Szerzői jogvédelem

Az itt megjelent írások a szerző (Catelyn), vagyis én saját írásai(m), ezért a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény alapján szerzői jogvédelem alá esnek. Megtiszteltek vele, ha kifejezitek véleményeteket (akár negatív akár pozitív), de egyúttal szeretném kérni, hogy ha megosztjátok műveimet, legyetek kedvesek feltűntetni engem, mint szerzőt. Köszönettel: Catelyn
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: emlék. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: emlék. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. június 16., kedd

Aki kétszer halt meg.

 Catelyn:

Aki kétszer halt meg. 


    Tétovázott. 
    Tudta, hogy ez egy nagyon fontos és komoly döntés. Tisztában volt a majdani elvárásokkal, amit támasztani fognak testet öltött valójával szemben, bárhogy is dönt, de mégsem tudta magát gyors választásra szánni. 
    Mindkettőt akarta!

    Végül a sorsára bízta magát. 

    - Lány! - hallotta a hangot, amit egy nő feltörő sírása kísért. 

    Akkor még nem tudta, hogy nem az öröm csordult túl abban a percben az édesanyja lelkében. Inkább riadalom volt, félelem az új szereptől, és iszonyat attól a nem kívánt, nem várt lénytől, aki a létezésével hatást gyakorolt az ő életére, méghozzá olyat, amihez nem igazán fült a foga...    

    -Megszokod! - vígasztalták az rokonok, barátok, ismerősök. - Más is volt így! - tették hozzá néha.

    Olykor elcsípett egy részvét teli pillantást hasonló helyzetben lévő fiatal, és kétségbeesett anyáktól, de mintha csak képzelődne, olyan gyorsan sütötték le tekintetüket. Szégyellni való volt még a gondolata is annak, hogy valaki nem akar anya lenni, nem örül a gyermekének, és nem teljesedik ki élete minden egyes percében ebben az isteni küldetésben... 

    Néha ő is sajnálkozott. Némán, észrevétlen. Mert vannak dolgok, amikre még csak gondolni sem illik. 

    A gyermeken nem látszódott, hogy bármit is sejtene. Tette a dolgát, ahogy azt kell. Növekedett, és már el is felejtette, hogy valaha dönthetett volna másként is... Mégis...

    Nem emlékezett pontosan, hogy mi volt előbb: a perc, amikor tudatosították benne, hogy ő egy baleset? Nem is akarták, túl korán érkezett (nem úgy, mint a testvérei, akik már egy beletörődő családosdiba csöppentek), és nem olyan volt, mint a többi? Vagy, hogy saját maga döbbent rá, hogy nem akar olyan lenni, mint a többi? Hogy nem boldog?

    Sokáig nem tudta megfogalmazni, hogy mi is a problémája. Kapaszkodókat keresett, tétova támpontokat. 

    Nem szeretett babázni. Na és? Az oviban voltak még így páran. Ahogy voltak, akik nem szerették a masnit a ruhán, sőt a fodros szoknyát sem! Érdekelték az autók, a motorok, szívesen focizott a fiúk között. Persze elvétve akadt ilyen lány rajta kívül is. 

    A felnőttek legyintettek rájuk: -Majd kinövik!

    De ő nem nőtte ki. A bőre, a teste, a fizikai létezésének minden megnyilvánulása idegesítette... Eljátszott a gondolattal, hogyha ő kígyó lenne, ha levethetné a bőrét... Akkor is ugyanúgy kígyó lenne, nem változna semmi... 

    Aztán megnyugodott, hogy hiszen, ha nem kígyó, akkor változhat is! De nem volt kihez forduljon segítségért, hiszen maga sem tudta, hogy mi bántja. Nem voltak rá szavai...

    Mikor megtalálta a szavakat, és hozzájuk a hangját, nem volt, aki meghallgassa. Már nem lehetett gyerekes hóbortként legyinteni rá. Nem volt már gyerek... De önmaga sem. Nem érezte jól magát a bőrében. 

    Pedig próbálkozott mindennel. Egy időben erővel olyan akart mégis lenni, mint mások, hogy besimuljon a tömegbe... Hogy ne suttogjanak a háta mögött, hogy ne jöjjenek zavarba, ha szóba kerül... Hogy ne ő legyen a fura, a szokatlan, a szégyellni való... 

    Kemény időszak volt. Gesztusokat tett a család felé, hátha könnyebben elfogadják a változást... Aztán szembesült vele, hogy hiábavaló minden kísérlet. 

    Lépésenként haladt, olykor elbizonytalanodva, hogy biztos helyes ez az út? Biztosan meg kell tennie a következő lépést? Kételkedve, mert mi van, ha...?

    A közösségi felületei átalakultak. Rokonok, barátok, ismerősök tűntek el, szakították meg a kapcsolatot, átadva a helyüket új ismerettségeknek, amelyek a legnagyobb szeretettel sem tudtak bepótolni néhány lyukat... 

    Végül kivetkőzött önmagából, levetette bábját, kitárta szárnyait, és megtanult repülni! Nem akarták így sem jobban, mint születésekor. Illetve saját magán kívül senki sem akarta, hogy erre az útra lépjen. Belefáradt, hogy másoknak akarjon megfelelni, úgy döntött, azzá válik, akit bátran felvállalhat önmaga előtt is, aki nem aggódik azon, hogy mit gondolnak mások, és meg is tette! 

    Boldognak kellett volna lennie végül, de mégsem volt az. Önmaga lehetett volna, egy új hely, egy új közösség... Elengedve mindent, ami elmúlt... Felépíthetett volna valamit, amiben senki sem kérdőjelezte volna meg létezését, és a múltja nem borított volna rá pirongató árnyékot, de a súly nagyobb volt, mint amivel elbírt volna...

    Nem akart rászokni igazán semmire. Csak szeretett volna ellazulni. Elfeledkezni arról, hogy nem akarták, hogy most sem akarják, és hogy igazából léteznie sem lenne szabad ebben a formában, hiszen természetellenes, undorító, megbocsáthatatlan... Akik ismerték, tudták, hogy lett férfi, akik nem ismerték korábban, lehet, soha nem is sejtenék, hogy valaha lány gyermekként érkezett a halandóságba... 

    Amikor használta a szert, boldog volt. Ideig-óráig... Esküdözve, hogy ez volt az utolsó, de mindig jött valami, amire nem akart gondolni, ami nyomta a lelkét... 

    Hirtelen szűnt meg minden. Az elvárások, az előítéletek, az undor, a közöny... és ő maga.

    Volt-nincs. 

    Szándékosan tette? Baleset volt? Rajta kívül nem tudhatja igazából senki. 

    Talán most újra ott ül a kezdőponton, halványan derengve benne az elmúlt-lét tapasztalataival, ismerve az eljövendő elvárásokat... Gondolkodik, tétovázva tipródva a hogyan továbbon. 

    Az is lehet, hogy már elindult... Újra neki vágva az érthetetlennek, fürkészve a létezés titkait... Talán már nem is emlékszik semmire. 

    Tiszta lappal kezdheti előről.

    Vagy tudata buborékként pattant szét semmivé változva. 

    De lehet az is, hogy egy felhő szélén mereng azon, hogy mit kellett volna máshogy... 

    Talán most sor kerülhet odafent néhány kihagyott, komoly beszélgetésre.    

    Bár elméletileg neki nem lenne ott helye. Neki sem. De mivel jó ember volt, nem lenne tisztességes, ha ezt megtagadnák tőle...

    Bárhogy is... Másként kellett volna... Valamit, valakinek, valamikor, valahol... Másként...

.................................................................................

A leírtak részben valós történeten alapulnak, egy szomorú alkalomból. 

Igyekszem rá az új, általa vágyott identitásában gondolni, de valahogy nekem csak a holtnevére áll rá a szám. 

Talán azért, mert az az énje volt, akit megismerhettem, amikor éppen azon dolgozott, hogy megfeleljen valaminek, ami nem ő volt, aztán elsodródtunk egymás mellől. 

Tudtam a változásról. Reméltem a boldogságát. 

De már nem ismertem a nehézségeit, a küzdelmeit, a fájdalmát... Most már nincs is rá több lehetőség. 

Fiatal volt. 

Más ismerőseim, (volt) barátaim is érintettek a témában. Néha eszembe jutnak, főleg a régi szép emlékek. Jó lenne újra dumálni egy nagyot... De tiszteletben tartom a döntésüket, azért, mert értem, miért hagytak hátra mindent, miért szakították el magukat a gyökereiktől...

Nem szégyen segítséget kérni!
Ha te, vagy bárki más bajban vagy, vagy nem tudod kivel megosztani a gondolataidat, kétségeidet, félelmeidet, van rá lehetőség!

Nem csak családon, barátokon keresztül, ha aggaszt, hogy mit fognak szólni, bátran igénybe veheted a lelkisegély szolgálat segítségét is!

Ne feledd: értékes vagy! 


2026. április 11., szombat

Fogadd örökbe!

 Catelyn:

Fogadd örökbe!

Fogadd örökbe egy versemet!
Legyen a tiéd minden sora!
Ha a semmi öleli a lelkemet,
Ne add senki másnak oda!

Fogadd örökbe egy versemet!
A szívemből mind drága darab!
Habár olvasva meglehet,
Nem többek, mint üres szavak…

Fogadd örökbe egy versemet!
Őrizd, gondozd, olvasd bátran!
Ápold, ha kell, mint gyermeket,
Ki reszketve ég, forró lázban…

Fogadd örökbe egy versemet!
Nincs más dolgod, csak elfogadni!
Emlék, ami ha nem leszek,
Egy kevés vigaszt fog majd adni…

Fogadd örökbe egy versemet!
Mától a tied minden sora!
S ha a semmi öleli a lelkemet,
Nem hagylak el, többé soha!

Tatabánya, 2026. április 11.

Kép forrása: MI


Zene: Suno



2025. szeptember 8., hétfő

Filléres

Catelyn:


Filléres


Én még azt tanultam, hogy a húsz fillér is kincs...

Sokat számít, ahol minden napra jut egy: nincs!

Nem vehetnek ezt vagy azt, spórolni kell "arra"!

Örülnek, ha kenyér jut, nem költenek vajra...


Új cipőt, ha nagyon kell, csakis akkor vesznek,

Amit tudnak -jól jöhet!- mindent félretesznek!

A fillérek azután egyre-másra fogynak...

Észrevétlen -enni kell!- hétköznappá kopnak...

 

Legközelebb eltesszük. Hogyha tudunk többet!

Spórolni kell! Mégis min? A semmiből? Csak ötlet...

Ábrándozás: hogyha majd... Azon nyomban vége...

Eltolják az álmokat a problémáik félre...

 

Dolgozni kell. Dolgozni! Aztán, talán, egyszer...

Derűs nyugalomba öregszik az ember...

 A vállát persze ugyanúgy -jaj, de nehéz! - nyomja,

Habár már az ifjakért, a mindennapok gondja...

 

Félretesz a kicsiből, neki az is elég...

Alig eszik, minek ide minden napra ebéd?

Ez is van még, azt sem vesz most, csak azt, amit muszáj...

Kesereg, hisz őbelőle lett mostanra uszály…

 

Nem panaszkodik a gyermek. De ő fél, hogy teher...

Kesereg, hogy mekkora kár, ha valamit lever...

Sír, hogy többet nem tud adni, pedig hogyha menne!

A gyermekei élete most biztos könnyebb lenne!

 

Hiába, hogy nem is kérnek, akkor is tesz félre!

Ne legyen majd annyi gondjuk a temetésére!

Kiválasztja a ruhát is, előveszi néha...

S nevet, hogyha rákérdeznek, higgyék csak, hogy tréfa...

 

Bicske, 2025. Szeptember 08.


Képek: Délután talált húsz filléres, egy olyan utcán, ahol elég sűrűn járok évek óta. 






Egyébként nekem az ötven filléres a híddal sokkal jobban tetszett. 
És felnőtt fejjel jöttem rá, hogy a húsz fillérest ha így tartjuk a mintája három búza kalász. Ki nézte rajtam kívül mindig fejjel lefelé? 


2025. június 16., hétfő

A mackó

 Catelyn:


A mackó

Egy kopott mackó ül a széken, valakire várva…
Foltos szegény, ütött-kopott, jó ideje árva!
Nem volt, aki betakarja, babusgassa este…
Kallódott csak ide-oda, fakó bundás teste…

Ül a széken, magányosan, szeme helyén gombok…
A tömött vállról leperegnek apró-cseprő gondok…
Gondolkodik: valamikor, jaj, de nagyon régen!
Neki is volt kis gazdája, éldegéltek szépen…

Volt neki kis bögrécskéje, hozzá való tányér…
Voltak leckék, feladatok, legyintések: ráér!
Hiszen a kis mackó éhes, beteg, fáj a torka!
Szaladjunk hát mézecskéért, gyorsan, el a boltba!

Volt neki kis ágyacskája – sosem aludt benne!
Ha tehetné, ma is a kis gazdájához menne!
Aludna a párnácskáján, őrizné az álmát…
És ha halkan nyöszörögne, simogatná hátát…

Hova lett a régi ház, és hova lett a gyermek?
Hova tűntek el az álmok, ártatlan kis tervek?
Hol a kis ágy, takaró, és hol lehet a párna?
Miért lett a kopott mackó olyan régen árva?

Elmentek már nagyon régen, nem tudja, hogy hova.
Elmentek és -ígérték bár! - nem jöttek meg soha…
Szegény mackó, helyhez kötött, hiszen nem tud járni,
Nem tud mást, csak szakadt szívvel, hűségesen várni…

Egy kopott mackó ül a széken. Magányosan, csendben…
Ölelgetik, vigasztalják – még sincs semmi rendben…
Nincsen semmi, ami jó volt, valamikor régen…
Ezért ül ily szomorúan a múzeumi széken…

De amikor aláhull a csillagfényes este…
Megborzong a kopott mackó bánat-teli teste…
Álmodik, a régen voltról, elfelejtett szépről…
És a gyermek kacagásról – valamikor régről…

Mány, 2025. június 16.

Az ihletet Az Élet Menete Alapítvány Facebook posztja adta. Pár sor egy kedves önkéntesről, és egy valódi, árva mackóról.

2024. november 1., péntek

Most még emlékszem...

 Catelyn:


Most még emlékszem...


Most még emlékszem... Ismerlek téged... Azt is tudom, hogy fontos vagy...

De félek, rettegek attól a perctől, amikor nem működik úgy az agy...

Tudom, hogy láttalak... Valahol... Régen... Csak épp a nevedet nem tudom...

Sírás kerülget, elönt a szégyen... Ne haragudj, kérlek! -suttogom...


Most még emlékszem... Vannak még szavaim, el tudom mondani, most még lehet...

Elmondom mielőtt a feledés homálya mindent, mi fontos volt, eltemet...

Bocsáss meg mindig! Tegyek majd bármit, tudd, hogy az már nem én leszek...

Bocsáss meg mindent, annak kedvéért, aki a testemben létezett!


Nem mindig fogom tudni, mit mondok, és nem fogom érteni, hogyha fáj...

Mérges leszek, ha kutatok egyre, de a nyelvem a jó szóra nem talál...

Nem ezt akartam, nem így akartam, mit is mondtam? Már nem tudom...

Kiabálok veled, érts már meg végre! És ne haragudj, kérlek...-suttogom...


Most még emlékszem... Tudok még járni, és megoldom, tudom, hogy dolgod van...

És nem panaszkodom, annyira várom, hogy éld az életed boldogan!

Sírok, amikor nem látja senki, siratom az elszálló éveket...

Fogadom némán, csak úgy magamnak, nem keserítem az életed...


Most még emlékszem... Ki tudja meddig? De hogy mit is mondanék, nem tudom...

Büszke vagyok rád! Szeretlek téged! Sohasem feledlek-suttogom...

Ezt is magamnak, ne hallja senki, csodálkozva: ez most mit beszél?

Annyira halkan, ahogyan nem tud suttogni senki csak a szél...


Láttam már másnál, hogy nyel el mindent a felejtés néhány perc alatt...

Összemosódik a lesz és az elmúlt, és örökké dermed egy pillanat...

És nem értjük egymást, hiába akarjuk, sírva, hogy minden „mint rég” legyen...

Ezt szeretném elmondani, akkor, mikor a szavakat már nem lelem...


Bocsáss meg mindenért, mert nem fogom tudni, és kárt okozni sem akarok!

Olyan lesz talán, mint egy hatalmas ajtó, amin hiába kaparok...

Nem zárom magamra, nincs nálam a kulcsa, az elmém mi önmagába zár...

Nem fogom tudni – nem is számít talán -, hogy lázongó lelkem épp merre jár...


Test leszek pusztán... Ezernyi emlék, sok elmúlttá olvadó pillanat...

Az akkori jelenért -nem nekem címzett -elkerülhetetlen, új harag...

Most még emlékszem... Nem haragszom, most sem, és majd akkor sem akarok!

Remélem mégis, más úton járok és másféle vég felé haladok...


Most még emlékszem... De ha majd mégsem... Te fogod tudni, hogy ki voltam...

És ha kihagy az agyam, vagy botlik a nyelvem, tudod, hogy nem arra gondoltam...

És ha tiltakozom, ha nem értek egyet, ha dacolok vagy akár duzzogok...

Tégy úgy... Legyen jó neked... Mert én már ki tudja hol vagyok...


Buszon, 2024. Október 30.


Kép forrása: MI





2024. szeptember 20., péntek

Fejlődöm

 Catelyn:


Fejlődöm

Az ifjú költő -ki voltam én – ügyetlen verseket faragott…
Túl sok korai költemény öltött fel esetlen alakot…
Volt benne bőven csorba-rag, a rímek sírtak, szinte fájt!
Izzadt a múltbéli árny-alak, ha megfelelő rímet nem talált…

Küzdve-küzdött, hogy szép legyen, vagy legalábbis egyedi…
A jövő énem a küszködését, negédes mosollyal neveti…
Játék ma már, ami régen olyan sok fejtörést okozott…
De parázzsá lobbant az ősi láng, ami ifjonci hévvel lobogott…

Valahogy máshogy ugyanaz, amit az ifjú énem rég remélt…
Csalódott százszor ezalatt, és oly sok bánatot megélt…
Reméli mégis szelíden, hogy van benne mégis egyedi…
És nem zavarja, hogyha más, az ügyetlenkedését neveti…

A kevésbé ifjú poéta – aki jelen időben én vagyok,
Gyakorlott kézzel finomít a gondolatoknak alakot…
A szülő-elme könnyezik, büszke: szép, amit alkotott…
S reméli, hogy egyszer tudja azt, amit ma talán nem tudott…

Tatabánya, 2024. szeptember 19.

Kép forrása: MI











2024. június 4., kedd

Hársfa-virág

Catelyn:


Hárs-virág


Kísért a múltból egy ismerős illat!

Távoli emlék – mint égen a csillag!

Szimatolva egyre a forrását keresem!

Nem jut eszembe, de tudom, hogy szeretem!


Hársfa virágzik, oly selymes az illat!

Jöjj hozzám emlék, jöjj el, ha hívlak!

Hársfa virága hullj a teámba!

Vigyél vissza engem, a rég elmúlt nyárba!


Egy más fa virágát – de rég is volt! -szedtük!

Száradni hálós zsákokba tettük,

Ábrándozva közben, de jó is lesz télen,

Teát iszogatni, az otthon melegében!


A fa talán áll még, és virágzik szépen…

Szerető bőséggel, úgy, ahogyan régen,

De télire készülve mások -ha! - szedik…

Az idő múlását talán észre sem veszik…


Talán egyszer… Majd… Ha virágzik a hársfa…

Előtör egy emlék, a hársfa illatára…

Egy másik fa, egy régi nyár, zsákban a levelek…

És az időn túl is érő, csupa szív- szeretet…

Tatabánya, 2024. június 4.


Kép: saját




2024. május 28., kedd

Bori néni virágai

 Catelyn:


Bori néni virágai


Bori néni kiskertjében virágzik a rózsafa.

A levegőben elvegyül a virág édes illata.

Bori néni kertecskéje nem olyan szép, gondozott,

Mint amikor Bori néni a virágok közt dolgozott…


Bori néni virágosa csupa gaz, és csupa gyom…

Hova lett a kert gazdája? Régen elment, jól tudom...

A kicsiny kertben nem jár senki, talán csak a napsugár…

Hol lehet a Bori néni? Nyomra hozzá nem talál…


Bori néni egyszer, régen, jó messzire költözött…

Régi módi divat szerint, ünneplőbe öltözött,

Messze ment ő, repítették, selymes fényű szárnyakon!

Gyöngéd kezek átemelték minden földi bánaton!


Csillagúton koppan lépte, lába nyomán köd szitál…

Harmat csepp a virágszirmon jelzi mikor, merre jár…

És mikor a régi kertjén elmélkedve andalog,

Mosolyogva intik csendre egymást is az angyalok!


Bori néni kertje apró, gaz és alig pár virág…

Mégis onnan fentről nézve, egy egészen más világ!

A növények közt – láthatatlan – Bori néni szíve van,

Lelke, könnye, száz emléke – itt hagyta mind boldogan!


Bori néni öröksége talán csak pár rózsafa,

Messze száll a levegőben, édes-kedves illata…

Miben rejlik varázslata? Épp ésszel nem érni fel!

De Bori néni emlékére a virágoknak élni kell!


Tatabánya, 2024. május 28.


Kép forrása: MI




2024. május 9., csütörtök

(B)első monológom

 Catelyn:

(B)első monológom

Oké, ideértél. Király vagy, csajszi! De komolyan! A te tájékozódási képességeddel az is nagy szám, hogy a Petőfi hídig eljutottál zökkenő mentesen, az meg hab a tortán, hogy nem jobbra fordultál!
Jaj, ne izélj már! Így is ideges vagyok! Komolyan mondom, az egész faluban nincs annyi ember, mint itt, és még mindig jönnek!
Nyugi, nem lesz gond!
Oké, szóval az első óra az Északi épületben van. Ha az évnyitó a Déliben volt, akkor ez az épület az Északi.
Wow. Fantasztikus logika, jár a keksz!
Hülye. De most komolyan. Most vagyok másodszor tök egyedül Budapesten, és ideges vagyok! Nem is kicsit! Amúgy is hogy keveredtem én ide?
Oké, ide vettek fel, és tanulni kell, de azt sem tudom, hogy mit fogok csinálni…
Szociális munkás leszel! Vagy nem?
De… Ahogy Carol nővér a Vészhelyzetben! Basszus, meg kellett volna néznem pár részt… De Erzsi néni azt mondta, hogy tök jó lesz ez nekünk. A kórházba most vettek fel egyet, és nagyon ügyes. Majd mi is azok leszünk! Bár Timi is itt lenne! De komolyan! Nem lenne olyan ijesztő, vele még parázni is szórakoztató!
Semmi gond, minden rendben lesz! Tudod, nincsenek véletlenek!
Oké. Végül is nem is olyan ijesztő. Csak rengeteg az ember. Durván sok!
Biztos van köztük más gólya is…
Oké, de senki ismerős… Hol lehetnek a többiek?
Hát, nem is tudom, de én a teremben keresném őket…
Jogos. Szóval én most itt bemegyek! Mindjárt! Csak még egy kicsikét akklimatizálódom…
Figyu, tényleg nem akarok beleszólni a dolgodba, de tényleg, viszont ha nem kapod össze magad, baromira el fogsz késni az első órádról!
Oké, már bent is vagyok! Az aulában… De bent vagyok! Ide nekem az oroszlánt is! Mégse! Mindjárt hányni fogok…
Micsoda felnőttes hozzáállás…
Nem lehet visszamenni a gimibe? Csak egy évre… Hogy legyen időm felkészülni!
Kapd már össze magad!
Oké, második emelet. Öhm… Ciki lenne megkérdezni?
Ne zavarjon az a lépcsősor szemben, amelyik majdnem kiböki a szemed…
Oké! Megyek már! Hm… Ez egy elég rövid lépcsősor volt… Ez nem vezet tovább! Most mi a bánatot csináljak?
Kérdezz meg valakit?
Nem akarok bénának tűnni! Mindenki tudja, hogy mi merre van, csak én nem… Visszamenjek? Vagy végig a folyosón?
Nahát, ez ismerős, ebben a teremben lesz órám! Igaz szerdán, de legalább már ezt tudom hol van!
Itt meg nyomtatni lehet! Ez még jó lesz valamire, valamikor!
Ha megkérdezik, hogy miért késtél el, elmondod, hogy nyomtatni akartál?
Ne cseszegess már!
Na, itt most lemegyünk szépen!
Hűha, ez még nagyobb hely, mint ahol bejöttem. Itt is van egy bejárat! Jé, innen látszik a Déli épület, de jó!
Ja, és tök közel van a Duna, ne menjünk nézegetni a hajókat?!
Igazad van, koncentrálok, de úgy koncentrálok mint még eddig soha! Figyeld csak meg!
Jaj…
De jó lenne egy térkép!
Mondjuk ami a táskádban van? A rengeteg füzet között?
Neked feltűnt, hogy mindenkinél olyan kevés cucc van? Ez annyira ciki, biztos azt hiszik stréber vagyok, ennyi tanszerrel…
Tudod, azért tökre örülök, hogy most ez a legnagyobb problémád! TÉRKÉP!!!!
Jaj, tényleg. Feltűnésmentesen, nehogy észrevegyék. Óvatosan kiveszem… Várj beleteszem ide, a füzetbe… Talán így úgy néz ki, mintha jegyzeteket olvasnék! Tök okosan nézhetek ki!
Az első tanítási napon. Olvasod a nem létező jegyzeteidet. És még attól félsz, hogy a tömött iskolatáska miatt néznek strébernek majd… Nesze neked logika, kérem vissza a kekszet!
Ne csináld már na… Mindjárt bőgök!
Na, tudod, az tényleg ciki lenne!
Tudom, de most mit csináljak? Már bánom az egészet…
Tanulni kell, amíg fiatal vagy és van rá lehetőséged!
Na ja, de mennyivel könnyebb lenne ugyanez a faluban, ahol minden ott van ahol lennie kell…
A terem is ott van, ahol lennie kell!
De én nem vagyok ott!
Még… De záros határidőn belül ott leszel!
Oké. Mély levegő. Még egyszer! Jó mély levegő!
Hagyjál már másnak is oxigént ha kérhetném!
Szóval… Itt jöttem be! Itt mentem fel! Itt meg le… Szóval elvileg itt vagyok!
És ott kellene lennem!
Na ugye, hogy annyira nem is bonyolult!
Fog ez menni! A lényeg az, hogy ne veszítsük el a fejünket! Bátran és vidáman előre!
Ha megtalálod a liftet, jó vagy. Azzal felmész a másodikra, aztán örülsz magadnak. Annyira nem lehetsz szerencsétlen, hogy egy emeleten belül ne találj meg egy termet!
Szeretem, amikor ennyire hiszel bennem! Jól esik a lelkemnek…
Én legalább őszinte vagyok veled. Velem. Magunkkal.
Klasz, hogy nem tudnak a gondolataimban olvasni!
Mehetnél egyenesen a zárt osztályra!
Nagyon ciki vagyok?
Ugyan, belső hangként rosszabbat is el tudnék képzelni…
Kösz…
Szóval a térkép…
Igen, a térkép… Szóval ha erre megyek akkor az a folyosó visszavisz a portához, azok ott a lépcsők, akkor…
Úristen, bocsánat! Nem akartam neked menni! Tényleg nagyon sajnálom! Nem figyeltem!
Tudod, nem is tudom, hogy mi a gázabb, hogy nekimentél az oszlopnak, vagy hogy bocsánatot kértél tőle?
Oltári… Most mindenki ezen röhög!
Ugyan, észre sem vették!
És ha mégis? Amíg idejárok mindenki tudni fogja, hogy milyen hülye vagyok! Haza akarok menni! Hogy kell átiratkozni máshova?
Hogy mennyi baj van veled! Nézd, lift!
Föld a láthatáron! Akarom mondani lift!
Még jó, hogy ezt csak gondoltad!
Oké, akkor most felmegyünk a lifttel.
Na ugye, hogy megoldottuk!
Igen, nem is volt olyan ijesztő!
Egyáltalán nem! Menni fog! Ez az első napunk, majd megszokjuk!
Igazad van, nem kell mindent túl aggódni!
Na, második emelet.
Nézd szépen a terem számokat! Hova is megyünk?
Erre csökken, akkor mindjárt ott vagyunk!
Na, tök jó, és még van pár perc az óra kezdetéig! Látod, nem is késtél el!
De jó, ismerős arcok! Akkor valószínűleg jó helyen járok!
Ne kérdezzük meg?
Szerintem tök ciki lenne… Végül is felnőttek vagyunk, vagy nem?
Jé, nézd azt a szőke csajt, integet!
Tényleg, vele a beiratkozáson dumáltunk! Jaj, nem jut eszembe a neve!
Mosolyog, és pont van mellette egy üres hely. Csak ülj le, gondolom úgyis lesz bemutatkozás!
Hányingerem van…
Kapd már magad össze, mert itt hagylak!
-Jaj, szia, de jó, hogy látlak! Majdnem elkéstem, tudod, vidékről nem olyan egyszerű a bejutás, még meg kell szoknom… Te is izgulsz? Ja, hogy te nem?
Basszus, de jó neked…
Te… Szerinted tudja, hogy jutunk el a következő órára?

Tatabánya, 2023. szeptember 16.