Catelyn:
Korai...
Neki már nem jutott esély, egy második…
Elaludt csendesen, talán most álmodik…
Vagy talán mi álmodtuk együtt, hogy létezett,
Az ébredésünkkel pedig a léte is szétesett…
Nem volt több, mint egy egyszerű ember,
Nem az a fajta, aki tévedett egyszer,
Hibákat hibák hátára halmozott,
És érdemi búcsú nélkül távozott…
Pedig előtte állt még az élet színe-java…
Nincs már senkihez vigasztaló szava,
A szem még látni véli, mire a szív vágyik,
De érzéki csalódás, minden, ami látszik…
Egy mozdulat, egy hang, egy léte-fosztott szoba…
Ezernyi ígéret, hogy nem feledünk soha!
Elhomályosodó – most még -felidézett emlék,
Töprengés – hozott - e megnyugvást a nem-lét?
Fiú, fivér, férj, apa – egy személyben minden…
Egy pillanat alatt lett a létezőből nincsen…
A mondatra pontot a „többé nem lesz” tesz…
Az aki teremtet – egyszer el is vesz…
A gyász egyszerre hangos, fájdalmas és néma…
A könnyek közé észrevétlen becsúszik egy tréfa,
Egy kedves emlék, hiszen a „holtakról csak jót”…
Megszűri a tisztelet most a mondandót…
Most még friss a lélek sebe, átmossák a könnyek…
Talán úgy tűnik ma még, hogy soha nem lesz könnyebb…
De talán majd -nem holnap – kevésbé fog fájni,
És vigasztal a remény, hogy egyszer újra fogjuk látni…
Tatabánya, 2024. február 19.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése