Az ihletet egy Kotász Károly festőművész munkásságával foglalkozó pályázat adta. Konkrétan ez a festménye.
Catelyn:
Ringatózók
Ha az ember csónak, az élete a tenger!
Lebegve úszik, tudva, hogy elsüllyed egyszer!
A hullámok dobálják, ide-oda hányják…
Magasba emelik, és néha visszarántják…
A csónak-embereknek a kikötő az otthon!
Ha néha el is hagyják, visszatérnek folyton!
Meg vannak terhelve gondokkal, bajokkal,
Néha megütköznek idegen hajókkal…
A bánat-hullámai néha lenyomják a mélybe
Akarva-akaratlan, eltaszítják félre…
Egy pillanattal később már csókolják, ölelik!
Fehér habtaréjjal bódultan övezik…
Csak egy vékony kötél köti mind a parthoz!
Egy éles szikla-penge óriási bajt hoz!
Nem lesz már semmi se, ami visszafogja!
Ha nem veszik észre – nem lesz ki visszahozza…
A hullámok elragadják a kikötőtől messze!
Teste-lelke terhe mindenestől veszve!
Elnyeli őt egy lelke-fosztott örvény…
A halandóknak halni kell! - mily szomorú törvény…
Néha, a csónakokból nem marad meg semmi…
Néha, egy-egy deszkát a víz képes kivetni…
Néha, az emlékek mind-mind oda vesznek
Az élet-tenger mélyén rozsdás roncsok lesznek…
Néha, a csónakokkal együtt veszik minden…
Az örömök, a bánatok, a remények, az Isten…
Imák, szerelmek, és szertefoszlott álmok…
Néha soha többé nem találnak rátok…
Néha, marad valami apró dolog mégis…
Egy kötél darabka, egy ott felejtett kés is…
Egyre halványuló, távoli emlékek…
Elmúló idő-vízben szétmálló festmények…
Csónak vagyok én is, és a tenger az életem…
Hatalmas, ijesztő, kegyetlen, végtelen…
A hullámok ringatnak, magasba emelnek…
És ők lesznek azok is, akik majd elnyelnek…
Óbarok, 2022. 09. 23.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése