fel egy fillért sem.
- -Önnek ez miért jó?
- -Miért jó? Unatkozom.
- -Ilyen képességekkel, annyi jót tehetne! Megváltoztathatná a világot!
- -Meg. De ahogy nem vagyok hittérítő, úgy jótét lélek sem. Nem szeretem, ha korlátoznak. Így én döntöm el, hogy kinek állok a rendelkezésére. El sem tudja képzelni, hogy milyen szórakoztató tud lenni, mennyi butaságot összekívánnak az emberek…
- -Miért én?
- -Miért ne maga? Tudja nekem elsődleges szempont, hogy olyanokon segítsek, akiket az élet túlzottan is megkínzott. Kilátástalan helyzetben vannak. Elkeseredettek.
- -Mint én.
- -Mint maga. Persze ez nem kötelező program. Én megtettem az ajánlatot, de magán áll, hogy elfogadja-e?
- -Hogyan?
- -Hogyan tudjuk lebonyolítani? Nézze, én rugalmas vagyok. Találkozhatunk megbeszélt időpontokban itt, vagy egy kávézóban, adhatok telefonszámot, vagy bejelölöm Facebook-on. Dob egy üzit messengeren, én meg, ahogy érkezésem van intézem.
- -Ezek szerint…?
- -Természetesen nem csak egy ügyfelem van.
- -Mi van, ha egymásnak ellentmondót kívánnak? Megbeszélhetik?
- -Kérem, én kényes vagyok az üzleti titoktartásra! Az ügyfeleim nem ismerik egymást! Eddig sem ismerték, egymás után sem fogják. Aki hamarabb kívánt, viszi, bármiről is van szó.
- -És ha azt kívánom, hogy…?
- -Nos igen, ez az apró betűs részben van benne. Nem azért mert nem tehetném meg, hanem mert nem akarom megtenni, ezáltal nem is fogom.
- -Mégsem teljesít minden kívánságot? Mint egy dzsinn?
- -Dehogynem. Szerelem kell? Legyen! Halljon meg? Intézem! Hozzam vissza a halálból? Bármikor. Ezekért persze többet kell fizetni. De nincsenek erkölcsi aggályaim. Viszont figyelmen kívül hagyok minden személyemet, és más üzletfeleimet érintő kéréseket, kérdéseket, óhajokat, sóhajokat és minden egyebet. Szerintem ez így korrekt. Nos?
- -Rendben.
- -Gondolom, azt mondanom sem kell, hogy minden kívánságért ön a felelős, reklamációt és panaszt nem fogadok el. Tudomásul veszi, és elfogadja, hogy az anyagiakat én a saját belátásom szerint kezelem. Nem vagyok kapzsi, de a keret nem kimeríthetetlen.
- -Rendben.
- -Szóval akkor áll az alku?
- -Igen. Hol kell aláírnom?
- -Aláírni? Minek? Én még hiszek az emberek szavában. Elég, hogyha megígéri, hogy elfogadja a feltételeimet. Ha meg mégis eszébe jutna megszegni… Kibúvót keresni… Én tudni fogom. Ne vegye fenyegetésnek, ez egyfajta ígéret. Megígérem, hogy meglesznek a következményei.
- -Mennyit kívánhatok?
- -Attól függ, hogy mit kíván. Kisebbet? Nagyobbat? Csak magát érinti? Másokat is belevon? Minél nagyobb dolog, annál drágább.
- -Meddig kívánhatok?
- -Magától függ. Ha egy pillanatban úgy dönt, hogy elég volt, most már boldog, és nincs több kívánsága, én elfogadom. Lezárjuk az üzletet. A továbbiakban ismét magának kell intéznie, segítség nélkül az ügyes-bajos dolgait. Vagy kívánhat addig, amíg kimerül a hitelkeret. Abban a pillanatban itt leszek.
Stephen Stone fejében zakatoltak a
gondolatok. Rengeteg kérdése lett volna, és volt egy homályos rossz érzése, de
elég volt a kezére pillantania és szertefoszlottak az ellenvetései.
Hazament, megszokásból legurított pár pohár
olcsó whiskey-t, és ágyba dőlt. Ahogy az új ismerőse célzott rá, egy pillanatig
elgondolkodott rajta, hogy előveszi a kopott rajzmappát, dolgozik azon az
egykor annyira kedves arcképen, de elhessegette a gondolatot.
Már nem volt annyira rossz kedve, mint
amennyire általában szokott. Ez egy jó álomnak ígérkezett, tart, ameddig tart.
Holnap kezdheti elölről az elégedetlenkedést, minden menni fog tovább a
megszokott kerékvágásban. De ez most egy jó pillanat.
Hajnalban a Messenger ismerős csipogására
riadt. Álmosan tapogatózott a telefonja után. Hunyorogva próbálta megfejteni,
hogy ki és miért ébresztette fel, de csak egy barátjelölés érkezett Lodia
Bolos-tól. Nem volt neki ismerős a név, és már emelte a kezét, a sebhelyeset,
hogy elutasítsa a kérést, amikor tudatosodott benne, hogy a keze ép. Nincs
rajta semmilyen szépség hiba, mintha aznap meg sem próbálta kiszabadítani a
kerítés alá szorult kutyakölyköt, a rozsdás dróttal megsebezve saját magát.
Nem álmodott!
Vagy a seb lett volna álom? Fényképek! De
sosem engedte, hogy a seb is látszódjon a képeken.
Kit hívhatna fel, hogy erősítse meg, volt-e
vagy sem heg a kezén? Azt hinnék megbolondult…
És ha kívánna valamit? Valami egészen
apróságot? De mit?
Remegő kezekkel pötyögte be az üzenetet:
- -Jó reggelt mr. Bolos! Ha lehetne, szeretném, hogy a sarki pékségben, mire oda érek, legyen torta! Remélem, nem túl nagy ostobaság, csak…
- -Hívjon nyugodtan Lodia-nak. Nem ragaszkodom a formalitásokhoz. Természetesen megértem, szeretne meggyőződni róla, hogy nem álmodott. A pékségben pedig sosem szokott torta lenni. Mire, oda ér, ma lesz!
- -Köszönöm, Lodia! Az anyagiakat pedig…
- -Már le is vontam, emiatt igazán nem kell aggódnia! Forduljon hozzám bármikor bizalommal!
- -Ez csak természetes! És köszönöm!
Izgatottan kezdett készülődni. Karácsonyi érzés kerítette
hatalmába. Olyan régi, gyermeki áhítattal várt karácsonyi, nem a mostani
túlárazott, műpompás ál-ünnepi.
-
Ha ez igaz! Ha valóság! Akkor végre eljött az én
időm! -ujjongott magában.
A mellette elhaladó emberek döbbenten
fordultak utána. Korábban még nem látták jókedvűen mosolyogni. Ijesztően
szokatlan látványnak számított a hajnali rohanásban.
Jó kedéllyel, hangos köszönéssel szinte
berobbant a sarki pékségbe.
- -Jó reggelt, mr. Stone! – üdvözölte a tulaj, akit majdnem orrba vágott az ajtóval. – Látom, magának is jó kedve van ma!
- -Nekem? Is?
- -Igen, mert nekem is. Ma ünnepeljük a pékség 20. születésnapját. Este pedig a lányomét, hiszen egyidősek. Ennek örömére, mint régi vevő, kérem, fogadjon el egy szelet tortát! Jó nagyot süttettem, hogy minél több visszatérő vevőt meg tudjak vele örvendeztetni!
- -Köszönöm! És boldog születésnapot mindkettőnek! – a mosoly kissé megtört az arcán.
Korábban indult ma munkába, hogy mindenképpen be tudjon
menni a pékségbe, így volt ideje leülni a parkban egy eldugott padra. Töprengve
forgatta a torta szeletet az átlátszó dobozában.
Bizonytalan volt. Végül is torta a pékségben, de ha
születésnap akkor természetes. Ez varázslat volt? Vagy amúgy is így történt
volna?
Megrezzent a telefon a zsebében. Üzenet Lodia Bolos-tól.
- -A torta alján.
Kibontotta a dobozt, kissé esetlenül, de
oldalára fordította a süteményt. Miközben a krémet nyalogatta az ujjairól,
felfedezte, hogy mire célzott az üzenet. A piskóta alján felírat bújt meg:
- -Szívesen! L. B.
Hát igaz!
Stephen Stone szíve nagyot dobbant. Mit kívánjon? Mi tenné
boldoggá igazán?
Mennyibe kerülhet egy kívánság?
Ha azt kívánja, hogy legyen rögtön népszerű a munkahelyén, olvadjanak
el tőle a lányok, léptessék elő, talán túl drága, de ha apránként csinálja…
Kisebb kívánságokkal, akkor talán nem kerül annyiba.
Zsebkendőt halászott elő, és letörölte maradék krémet a
kezéről. Üzenetet írt.
- -Emett Case legyen nagyon figyelmes velem!
- -Kérem és köszönöm! – írta hozzá utólag.
- -Vettem! – jött szinte azonnal a válasz.
Emett Case a bejáratnál mintha csak rá várt volna.
-Stephen! – üdvözölte vidáman, ahogy korábban még sosem. De
a legcsodálatosabb az volt benne, hogy ez senki másnak nem tűnt fel, mintha a
világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy Emett Case, a népszerű, rá vár,
hogy együtt menjenek be. Akkor sem lepődtek meg, amikor munka előtt együtt
fogyasztották el a reggeli kávét, az automata előtt, vagy hogy közvetlenül
egymás mellett vették fel a munkát. Mintha mindig is így lett volna.
A nap
végére Stephen Stone sok mindent megtudott új régi-barátjától. Persze csak
finoman, hátulról megközelítve a témákat, mert úgy vette észre, hogy néha
csodálkozik rajta, hogy nem tud valamit, ami elméletileg a közös-múltjuk része,
de végül is nem volt belőle probléma.
Kevésbé rossz hangulatban telt el a napja, jobb kedvvel ment
haza, és nem érezte, hogy a legszívesebben elpusztítaná a világot.
Whiskey helyett az álmodozáshoz fordult megnyugvásért.
Kívánságokat latolgatott.
Végül hosszú idő után először vette kezébe a mappát. Egy
darabig nézte a befejezetlen képet, mielőtt apró darabokra szaggatta.
Az esti üzenet így szólt.
- -Tehetséges festő akarok lenni!
Egy darabig még gondolkodott a megbocsájtás
szükségszerűségén, holott ha a lelkébe nézett, nem is igazán volt mit
megbocsájtania. Végül úgy döntött, hogyha az eladónak nincsenek erkölcsi
aggályai, akkor talán neki sem kell. És nem érdemelték meg a boldogságot.
- -Váljanak el! – írta.
- -Ok. -tömör, és lényegre törő.
Készített róla néhány fényképet, amiket ebéd közben
megmutatott Emett-nek, aki odáig volt érte. Kérésére megmutatták másoknak is.
Nap végére két dolgot tudott mindenki a gyárban: Stephen Stone-ból még lesz
valaki, annyira tehetséges festő, és válik az álompár.
Őt mindkét hír jóérzéssel töltötte el.
Ezt követően minden reggel új és új kép várta az asztalon.
Férfiak, nők, tájképek, tengerek, hajók, virágok, csendéletek, aktok, más-más
stílusban… Mintha kísérletezve keresné a saját igazi stílusát…
Nem lepődött meg, amikor elkezdtek interjúkat kérni,
kiállítást szervezni… Boldogan mosolygott a megnyitón a remekre szabott –
jobbat kívánni sem lehetett volna – öltönyében.
A nők bomlottak érte. Persze nem annyira, mint a híres
színészért. Aki magas volt, és jóképű, és szőke, mint az álombéli herceg…
A fodrász nem lepődött meg annyira a kérésen – az utóbbi
időben nem ő volt az első -, mint ő a végeredményen. Nem elég, hogy a festék
nem fogta be rendesen a haját, és a sötét alapon narancssárgás hatást értek el
vele, másfelől kiderült, hogy allergiás rá, és örüljön, hogy vöröslő bőrrel, és
kiütésekkel megúszta a kalandot. Hogy menjen így emberek közé? Hazafelé így is
mosolyogtak rajta, biztos, hogy kacagtak is, amikor már nem látta őket…
Nem írt üzenetet ezúttal. Egy szelfit küldött saját magáról.
Hatásos volt, mert a címzett így is megértette.
- -Szőke? Tényleg? -írta.
- -Igen. Akarom!
- -Felőlem…
Reggel természetes szőkeségében ébredt. Nyoma sem volt a
vöröslő bőrnek, sem a kiütéseknek, sem a narancsos árnyalatnak. Mintha mindig
is szőke lett volna.
Apró figyelmes gesztusként Lodia még a fényképeket is hozzá
igazította.
Stephen Stone ezek szerint sosem volt barna. Mindig dús,
szőke hajkoronája volt.
Emelt fejjel érkezett, ahogy mostanában szokott. Annyira
megszokott volt, hogy az emberek már fel sem néztek rá. Az új festményre sem
kérdeztek rá, hogy mit alkotott éjjel a művész. Kisebb csoportokban
beszélgettek.
- -Mi történt? – kérdezte Emett-től, aki egy újságot mutatott a mellette állónak.
- -Szia. -üdvözölték.
Stephen Stone elhúzta az orrát.
Mintha a jólneveltségüket fitogtatták volna. Igaz, mostanában nem köszönt, mert
ez annyira művészinek tűnt, de nem is tették szóvá. Megtehette. Úgy döntött,
hogy figyelmen kívül hagyja a köszönést most is, ne érezzék úgy, hogy célzásnak
vette, hiszen ő is tudta, hogy mint érkezőnek, neki illett volna előre
köszönnie.
- -Nézd! – mutatta Emett az újságot. Világrekord súlyemelésben, a városban. A férfi csupa erő, csupa izom. Messziről látszik a tömegben, az már biztos. A nőneműek izgatottan vihorásztak közel s távol. Biztos náluk is ez volt a téma…
Stephen Stone örömébe üröm vegyült. Eddig ő volt az irigyelt
tehetség. Persze nincs kigyúrva, nem annyira erős… De majd lesz!
A hangulata kicsit hajazott a korábbi napok rosszkedvére, de
vigasztalta a tudat, hogy másnapra minden megváltozik.
- -Erős és izmos akarok lenni! – írta.
- -Rendben. -se több, se kevesebb.
Másnap reggel akadt némi problémája a mozgás koordinációval.
A megszokott tárgyak, mintha szándékosan nehezítették volna a készülődést, a
semmiből ütköztek belé, és hullottak szerteszét, egy-egy óvatlanabb mozdulat
hatására.
A tükör előtt ácsorogva elégedetten szemlélte az új-önmagát.
Sokkal jobban festett, mint a srác a sport rovatból, ráadásul rövidebb idő
alatt érte el ezt a szintet. A fényképei természetesen követték a változást,
talán ezért is nem váltott ki a munkahelyén különösebb csodálatot. Mintha
mindennapi látvány lett volna.
Egyedül Emett Case ejtett meg egy udvarias bókot, miszerint
mintha még izmosabb lenne, mint tegnap volt, biztosan lement este az
edzőterembe.
Árgus szemmel figyelte a nőket, hátha elkap egy vágyakozó
pillantást, de nem történt semmi.
Egy éjszakás kalandokra már a kezdeti sikereket követően
kaphatott volna akár mindennap új jelentkezőt, de nem vágyott rá. Szüksége volt
az érzelmekre, hogy valaki őt, az igazi saját valóját szeresse, mindennél
jobban. Halálos, mindent elsöprő, egyszeri szerelmet akart, ami a végtelenségbe
nyúlik…
Törte a fejét, kétségbeesetten kutatott az emlékei között,
hátha volt egy pillanat, ami jó érzéssel töltötte el, az első csodálat, mint a
festmény esetében, de úgy tűnt, hogy a külső- és belső dolgok tekintetében
máshogy működnek ezek a dolgok. A tehetség lehet rejtett, rácsodálkozhatnak
ezren is, de a külső… Az mintha mindig is lett volna. Csalódott volt.
Napközben többször elcsípett egy-egy elismerő megjegyzést,
amit nyíltan, vagy titokban, de másokról ejtettek el, dicsérve az elvesztett
kilókat, az új frizurát, a stílus váltást… Olykor egészen apróságokat
felnagyítva.
Legszívesebben megrázott volna valakit, üvöltve, hogy vegye
észre, hiszen ő tényleg változott, de eszébe jutottak a fényképek az
otthonában. Mintha az élete eddigi minden munkája benne lenne a külsejében,
apránként kiépítve a mostani állapotot. Egy suhintással eltörlődött a kevésbé
előnyös külsejű volt-énje. Nem volt igazi viszonyítási pont.
-
Valami eredmény kellene! Valami igazán nagy!
Hogy felfigyeljenek rám! Hogy csodáljanak! – gondolta.
- -Azt akarom, hogy ismerjenek el! – írta a messengerbe. – Vegyék észre a bennem rejlő erőt!
Meg sem várta a választ, azzal a tudattal feküdt le a
szokottnál is korábban, hogy amint felébred, meg fog történni a varázslat, és
reggel minden rendben lesz újra…
Valóban, reggel az utcára kilépve elismerő pillantások
kereszttüzében sütkérezett. Férfiak irigykedve tekintettek rá, nők kuncogtak
össze a háta mögött pironkodva. Elégedett volt.
A munkahelyén az emberek ismételten az újságot bújták. Emett
Case messziről lóbálta felé a napilapot!
- -Hihetetlen! Tényleg bevállaltad! Elképesztő vagy!
- -Le a kalappal a bátorságod előtt! – vágta valaki kedélyesen hátba.
Néhányan megszorították a kezét, kérték, hogy az ő
asztaluknál fogyassza el az ebédjét! Boldogan parolázott mindenkivel, szélesen
mosolygott a közös fényképeken – és az első adandó alkalommal magára zárta a
férfi mosdó egyik fülkéjének az ajtaját, hogy háborítatlanul átolvassa az
újságot, mert fogalma sem volt, hogy mit tett.
Egyelőre semmit, mint kiderült, azon kívül, hogy kihívta a
városi bajnokot, hogy mérjék össze az erejüket.
- -De én nem ezt… Nem így… - motyogta kábultan.
Reszkető kézzel nyitotta ki a fülke ajtaját. A csapnál Lodia
Bolos mosta a kezét.
- -Valóban – mondta, mintha egy el nem hangzott kérdésre válaszolt volna. – Hogy is mondjam, éltem kicsit az alkotói szabadság lehetőségével. Nem akartam megfosztani a pillanat örömétől, a rajongóktól, a sikertől… Persze megtehettem volna, hogy csak egy homályos emléket kap, a nagy pillanatról, de gondoltam, miért ne legyen mókásabb?
- -Mókásabb?! – háborgott elégedetlenül – Mi a fene ebben a mókás? Hiszen azt sem tudom, hogy mennyit bírnak az izmaim… És ha nem tudom felemelni a súlyt?
- -Hát emelje fel! Varázslatot használva épültek egyik pillanatról a másikra. Ugyanez a varázslat segíthet felemelni akár az Eiffel tornyot is! Csak kívánnia kell!
Stephen Stone idegesen kapott a telefonjához.
- -Nem szükséges mr. Stone. Itt vagyok maga előtt.
- -Jó, akkor azt kívánom, hogy legyőzzem a bajnokot!
- -Meglesz. Látja, ennyire egyszerű. Ma este elmegy a sportcsarnokba (megjegyzem megfelelő sportruházat az öltöző szekrényében, divatos sporttáskában bekészítve), kicsit játszik a közönséggel, nyög egy párat, fújtat hozzá, és felemeli a legnagyobb súlyokat is játszi könnyedséggel. Már csak magán múlik, hogy mennyire akarja földbe döngölni a szegény párát. Persze azért csak óvatosan! Bár valóban képes lenne az Eiffel torony megemelésére is, kétlem, hogy szívesen magyarázkodna a kamerák előtt az edzés-tervéről…
- -Igen, igaza van. Köszönöm! Köszönök mindent! – hálálkodott volna, de már nem volt kinek.
Lodia Bolos-t, mintha a föld
nyelte volna el.
A nap hátra lévő részében
megnyugodva fogadta a biztatásokat, a gratulációkat, jóváhagyta az after
party-t a természetesnek vett győzelme után. Számára is természetes volt, hogy
mindenki hitt a győzelmében. Közéjük való volt, számítottak rá, szurkoltak neki.
A jelenlegi bajnok amúgy is csak egy jött-ment. Nem is a városban született,
vele ellentétben.
Munka után az öltöző szekrényében
ott várta a beígért sportruházat, divatos színekben, hozzáillő cipővel.
Versengtek érte, hogy ki méltó
arra, hogy az autójával a sportcsarnokhoz szállíthassa, hiszen egy ilyen nagy
ember mégsem mehet szégyen szemre tömegközlekedéssel a város másik felébe egy
ilyen jeles napon! Nagy kegyesen kiválasztotta sofőrnek Emett barátját (aki
régebben nemhogy a barátja nem volt, a köszönését is derogált elfogadnia), és a
csinosabb nők közül hármat kísérőnek, hogy megadja a módját.
Hátul kissé szűkösen fértek el
hárman, mégis, az anyós ülésre száműzött szépség irigykedve nézegetett a
visszapillantó tükörbe, hiszen a másik kettő kénytelen volt szorosan összebújva
utazni az ideáljukkal, mivel máshogy nem fértek el. Fájdalmát növelte, hogy
hangos viháncolással latolgatták az esélyeket, természetesen Stephen Stone
javára. Hogy is lehetne másként?
Stephen meg sem lepődött, amikor
már messziről látta, hogy bajosan fognak parkolót találni a sport csarnok
közelében, annyian eljöttek, hogy megnézzék az összecsapást. Azért mégsem volt
kedve egy távoli parkolótól megizzadva besétálni a küzdő térre. Némi
ügyeskedéssel, de sikerült elküldenie egy üzenetet a telefonjáról, és már
szaladt is ki a csarnokból egy öltönyös fickó, aki messziről integetve, széles
mozdulatokkal kalimpálva irányította őket, egy foglalt jelzéssel ellátott
parkoló helyre. Meglepően kényelmes távolságban a bejárattól.
- -Mintha tudták volna, hogy az én autómmal jössz! – ámuldozott Emett.
- -Biztos szóltak nekik a srácok a melóból. – válaszolta.
- -Valószínű! – erősítette meg az anyósülésen gubbasztó hölgyemény, csak azért, hogy valamit végre ő is mondjon.
Jutalma nem maradt el, az egyik viháncoló
egy gyöngédnek alig mondható taszítással Emett oldalára száműztetett, és az így
betöltetlenül maradt helyet büszkén fogadta el. Így vonultak be a
sportcsarnokba, ideáljuk dicsfényében sütkérezve.
Minden úgy történt, ahogy azt mr. Lodia
Bolos megjósolta. Volt egy kis pózolás a kameráknak, némi erő fitogtatással,
laza műbalhé a sajtónak, nyögdécselés, szuszogás, és kegyesen csak két kilót
vert rá az ellenfelére. Kizárólag azért, hogy ne keltsen túl nagy feltűnést. Habár
érezte, hogy akár a világot is ki tudná fordítani a helyéből.
Egy
pillanatra elgondolkodott azért, hogy miért is lenne ez egyébként akkora szám?
Igazi világszenzáció lenne! A férfi, aki egyedül emel fel hidakat, tornyokat,
épületeket! Az embereknek természetes lenne, hogy képes rá! Habár… Az belső
tulajdonság. Talán nem lenne annyira mégsem természetes… De akkor is, csak egy
másik kívánság kellene, és minden rendben lenne újra… Habár egy világméretű
kívánság lehet, hogy túlságosan sokba kerülne… Tényleg, vajon mennyi is lehet a
számláján? Meg kellene…
De a gondolatot megakasztotta benne egy
ráakaszkodó feltűnési viszketegségben szenvedő igencsak alul öltözött
rajongója, a kamerák kereszttüze, és a villódzó vakuk, amik nem akartak
egyetlen percet sem elveszíteni ebből a jelenetből.
Élvezte? Vagy csak úgy tett, mert ezt
várták tőle? Maga sem tudta, de széles vigyorral pózolt, a győzelem jelét
mutogatta, autogramokat osztogatott…
- -Igaza volt Lodia-nak! – gondolta. – Ezt a pillanatot érdemes volt elejétől a végéig megélni!
Az elkövetkezendő hét még a dicsfényben ragyogva múlt el.
Sportegyesületek vetélkedtek érte, igazoljon le, indítanák az olimpián!
Reklámok miatt keresték, interjúkat készítettek vele. Itt-ott írtak a
festményeiről is, de a festő súlyemelő nem volt akkora szenzáció, mint az
ismeretlen súlyemelő, aki legyőzte a bajnokot.
A végére már szinte maga is unta a felhajtást. De az élet
ment tovább. A címlapokról oldalanként került egyre hátrébb, hogy aztán végül
már csak a pletyka lapok firtassák a magán életét.
Már nem voltak anyagi problémái. Költözhetett volna saját,
nagyobb otthonba, felmondhatott volna, de nem tette.
Az otthona, az az aprócska zug volt az utolsó, amit saját
erejéből ért el. És bár kívánhatott volna remek társaságot, gazdag baráti kört,
csodálók százait, ezreit… Mégis maradt abban a társaságban, amit a leginkább le
akart nyűgözni. Akik nem fogadták őt be korábban. Most bosszantani akarta őket
a sikereivel.
Bár nap mint nap elkönyvelhetett némi irigységet
innen-onnan, és akadtak számító baráti közeledések (ezeket Emett Case-el
ellentétben már kívánnia sem kellett), de nem volt igazán elégedett. A többség
élte az életét tovább, a megszokott mederben. Mintha mi sem történt volna…
Lefekvés előtt sokat gondolkodott. Valami
tartósabb sikerre vágyott. Ami nem veszik el a rengeteg esemény között.
Kísérletezni kezdett. Ha a külsején
változtatott hozzá igazodtak a fényképek, és az emlékek. Ha új tehetséget
kívánt, idővel megkopott a fénye. Nem tudott akkora multi-talentum lenni, ami
nem veszítette volna el az érdekességét egy bomba támadás, egy tűzhányókitörés,
vagy egy repülőbaleset mögött…
-Lehetnék szuperhős. – morfondírozott
magában – Megmenthetnék valakit. Vagy lehetnék rossz fiú?
Végül mindkettőt megpróbálta, és mindkettőt
visszavonta. A szuperhős-énjével túl sok elvárás született, a szuper-gonosz
énje addig volt mókás, amíg nem ölt meg valakit. Igaz vissza tudta hozni az
életbe, csak egy aprócska kívánságába került, de valahogy már nem élvezte
annyira.
Nem volt boldog. Ugyanott volt, ahonnan
elindult. Ugyanaz a lakás, ugyanaz a munkahely, ugyanaz a társaság… Csak sokkal
jobban bosszantotta minden, hiszen a kezében van a nagy lehetőség, egyetlen egy
dolgot kellene kívánnia, ami örökre megváltoztatna mindent, élete végéig tartó
boldogságot hozna neki, csak éppen azt nem tudja, hogy mi legyen az…
A rosszkedv apránként lopakodott vissza az
életébe, megkeserítve gyötrő módon a mindennapjait.
Idegesítették a festmények, amiket aztán
végül elkívánt a pokolba. Idegesítette Emett Case, akit ugyan nem kívánt a
képei után, pusztán ignorálni kezdte őt, ami viszont érthetetlen volt a barátja
számára, aki csupán a szépre emlékezett. Kerülni kezdte az embereket. Az utolsó
pillanatban esett be munkába, szünetekben rejtett zugokban bujkált, kapkodva
evett, és munka után szinte menekült haza, ahol aztán legurított pár pohár olcsó
whiskey-t (mit nem tesz a megszokás, ugye?) és ágyba dőlt, hogy ne kelljen gondolkodnia
sem.
Nem kívánt. Napokig, hetekig? Már nem is
számolta.
Lodia Bolos nem volt erőszakos típus. Ha
nem, hát nem.
Az áttörést egyetlen aprócska megjegyzés
okozta, amit két kolléganője között kapott el, miközben ép bujkált a világ
elől.
- -Mit gondolsz róla?
- -Stephenről? Felfuvalkodott hólyag. Rátarti alak.
- -Szerintem jól áll neki. Azért mégiscsak valaki…
- -Nem is tudom, de nekem nem jön be. Persze, jóképű, sármos, tehetséges, gazdag, de tudod én nem ezt keresem egy férfiban.
- -Pedig ez a legjobb partner! A többi meg jön magától! Ha jól kevered a lapokat életed végéig biztosítva van minden, amire csak vágysz!
- -De én nem akarom keverni a lapokat! Egyenrangú fél szeretnék lenni, egy hétköznapi, megbízható férfi oldalán. Aki egy kicsit különc, nem vegyül a tömegbe, vannak önálló gondolatai, és nem hajtja a nyájszellem…
- -Tudod is te, mi a jó…
- -Nekem ez!
Stephen Stone elképedt. Valaki olyasvalakire vágyik, aki
valaha ő volt!
Valaki, egy egyszerű, egérszürke lány, akit korábban észre
sem vett. Aki nem tartozott a népszerűek közé, és nem is akart kitűnni. Akinek
meseszép mogyoró barna szemei vannak…
- -Tudom, mit akarok! – szinte berobbant az otthonába. Tudta, hogy csak hívnia kell az üzletvezetőt. -Megtaláltam azt az egyetlen kívánságot, ami boldoggá tehet engem! Önmagam akarok lenni! Mindent akarok, amit magam értem el! A régi életemet kérem!
Képzeletben már a virágbolt előtt válogatott a kész csokrok
közül, hiszen másnap reggel oda fogja vezetni az első útja, és azt a virágot
annak a mogyoróbarna szeműnek személyesen fogja odaadni, és ha nem is megy el
vele kávézni ma, hát holnap újra vesz neki virágot, és holnapután is, és azután
is, egészen amíg boldogan, míg meg nem lesz. Ez az új életcélja!
Mr. Lodia Bolos érkezését gyufa sercenése, és halvány füst
illata jelezte. A semmiből jelent meg, csípőjét az íróasztalnak támasztva.
- -De jó, hogy itt van! Már tudom, hogy mit szeretnék! Én…
- -Hallottam. – hangzott a válasz nem túl lelkesen.
- -Akkor? Reggelre ugye minden rendben lesz? Nagyon hálás vagyok! – nyúlt a keze után, hogy megrázhassa, de mr. Bolos tekintete megállította.
- -Valami baj van? – kérdezte aggódva.
- -Baj? Nem, tulajdonképpen nincs.
- -Akkor? Teljesíti a kívánságomat? Esküszöm, ez lesz az utolsó!
- -Nem.
- -De tényleg nem fogok semmi mást kérni! Megígérem!
- -Sajnálatos módon nem teljesíthetem.
- -Miért pont ezt nem?! Hiszen annyi mindent megtett! Halottakat támasztott fel, emberfeletti erőt adott! Vissza akarok adni mindent! A külsőmet, a tehetségemet, akár az emlékeimet is erről az időszakról! Félre ne értse kérem – tette hozzá- maximálisan meg vagyok elégedve a szolgálataival, és fantasztikus ajánló levelet fogok írni, és akár szóban is ajánlom bárkinek, csak ezt az egyetlen aprócska kívánságomat teljesítse!
- -Higgye el, nagyon szívesen megtenném, de nem tehetem…
- -Hogyhogy nem teheti? Hiszen nincsenek erkölcsi aggályai!
- -Azok valóban nincsenek, ellenben az elvekkel, amik viszont vannak.
- -Elvek?
- -Mondjuk úgy, hogy sértené az üzleti érdekeimet.
- -Ezt nem értem!
- -Látom. De elmagyarázom. Emlékszik a megállapodásunkra?
- -Igen, teljesíti minden kívánságomat!
- -Erre legalább figyelt. És mit mondtam a fizetésről?
- -Hogy a hitelkeretemet terheli minden kívánság, és a könyvelést maga végzi.
- -Igen ez így van. És nem önfényezésből mondom, de rendkívül lelkiismeretes könyvelő voltam mindig. Percre pontosan számoltam el az anyagiakkal. Sőt, olykor még csaltam is az ön javára. Nem könyveltem például a külső változtatásoknál az emlékek és az emléktárgyak módosítását. Megkapta ingyen, mert kedvelem magát.
- -Nem kétlem, hogy lelkiismeretesen könyvelt, de biztos vagyok benne, hogy meg tudunk egyezni.
- -Sajnos nem tudunk. A hitelkeretét a mai napon véglegesen kimerítette. Tulajdonképpen már az utolsó kívánságával lenullázta a számláját, de mint említettem, kedvelem magát. Gondoltam, adok egy esélyt a boldogságra. Mindent megkapott, amit akart, csak tud vele kezdeni valamit.
- -Ha annyira kedvel, ennyi kedvezményt igazán adhatna még! Én is nagyon kedvelem magát! Egy életre lekötelezne! Nem tudom, mennyibe kerülne a kívánság, de biztos vagyok benne, hogy valamit együtt ki tudunk találni!
- -Ki tudnánk, de nem fogunk. Túlontúl méltányos voltam eddig is. Az utolsó kívánsága óta kapott tőlem ajándékba egy hónapot, három hetet, négy napot, nyolc órát, harminckét percet… Tudnám még tovább részletezni, de ezt sem fogom. Ennyi idővel korábban eljöhettem volna, magáért, de nem tettem. Bíztam benne, hogy tanult valamit. Persze minden kívánsággal egyre inkább csökkentette bennem a reményt, de én még az utolsó után is hinni akartam. Hiába na, az az áldott jó szívem…
- -Várjon egy percre! Értem? Mi az, hogy értem jött?!
- -Milyen furcsák maguk. Mind tudomásul veszik, hogy az idejükkel fizetnek nekem, de soha, senki nem kérdezte még meg, hogy mégis milyen idővel?
- -Milyen idővel? Mit vett el tőlem?!
- -Én? Semmit. Mit adott nekem önszántából? A kívánságaiért az életéből hátra lévő idejével fizetett!
- -Úgy érti?
- -Igen. Egész hosszú élete lehetett volna. Ez az egyetlen áldás a családján, tudom a férfiak mind sokáig éltek, jó egészségben. Lettek volna jobb és rosszabb napjai is. A döntéseitől függően családja (bár nem kiemelkedő szépség, de remek választás lett volna a hölgy, akinek a virágokat szánta), boldogság holtodiglan, és a többi, és a többi…
- -Nem! Meggondoltam magam! Nem erről volt szó!
-
-Pontosabban erről nem volt szó, ugye.
- -Tájékoztatnia kellett volna!
- -Pereljen be! – vonta meg a vállát -. Ön a szavával tulajdonképpen aláírt egy nem teljesen tisztázott tartalmú szerződést. Nem kérdezett semmit, ami tényleg fontos lehetett volna. Viszont amint mondtam, az egyezségünk alól nincs kibúvó, a pénztártól való távozás után reklamációnak helye nincs, meg egyéb ilyen ostoba szólások.
-
-Kérem!... – Stephen Stone hangja könnyekbe
fulladt.
Már nem kapott választ. Mr. Lodia Bolos
csettintett egyet. A varázslatnak rögtön két eredménye is lett.
Az egyik Stephen Stone (a klasszikus
változat) teteme a padlón. A másik Stephen Stone kárhozatra ítélt lelke,
bezárva egy mágikus dobozkába, az örökkévalóságig vagy még annál is tovább.
Mr. Lodia Bolos bánatos sóhajtással csúsztatta zsebébe a
lelket rejtő tokot.
-
-Pedig egészen megkedveltem… - motyogta, csak
úgy, magának, mielőtt a semmibe veszett volna.
