Catelyn:
Tánc
Utolsót lobban a gyertya fénye
Körém selymes sötét lebben
S egy idegen dallam ütemére
Táncba kezdek a szürkületben
Egyedül vagyok, de boldog a magány
Táncomat nem láthatja senki!
A szobám óvón magába zár,
És ilyenkor nem tudok pihenni!
Lágy zene szól, egy édes dallam…
Azt hiszem, már hallottam valahol!
Pörgök-forgok, felemelt karral,
Táncomra csupán az árnyam válaszol…
Együtt pörgünk, szökkenünk magasba!
Nem akarom, hogy bárki lásson,
Ahogy két karom fonódik vállamra,
És a sötét selymét magamra rántom…
A sötét falat von, elrejti árnyam,
Végre, teljesen magam vagyok!
Forgok körbe, s emelem lábam,
Szédülök már, de boldog vagyok!
Jobbra lépek, kezem arcom elé rándul…
Csípőm öntudatlan rezzen…
Megszédülve a sok forgástól,
Ringatom magam, lágy ütemben…
Jó így egyedül, hogy senki sem láthat!
Jól esik minden esetlen mozdulat.
Nem lát senki, így senki sem bánthat!
Jó érzés ez a táncos kábulat…
Egy idegen dallam táncolni késztet,
Eltáncolom hát minden álmomat!
Eltáncolom életem, az egészet!
A sosem teljesült, röpke vágyakat…
Eltáncolom a sírást, a magányt!
Minden eltitkolt könnyemet…
Eltáncolom a majdani halált,
És a sosem-volt szerelmemet….
Eltáncolom a lányt – kinek szíve nem volt…
Azt, kinek csupán a teste létezett…
Őt, ki szeretni sohasem tanult,
És igazán soha nem is szeretett…
Eltáncolom, ahogy önmagam látom,
S ha vége a zenének, megpihenek…
Fekszem a sötétben, egyedül az ágyon,
S nyelem majd keserű-sós könnyeimet…
Óbarok, 200…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése