Catelyn:
Tőlem-nekem...
37 lettem. Tényleg örülnöm kéne?
Iszonyodásomat mind eldobva félre?
Vagy a lelkem mélyén gyermek-énemet keresni?
És kíváncsian a kis Jézuska után lesni?
Felnőttem. Jaj, micsoda rettenetes iszony!
Testem és a lelkem között furcsa a viszony…
A testem tudja, hogy belőle nem lesz már fiatal,
De lelkemben szikrázva felizzik a viadal…
Fel kéne nőnöm, komolyabbnak lenni…
Fura felnőtt-dolgokat vígan megszeretni…
Úgy kéne tennem – de az nem én lennék…
Bárcsak a gyermek testemben élhetnék!
Jó lenne? Nem vagyok mégsem biztos benne…
Talán egy leheletnyivel könnyebb lenne?
De ha jól emlékszem, akkor fel akarnék nőni!
Valahogy mindig a saját levemben fogok főni…
Hogy lenne jó? Vajon van erre jó recept?
Létezik mindenkinek, mindenkor jó szerep?
Mondta már valaki, hogy legyen a most örök?
Lehetetlen vágyaimmal sosem-voltra török...
Egymás után üresen szállnak el az évek…
Tudom örülni kellene, annak is, hogy élek…
Talán kicsit örülök is, hogy 37 lettem…
Csak az elégedettséget nem találom bennem…
37 lettem ma. Üres szám, csak adat!
Pont úgy mint a tegnapi: lehetetlen alak…
Valahol a mindenségben, azért csak én vagyok…
Elillannak fejem felett a megkergült évszakok…
Vajon egy év múlva… Még akkor is itt leszek?
Mit fog változtatni, hogy addig is mit teszek?
Ha hamarabb a semmibe vész, ami most én vagyok…
Akkor is haladnak némán tovább az évszakok…
Olyan vagyok, mint az egy: nem osztok vagy szorzok…
Talán sohasem leszek végtelenül boldog…
De bármeddig tart, minden pillanatban csak én leszek…
És a lelkem mélyén – jól titkolva – örülök, azért, hogy
létezek…
Óbarok, 2022. december 24.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése