Szerzői jogvédelem

Az itt megjelent írások a szerző (Catelyn), vagyis én saját írásai(m), ezért a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény alapján szerzői jogvédelem alá esnek. Megtiszteltek vele, ha kifejezitek véleményeteket (akár negatív akár pozitív), de egyúttal szeretném kérni, hogy ha megosztjátok műveimet, legyetek kedvesek feltűntetni engem, mint szerzőt. Köszönettel: Catelyn

2024. február 19., hétfő

Korai

 Catelyn:


Korai...


Neki már nem jutott esély, egy második…

Elaludt csendesen, talán most álmodik…

Vagy talán mi álmodtuk együtt, hogy létezett,

Az ébredésünkkel pedig a léte is szétesett…


Nem volt több, mint egy egyszerű ember,

Nem az a fajta, aki tévedett egyszer,

Hibákat hibák hátára halmozott,

És érdemi búcsú nélkül távozott…


Pedig előtte állt még az élet színe-java…

Nincs már senkihez vigasztaló szava,

A szem még látni véli, mire a szív vágyik,

De érzéki csalódás, minden, ami látszik…


Egy mozdulat, egy hang, egy léte-fosztott szoba…

Ezernyi ígéret, hogy nem feledünk soha!

Elhomályosodó – most még -felidézett emlék,

Töprengés – hozott - e megnyugvást a nem-lét?


Fiú, fivér, férj, apa – egy személyben minden…

Egy pillanat alatt lett a létezőből nincsen…

A mondatra pontot a „többé nem lesz” tesz…

Az aki teremtet – egyszer el is vesz…


A gyász egyszerre hangos, fájdalmas és néma…

A könnyek közé észrevétlen becsúszik egy tréfa,

Egy kedves emlék, hiszen a „holtakról csak jót”…

Megszűri a tisztelet most a mondandót…


Most még friss a lélek sebe, átmossák a könnyek…

Talán úgy tűnik ma még, hogy soha nem lesz könnyebb…

De talán majd -nem holnap – kevésbé fog fájni,

És vigasztal a remény, hogy egyszer újra fogjuk látni…


Tatabánya, 2024. február 19.



2024. február 14., szerda

Érte...

Catelyn:

Érte...


Nem kértem Uram, ezt a leckét, bár nem én riadok sírva fel,

De nem hiszem, hogy létezne bárki, aki ilyen büntetést érdemel!

Nem tudom, hogy mit kellett tenni, amiért így veri őt a sors,

Magadhoz szeretnéd talán venni? Legyen a módszered tiszta, gyors!


Miért bünteted mégis -te teremtetted -, mert vétkezett?

Ember -miért olyan fontos, hogy számon tartod, ha tévedett?

Ki vagyok én -egy gyarló féreg -, hogy számon kérjem a tettedet...

De eddig legalább reméltem, hittem, hogy szereted, nem csak tetteted…


Azt terheled, akit a legjobban szeretsz? Könyörgöm, inkább haragudj!

De arról, hogy milyen jó vagy, és kegyes, az emberiségnek ne hazudj!

Hiszen mint macska az egérrel: játszol... Közben néha felnevetsz?

Jertek bárányok, íme a jászol... Eljössz, és akkor majd megszeretsz!


Tudod, hogy jó vagy, úgy szeretném hinni! Magamnak semmit nem kérek!

Felelősségteljes munka a tied, és tudod, hogy sok dolgot megértek...

Szeretném hinni -segíts rajta! -bizonyítsd be, hogy létezel!

Tegyél csodát, ha most az kell, vagy ismerd be: gyarló vagy, vétkezel!


Nem kérte senki ezt a leckét, bár nem mi riadunk sírva fel...

De te teremtetted tökéletlennek, és büntetést ezért nem érdemel!

Fontos neked látom, hiszen számon tartod, mindig ha vétkezik...

Ne gyötörd, amíg kételkedni kezd, benned, hogy Isten létezik...


Neki most már nem maradt más csak a lelke mélyén egy csöppnyi hit...

Nézz rá, ugye már te is látod, hogy megbánta rég a vétkeit...

De hogyha nekem szól a lecke... Hiszen nekem is vannak vétkeim...

Ne mást büntess! Egyengesd máshogy az utadon tétova lépteim!


Hinni akarom, hogy igazán az vagy, akinek gyermekként láttalak!

Jóindulatú, megbocsájtó, szerető szívű árny-alak...

Adj erőt neki, hogy talpra álljon, mutasd meg neki, hogy szereted,

Azzal, hogy a gyönge válláról a terhei egy részét leveszed!


Add át nekem, hiszen tudod, kibírok bármit nem sírok...

Az pedig eddig sem zavart, hogy a lelkem mélyében ordítok...

De most -és ezt őszintén mondom! -önként átveszem a terheit...

Nem szeretném, hogyha azt hinné: ha van is Isten, nem segít!


Tegyél jót, légy hozzá kegyes, legyél mindenkihez az!

Vigasztald, gyógyítsd, hogy lássa, nemcsak büntetés, amit adsz!

Hogyha még nem, megtanulja majd a leckét, amit kell...

Hiszem, hogy jó, és ennél ő is százszor jobb sorsot érdemel!


Imádkozott eddig hiába, most már nincsenek szavai…

Némán eseng, könyörög, -másért-, hogy segítsen rajta valaki!

Hiszen látod, nem magát félti, most sem maga miatt sír…

Kegyelmezz rajta, elviselni több terhet, félek nem is bír!


Engedd, hogy végre megpihenjen! Talpra állni adj erőt!

Hogy megtisztítsa minden vétkétől, fakassz a lelkében könny-esőt!

Szeretném, hogyha igazán hinné, sőt tudná bizton, hogy szereted…

Törődsz vele. Törődsz velünk. Igazán, és nem csak teteted…


Bicske, 2024. 02. 14.


2024. február 12., hétfő

Romantika nélkül

 Catelyn:


Romantika nélkül


Szeretnék szeretni, úgy ahogy mások,

De a lelkem mélyéiig hiába ások,

A szerelmi vágynak még nyomát sem lelem,

Mi lehet mégis a baj – ha van- velem?


Sokan azt mondják, társas lény az ember…

Fejet hajt az is, ki más lenni nem mer…

Jobb híján kapcsolat- úgy látszik boldog…

Valóban így mennek ma már a dolgok?


Én nem akarok „senkinél ő is jobb” lenni!

Bármit is mások kénye-kedvére tenni…

Hiába úgy tűnik, így mennek a dolgok,

De magamnak hazudva, hogy lennék boldog?


Egyedül leszek, vagy egyedül vagyok?

Egyedül üresen telnek a napok?

Azt mondják kell azért valaki mégis,

Lehet, hogy valaki vagyok még én is…


De nem tudom, akarok-e bárki is lenni?

Miért baj, ha engem sosem vonz senki?

Ezt elolvasva elakad szavad?

Egyedül vagyok? Lehet. De szabad!


Tatabánya, 2024. február 12.



2024. február 9., péntek

Gesztenyés

 Catelyn:


Gesztenyefák


Gyermekkorom kedves fái, szívem vérzik értetek!

Csonka törzs, amitek maradt – annyi sincs már, végetek!

Nyesett ágak, aszott termés, zörgősre száradt avar…

A hiányotok, a fasor helye, kora reggel felkavar…


Tegnap, mikor erre jártam, láttalak, még álltatok!

Üres helyetek számomra lét-idegen állapot…

Megrohan sok régi emlék, nem hull többé gesztenye…

Nem rejteget már virágot a fák üde rejteke.…


Nem hull levél, nem képződik e helyen már friss avar,

Ágaikról lecsüngő pók többé senkit nem zavar…

Fényes, barna gesztenyét nem rejt táska sem tornazsák…

Nem töltik meg mama zsebét kincsükkel az unokák…


Nem farag mókás kis bábút innen többet nagypapa…

Nem lesz többet őszi hullás kopogós dob-dallama…

Nem lesz lapok között rajzra frissen préselt, szép levél…

Nem hullajtja lábunk elé a tarkaságot már a szél…


Nem maradt az utókornak, csak a fáknak hűlt helye…

Emlékét csak képek őrzik és pár régi, szép mese…

Amikor még kislány voltam… Gesztenyefák álltak itt…

Nekünk adták a gesztenyés-lehetőség százait…


Hordta drága, barna kincsem zsebében a nagymamám…

Faragott nekem játékot belőle a nagypapám…

Anya préselte levelét, mikor rajzra az kellett…

És volt eszközöm száz játékhoz, mikor másra nem tellett…


Fűztem zsinórra, gyöngy helyett, a boltomban eladtam…

Kincset keresve az avar kelepce volt alattam…

Szén helyett: hóember szeme, szája, gombja, mindene…

Mintha egy-egy kedves emlék a múlt ködéből intene…


Isten veletek ti kedves, áldott, öreg gesztenyék!

Alattatok játszotta át gyerekkorát sok nemzedék!

Köszönök most mindent, amit nekünk eddig adtatok,

Sovány vigasz ez a búcsú, nem segít már rajtatok…


De én el fogom mesélni, hogy ott álltak régen a fák,

Termésükkel telt meg ősszel táska, zseb és tornazsák…

Árnyat adtak amikor kellett, elénk szórták a kincseket…

És ezek a csodaszép fák, most már többé nincsenek…


Bicske, 2024. február 09.




2024. február 8., csütörtök

Egy sorral kezdődött

 Catelyn:


Egy sorral kezdődött…


Mikor lennék önmagam, ha nem amikor írok?

Verslábakat sóhajtok, és rímképletet sírok,

Aktuális-lelkem, vagy az éppen-akkor percem,

Jelenik meg mindegyik, általam írt versben…


Kíváncsiság hajt, amikor rímpárokat keresek,

Visszatér pár hasonlat, amiket nagyon szeretek,

És vannak írások, amik nem készülnek el mégsem,

Nem tökéletesek, ahogyan nem vagyok az én sem...


Mégis… Enyém mindig minden félbemaradt jegyzet…

Amit hol a mobilon, hol papírfecnin jegyzek,

Azok is amiket talán elfelejtek végleg,

És már magam sem hiszem, hogy megszülettek tényleg…


Egy félmondat, egy gondolat, egy villanásnyi eszme…

Én sem tudom eldönteni, hogy folytatása lesz-e,

Vagy főnix-szárnyra kapva, később más formában éled,

Magába olvasztva egy szebb gondolatot, képet…


Magamnak írok, és néha önmagamtól kérdezek…

Elmém egy gondolat körül, keringve lépeget…

Ugyanoda tér vissza, körbe-körbe újra,

Lába nyomán lépked a jövője, a múltja…


Minden művem egyszerre a jövőm és a jelenem…

A sorok között önmagamban, önmagamat keresem!

Ha megfordulnék, hogyha nem mozdulna meg az árnyam…

Szembenézve vele, elhinném, hogy megtaláltam?


De mi van akkor, ha lelkemben nem létezik árnyék?

Körbe-körbe, végtelenül -nem több csupán játék…

Magamtól kérdezek, és nem felelek mégsem…

Mi van, hogyha nincsen semmi, nem létezek én sem?


Mi van, hogyha álom vagyok, tépett szárnyú lepke?

Vízcsepp, hullócsillag, napfény, bolyhos fellegecske?

Én vagyok a papíron a megszáradó tinta…

Szellő, szirom, szépia, egy mozdulatlan hinta…


A gondolatok bennem egyre, össze vissza járnak…

Szívemben, ki tudja milyen érzelmek, mik szállnak,

Mégis mind az enyém, és talán mindegyik én vagyok…

Kellenek, hogy kitöltsék lelkemben a hézagot…


Tatabánya, 2024. február 8.


2024. február 6., kedd

Sztereotípiák

Catelyn:


Sztereotípiák


Ma már azt mondják, hogy akárkik lehetnek,

Azok is, akik „csak” lányoknak születnek,

De nem lehetnek teljesen szabadok mégse,

Árnyékot vet rájuk az elvárások fénye...


A születésükkor meg van írva már a sorsuk:

Járt ösvényt taposni: ennyi csak a dolguk!

A jó lányok, higgadtak, nyugodtak, rendesek…

A legnagyobb erényük talán, hogy csendesek…


A jó kislány nem sikít, harap és/vagy karmol!

Legfeljebb duzzogva – de cuki így! - harcol…

A lázadása rövid, szinte már-már néma…

Csak mikor nem hallják, csattan fel néha…


Mert jó kislány nem akar igazából lenni!

De elvárják – mit szólnának? - mit lehet itt tenni?

Ameddig képes, talán még jónak is látszik…

A felnőttek nem tudják: szerep ez, mit játszik…


A lányok repülnének, de letépik szárnyaik!

Semmivé foszlanak magasztos vágyaik…

Kis kötény, fakanál, kisdednyi baba…

Mind arra készít fel, hogyan legyél anya!


A jó kislányokból majd csodás anyák lesznek!

A családjukért mindent önzetlenül tesznek!

Akármilyen nehéz, mindent is (!) kibírnak!

Nem panaszkodnak, tűrnek, és nem sírnak…


A tökéletes kislány: ahogy meg van írva!

Csupa fodor tündér, haja kisimítva…

Olyan tiszta, mintha mindig skatulyában lakna!

Milyen lenne vajon, hogyha szabadságot kapna?


Ha nem sújtaná rögtön dorgáló tekintet,

Amiért vállat vont vagy (jaj neki!) legyintett…

Hogyha ablakot tört, vagy fetrengett a sárban!

Mennyi rosszaság (!) van egy ekkora lányban!


Bezzeg, hogyha inkább egy vagány fiú lenne!

Bármit tenne, nem találna senki furcsát benne!

Nem rossz, csak eleven… Védje is meg magát!

Tegnap éppen neki látták mások el a baját!


Vajon… Minden fiú vagány akar lenni?

De elvárják – mit szólnának? - mit lehet itt tenni?

A fiúk erősek és bátrak, mindent is (!) kibírnak…

Nem panaszkodnak, tűrnek, és nem sírnak…


A kisfiúk és kislányok, amikor nagyok lesznek,

Mindent a megtanult minták után tesznek!

Pedig régen tudták még: a szavak is fájnak!

Mégis ugyanazon a kijárt úton járnak…


Miért nem lehetnek csupán csak gyerekek?

Mindnek egyformán kell a törődés, szeretet!

Hadd szálljanak szabadon a formabontó vágyak!

Élvezzék, hogy szabadon, saját úton járnak!


Elesnek? Lehet. Vagy megütik a lábuk…

Hamarabb szól, mint kellene néhanap a szájuk?

Rossz a társaságuk vagy esetleg tévednek?

Segítséget így is bármikor kérhetnek!


Hisz a gyerek nem a szülő szinte-tükör mása!

Nem a letűnő létezés elvárt folytatása!

Kell, hogy legyenek saját álmaik, vágyaik…

Hadd repüljenek, azért vannak a szárnyaik!


Tatabánya, 2024. február 06.


Kép forrása: MI