A Kaszás
Ott él, ahol az éjjeli égen nem ragyognak a csillagok!
Nem szállnak a tavaszi légben virágszirom-illatok!
Nincsen eső, nincs hideg, nincs napsütés…
Minden napja számára csak büntetés…
Ott él távol, magányosan, egyedül...
Ha kedve szottyan, önmagának hegedül
Egy öreg húrja-fosztott, kopott hangszeren
Megpihenve néha egy-egy hangjegyen…
Ahol ő él, nincs semmi, csak sötétség!
Még a nappali égbolt is csak sötétkék...
A nagy Kaszásról szól ez a kis szerzemény...
Valamikor ő is ember lehetett?
Szíve is volt, mivel talán szeretett?
De amikor Halálként -újra- született,
Minden, ami emberi volt, oda lett...
Sok a dolga, éjjel-nappal menni kell!
Arat - a termést a sötétség nyeli el...
S ha úgy érzi, hogy halálosan elfáradt,
Talán majd a sorsa ellen fellázad...
Utódot keres, de Halállá ki lehet?
Olyan akiből az emberség rég kiveszett?
Nem ver visszhangot benne a szánalom?
Pedig ölni, egyre ölni fáj nagyon...
Vagy olyan, legyen, kinek szíve kegyelmes?
A szerelem érzésébe is szerelmes...
Ki képes minden éltet szelíden venni el...
Pedig erre soha senki nem figyel...
A halál szerintem nagyon vacak szakma!
Nagyot vétett, ki büntetésül kapta...
Mindentől távol, egyedül kell élni...
És rettegni fognak tőle - mindig félni...
Hiába mosolyog, hiába kedves minden...
A munkájánál hálátlanabb tán nincsen!
Nem csoda, hogyha halálosan unja!
És lepasszolja rögtön, ahogy tudja...
Hiába, hogy igazi, nyugdíjas állás...
Ha véget ér, a fáradt Kaszás hálás…
Learatják, és elnyeli a semmi...
A Halálnál talán jobb sehogy se lenni...
Óbarok, 2022. 09. 22.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése