Emlékek
Megigézett engem egy ismerős álom!
Otthonom sosem-volt temetőjét járom...
Azt, amelyik tudom, hogy sohasem létezett,
Vagy csak más álmomban, de azóta szétesett..
Álom-temetőben nyugvó álom-béli holtak...
Lehetséges, hogy valaha létezőek voltak?
Vagy csak valaki más álmában élhettek,
S az ébredéssel, reggel, örökre szétestek?
Mégis, valahogyan annyira nem álom...
Érzem az avar szagát, ahogy utam járom!
Kezem érzi a holt márvány hidegét,
Eszem felfogja az elmúlás idejét...
Idegen neveket olvasok csendben.
Hiába, nem vernek visszhangot bennem...
Illene talán tudnom, hogy kik voltak?
Semmit sem jelentő álombéli holtak...
Nevek, évszámok, helyek és korok...
Semmiből eredő, sosem-lesz porok...
Elszáradt virágok és zizzenő avar...
Csak a valóság érzete zavar...
Álmomban én most a temetőt járom.
Ismerős a hely, és ismerős az álom...
De ez a hely talán csak a lelkemben létezik,
Mindennap összeáll és mindennap szétesik...
Mi van akkor – tényleg- ha én vagyok az álom?
E bánatos utat bent, önmagamban járom!
A sírok mind helyek, a holttestek: emlékek!
Ha a felszín alá néznénk, mind látnánk, hogy nem szépek...
Az idő sem teheti most már őket széppé...
Összeállnak néha egy gyászos álomképpé...
Egy sosem-volt temetőben emlékek közt járok...
Kell, hogy legyen valami, amit nem találok!
Keresem, kutatom, itt kell lenni: bennem!
Nem segít semmi az álombéli csendben...
Fáj, éget, megsebez, ahogy önmagamba vájok...
Mégis küzdök magammal, a lelkem mélyén ások!
Ott vagyok én, még gyermekien tisztán!
Merengve jövendők ősi, ködös titkán...
Magamba temetve ezernyi emléket,
S a felszínt kapargatom suttogva: nem szépek...
Most már tudom, hogy én vagyok az álom...
Önmagam keresem, de sehol nem találom...
Az sem biztos már, hogy igazán létezek!
Ébredéskor – egyszer- lehet, hogy szétesek...
Nem leszek több, mint egy álombéli holt...
Álom temetőben egy név, mi sosem volt...
Álom sírkő alatt egy elfeledett emlék...
Ne kutasd a titkát! Hidd el nekem nem szép!
Óbarok, 2022. március 7.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése