Catelyn:
Holdfény
Szelíden csábít a telihold fénye,
A lelkem kitárja a szárnyait!
Önmagam rejtett, misztikus lénye,
A világba sikoltja vágyait!
Ott él bennem, elrejtve, némán,
Suttogva szórja az átkokat!
Bilincsbe verve, megkötve, bénán...
Melyikünk vajon az áldozat?
Én alkottam, vagy belőle lettem?
Magam elől rejtem el magamat?
Én vagyok a test, ő pedig a lelkem,
És én emeltem köré a falakat?
A világot tőle, vagy őt a világtól?
Kit védek kitől, kit bujtatok?
Támadok, vagy támadnak ezer irányból?
A saját kezeim által fulladok…
Mea culpa, igen nagy vétkem…
Kinek a bűne, hogy létezek?
Hibás döntések, reszkető szégyen,
Örülnöm kéne, hogy élhetek?
Örülnöm kellene! Örülök. Néha...
De többnyire inkább csak úgy teszek…
A bennem élő sötét-én néma,
Ha felszínre tör, félek elveszek!
Érzem, tudom, hogy ő is a részem!
Valahol magamban ő: én vagyok!
Fényes telihold, a csillagos égen-
Hajolj le hozzám, nézd, itt vagyok!
Hajolj le hozzám, emelj fel engem!
A lelkem kitárja a szárnyait!
Van valami sötét -érzem – itt, bennem:
Ami a fülembe suttogja vágyait…
Vágyom már én is, és parancs az óhaj,
De rettegve sikoltom: Nem lehet!
Ajkamon libben át a belőle-sóhaj,
Én vagyok az, aki eltemet…
Rossz és jó vagyok, a vég és a kezdet,
Egyszerre semmi és végtelen…
A lelkem mélyében sötét vágy reszket,
És derűsen kacag, ha vétkezem…
Óbarok, 2023. 04. 05.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése