Catelyn:
Délibábok
Hallucináljunk most boldogságot! Akarjuk hinni: az élet szép!
Nem fájhatnak a sebek, amiket a sorsunk a lelkünkbe mélyen tép!
Hallucináljunk mind létező jót, mert valamiben még hinni kell!
Higgyük, hogy felettünk áldásokat angyali énekkar énekel!
A lét-sivatagában megannyi ember egyre fogyatkozó reménnyel jár!
Elpusztul mind, hogyha célokkal megtelt oázisra nem talál!
Idézzük eléjük a délibábot, hazudjuk biztatón: látjuk már!
Nem fogják tudni, hogy hamis a mosoly, és közben a lelkünk is elkószál!
Tekintetünk a távolba réved, a szomjas szívünk lét-vizet kutat!
Eltévedve a kies sivatagban, hátrahagyva számtalan járt utat,
Törtet előre a test és a lélek, mindkettő ugyanazt keresi:
Feltöltődni a célja oázis, ahova talán ösztöne vezeti…
A távolban látszik valami szebb, jobb, egyúttal valamivel fényesebb…
De ha odaérünk hozzá akkor észre vesszük, hogy álomkép volt, ami szétesett…
Törött cserépdarabjai a homokon hevernek, bizonyítva egykor itt álom állt…
Reményekkel teli, ábrándos oázis, ami érintetlenül köddé vált…
Minden egyes nap ábránd cserepeken járunk, lábunk nyomában álom por szitál…
Mi hajtja előre a létben azt az embert, aki csábos délibábot nem talál?
Mi lenne, ha mind a homokon ülnénk, és nem mozdulna többé se láb, se kéz?
Nem lenne senki, aki a mozdulatlanságban valami biztatót megidéz?
A törött álmok homokja végül hova lenne? Elfújná alólunk mind a szél?
Létezik csupán, vagy él is az az ember, aki nem vágyik, nem akar, nem remél?
Ha nem hajtja előre remény, álom, ábránd, ha küzdeni semmiért nem szeret?
A semmiben, semmiért létezni még talán, de élni biztosan nem lehet!
A porrá vált álmokon új oázis ébred, ha sietünk, és akarjuk, elérjük!
A cserepekre lépve, csodálkozva nézzük: Itt volt! Hova lett? Nem értjük…
De a távolban valami más, fényesebb látszik, született egy új ábránd-délibáb!
Csábítóan hívogat, illatokkal játszik és az élet felé terel: menj tovább!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése