Catelyn:
Borongós
Szeretném elmondani, amit nem tudok még én sem…
Megmutatni ködbe vesző sötét, árnyék-részem...
A bennem rejlő, ősidőkből eredő titkokat…
De nem visz rá a lélek, visszarettent az iszonyat…
Pedig ott van mélyen, ijesztően fekete…
Mint egy kiszáradt kút, mélyen ülő feneke…
A beledobott gondolatok üresen konganak,
Miközben ki tudja, milyen tartalmat hordanak…
Koppanásukat csak a visszhang veri vissza…
A néma sötétségben hangjuk csengőn-tiszta…
A száraz iszapban tünékeny porfelhőt felverve,
Fekszenek örökön-örökké feledve…
De ott vannak bennem, a lélek-kutam mélyén!
Hevernek egymáson, őrjítően békén…
Akaratlan gyűlnek, születésem óta…
És nem tudok tudomást sem venni róla…
Ott vannak valahol, mélyen lélek-bennem…
Néha megmozdulnak, megkínoznak engem…
Néha kellemetlenek, csak nem hagynak élni…
Van közöttük új, és van köztük sok régi…
A kút mély, túlságosan is, messze még a széle…
Minden sötét gondolat, lényem élő-része…
De ugyanott van bennem valahol a fény is!
Kilátástalannak tűnik néha mégis…
Pedig semmivel sem több, mint néhány poros emlék…
De nélkülük ki tudhatná, hogy igazán ki lennék?
Habár néha velük sem tudom, hogy ki vagyok!
És néha pont miattuk magamtól is riadok…
Minden elfelejtett kő – valahol én vagyok…
És én vagyok közöttük a sötétlő hézagok…
Én vagyok a kút, és egyben én vagyok a mélye…
Én vagyok a nap sötétbe beragyogó fénye…
Én vagyok a múlt, a jövő és közöttük a jelen!
Sötét gondolataimat feneketlen nyelem…
Néha félek, túl sok, és ők nyelnek el engem…
Milyen hatalmas űr lehet mégis mélyen bennem?
Elnyel gondot, bajt, és elnyel ezer titkot…
Indulatot, könnyet, és elharapott szitkot…
Elnyel rémálmokat, és eltemetett vágyat…
És elnyeli a bennem rejlő titkos-sötét árnyat…
Óbarok, 2022. 10. 03.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése