Catelyn:
Megtanultam meghalni
Van, aki a nagymamájától sütni-főzni, kézimunkázni tanul, úgy, ahogy annak idején egy másik nagymama is tette, a jelenkori unoka-nagymamával.
Az enyém bár űzte eme elfoglaltságokat (habár a horgolási tudományát csak elmondások alapján ismertem, illetve kézzel fogható bizonyítékként a sapkáit adta a kezembe, de dolgozni a tűkkel már nem volt szerencsém látni).
Nem mondanám persze, hogy nem tanultam tőle semmit. Tőle kaptam a kártyajátékok szeretetét, a beletörődés tudományát, és a halál elfogadását…
Utólag belegondolva hamarabb megismertem a temető lakóit, mint az óvónőt, és a legtöbb csoporttársamat.
Rendszeresen vitt magával sétálni, végig a falun. Először az élőkhöz, a rokonokhoz, barátokhoz, végtelenségig beszélgetni ugyanazokról a dolgokról, amíg nyűgösködni nem kezdtem, mert unatkoztam… Gyerek sehol…
Aztán ki a temetőbe, a halottakhoz.
Irigykedtem néha egy-egy ismerős gyerekre, mert voltak szép játékaik, mesekönyveik, de titkon büszke voltam mégis, mert a nekem szánt meséket ők nem ismerhették!
A gyerekkorom vallásos nevelése is az ő mesééiben kezdődött és ért is véget. Mesék a kis- és a nagy Jézuskáról… Eltartott egy ideig, mire összeraktam, hogy a kettő egy és ugyanaz... (Tudtátok, hogy azért esik az eső, mert fürdetik a kis Jézust?). Mesék a Mennyországról (“Sokkal szebb, mint ahogy azt el lehetne képzelni!”)...
Mesék a sírokról, történetek a múltból, életek, titkok, izgalmas pletykák… Morzsák a felnőttek életéből.
Gyanítom persze, hogy nem mondott el mindent. Vagy mert a gyermek eszemmel úgysem értettem volna meg, vagy (teszem hozzá jogosan) félt tőle, hogy kikotyogom, amit elmondott. Ezekről a dolgokról nem lett volna szabad tudnom, nem illett a halálról beszélni...
Olyan szinten nem illett, hogy amikor először adtak krimit a kezembe, pár oldal után visszaadtam, mert nekem azt nem szabad… Valaki meghalt benne!
Csoda, hogy a meséket nem cenzúrázták ilyen szigorúan…
Később párnám alatt rejtegetve olvastam, bűntudattal telve, és ma is megrökönyödnek páran, hogy miért szeretem a horrorokat, hiszen azokban meghalnak… (Nem mondjátok?!)
Meghalnak.
A nagymamám minden sírról tudta, hogy ki nyugszik alatta! (Tényleg csak enyhe költői túlzással élve, pici falu, picike temetővel...) Ha nem is ismerte személyesen, de tudta, hogy kik a gyermekei, unokái, hogy halt meg, vagy milyen nagy és szép (vagy kevésbé az) dolog köthető az elmúlt életéhez!
Voltak köztük hősi halottak, kamaszok, akik egymást próbálva menteni fulladtak a vízbe, gyerekek, idősek… Picike sírok, amik a méretükhöz képest számomra megszámlálhatatlanul sok életet nyeltek el (“Látod, itt a szülők mellett a nyolc gyerekük is el van temetve!”)… Balesetek, olykor butaságból (“Élhetett volna még!”)...
Számomra ismeretlen-ismerős mind, habár hiába erőltetem az emlékezetemet, nem emlékszem mindőjükre már…
Vele mentem először temetésre. Annyira kicsi voltam, hogy ma már talán el sem vinnének, vagy rosszallóan néznének rá, hiszen semmi keresnivalója ott egy gyereknek!
Ismertem még élőként, de annyira ritkán, és régen láttam, hogy az arca már akkor is ködbe veszett előttem… De volt egy sapkája, télen-nyáron ugyanaz, kopott, régi katonasapka. Legalábbis nekem annak tűnt.
Figyelemre intett. Rendre nem is kellett, annyira meg voltam szeppenve. Figyeltem, hogy ki mit csinál, és próbáltam megjegyezni azokat a dolgokat, amiket hazafelé nekem feltétlenül meg kell kérdeznem, mert azt éreztem, hogy most nem szabad…
Emlékszem, ahogy kopogott a göröngy a koporsón, ahogy az addig csillapodni látszó sírás újra kitört a gyászolókból, és belőlem is...
A mai napig a göröngyök kopogása távoli ismerősök temetésén is sírásra késztet. Ha nem is a halottért, hiszen annyira nem ismertem, hogy különösebben fájhatna érte a szívem, de könnybe lábad a szemem, mert most már nem is lesz lehetőségem megismerni őt. Ki tudja, mit mulasztottam el? Barátságot, együtt töltött pillanatokat, soha meg nem születő emlékeket…
Megtanított az együtt érzés kifejezésére (“Oda megyünk? Mit kell mondani? Mit csináljak? Ahogyan te?”).
Velem volt, amikor rokon gyermeket temettünk. Az egész család nagyon várta, de még csak haza sem tudták vinni a kórházból... (Csöndes vita a felnőtt szekcióban, szabad-e látni?; “Hogy megy fel a Mennyországba? Angyalok jönnek érte, és felviszik egy nagy lépcsőn? Fogjuk látni?”). Olyan picike volt a keze…
Vele mentem halottak napján, sötétedés után (szigorúan akkor, mert az úgy szép) gyertyát gyújtani. Végig járva minden sírt, melynek “lakója” valaha rokon volt, barát, ismerős, vagy valakinek a valakije).
Mentem vele, amikor a sírokat akarta kicsit rendbe tenni, hordtam a vizet a kannában, hogy ne neki kelljen, és amikor elfáradt, mesélt. Ugyanazokat az ezerszer elmondott, mégis megunhatatlan, megfakult élet-illatú történeteket, amikkel nem tudtam betelni.
Ahhoz képest, hogy a halál-tani ismereteim ilyen mélyen gyökereznek bennem, valahogy azt sosem tudtam elképzelni, hogy ő is meghal.
Osztálytársak, barátok sorra veszítettek el szülőt, nagyszülőt, testvért, rokont, de nekem sokáig nem volt igazán saját halottam, pedig már régóta nem soroltak a gyerekek közé.
A temetőben pedig akkor már, szinte intő jelként egyre több olyan sír volt, amelynek nem csak a háttértörténetét ismertem, hanem az egykor élőt is, akit magába fogadott…
Mégis, ha szóba került köztünk a halál, kedves tréfálkozással férkőzött a mondani valónk közé.
Ábrándozás a jövőről, amelynek minden egyes pontján ott van, még a legtávolabbinak tűnő eseményeken is… (“Majd az esküvőmre amikor megyünk”).
Realitás, keserédes-humorba csomagolva… (“Senki sem élhet örökké, de meg ne próbáljatok elhamvasztani, mert kísérteni foglak titeket, addig éljek!”).
Jó lenne-e örökké élni? (“Unalmas lenne. De majd teszünk ki a kapura egy üzenetet a halálnak, jöjjön vissza holnap, és ha örökké nem is, de amíg a halál azt mindennap elolvassa, mindig elmegy, hogy másnap visszajöjjön, amíg azt nem mondom, hogy holnap már tényleg jöhet!”).
Bárcsak sose jött volna el az a holnap!
Talán a papa halála törte meg őt annyira, hogy várja az elkerülhetetlent.
Szerettem őt is, de én mindig mamás voltam, több időt töltöttem vele, és papa is inkább a fiúkat tanította szívesebben barkácsolni.
A temetés után valahogy más lett. Több időt töltöttünk együtt, esténként beugrottam hozzá néhány parti kártyára, beszélgettünk. Ismerősökről, barátokról, rokonokról, az időjárásról...
Ha szóba került a jövő, fanyar mosollyal nyugtázta, hogy meg is kell azt élni… Én még hinni akartam, de ő már nem akart üzenetet hagyni a halálnak…
A temetőben a papa temetése óta nem járt kint. Az volt az első és az utolsó alkalom, amikor halottak napján sem látogatta végig a megszokott útvonalat.
Fényképen mutattam meg neki a sírt, az ideiglenes sírkővel, mert a sírköves nem azt hozta, amit a gyerekek választottak, de az ünnepre való tekintettel kint hagyta “kölcsönben”. A fejfa akkor még nem volt kész, nem is látta már a véglegest, amelyen az ő neve is rajta van a születési évével és egy kötőjellel…
Az ablakban gyújtottunk együtt gyertyát, de előtte lelkiismeretesen végig látogattam minden sírt, ami számára fontos volt.
Év végén, papa után napra pontosan négy hónappal ment el. Később tudtuk temetni, az ünnepek miatt…
Nem tudtam odaállni a koporsója mellé…
Én már elbúcsúztam tőle, még magam előtt is eltitkolva, reménykedve a lehetetlenben…
Azóta egyre több az igazán saját halottam nekem is.
Meg fogok halni. Lehet, hogy nem holnap, lehet, hogy nem is két év múlva, de semmi sem tart örökké. De nem fogok félni. Régi barátként megyek vele, kíváncsian arra, amit mutatni fog, és reménykedve, hogy látni fogom azokat, akiket már elvett tőlem.
Ha beszédes kedvében lesz, akkor kérdezgetni fogom, amíg oda nem érünk, hogy mit és miért úgy, ahogyan? Persze nem számon kérően, csak úgy kíváncsiságból…
De az is lehet, hogy nem jön értem köpönyeges alak, nem lesz kivel csevegnem, és út sem vezet majd az elmúlásba (pedig a Styx-re igazán kíváncsi lennék!), csak ellobbanok, mint egy gyertya láng. Volt-nincs, csak ezúttal végleg. Nincs az a gyufa, amely újra lángra lobbantaná.
Fáj minden egyes sírhalom, minden elmulasztott pillanat, de nem haragszom. Már nem.
