Nincs...

Catelyn:

Nincs...

Hová tűnnek vajon a rég elveszett álmok?

Sok semmivé halványuló remény?

Emberek, de valahogyan mások…

Ők tudják, hogy az élet mily kemény…

A szemükben van megírva a sorsuk…

Az életútjuk görönggyel tele!

A mindennapi lét a legfőbb gondjuk,

És annyi nehézség jár még vele!

Egyedül, de valahogyan mégsem…

Az utcák kövén társas a magány…

Társas padon, kapualjban, téren…

Omladozó, eldugott tanyán…

Örülnek, ha van még kihez szólni…

Örülnek, ha valaki felel…

Tulajdonuk: elnyűtt, ócska, bóvli…

Ahogy ők: a semmiben hever…

Nem ismeretlen fogalom a most nincs…

A nem lesz, s mi volt az is elfogyott!

Kinek a törődő szó már nagy kincs,

Az már minden rosszat megszokott...

Az ember azt hinné, hogy lejjebb nincs már…

Az ajkuk szélén halvány mosoly ül…

Lelkük mélyén gyászos titok vibrál:

Hányan mentek már el, egyedül…

Tél van, reménytelenül hideg tél!

Jég virág nyílik az üvegen…

Csontig, fájdalmasan hatol a szél,

Elfogy lassan minden türelem…

Ki tudja, hogy lesz-e még egy holnap?

És ha igen, jó lesz-e vajon?

Az elmében láz-gondolatok forrnak,

Míg minden kialszik egy hajnalon…

Sok régi ábránd – vajon hova lesznek?

Tervek, jövőt átszövő remény?

Hol maradhatnak vajon a tettek,

Mikor az élet is ily kemény?

Ha elmennek – szinte nem is voltak…

Egy rövid poszt, a hírérték csekély…

Rájuk rögöt idegenek szórnak,

Talpra állni nincs többé esély…

De holnap! Talán! Nem szabad feladni!

A lélek kissé megrázza magát!

Készen áll a testet is becsapni,

És a pohár alján ver fel új tanyát…

Olcsó, íze-fosztott, kétes mámor…

Talán néha hoz még álmokat…

Meleg otthonná válik a sátor,

A sorstárs barát, aki látogat…

A gondolatok a szél hátán szállnak,

Ki tudja a szívük kit keres…

Mit érezhetnek, ha olyasmit látnak,

Hogy valaki boldog, sikeres?

Olyanok, mint ők lehettek volna…

Szeretném elhinni, még lehetnek!

Talán annak egyszerűbb a dolga,

Akit valahol még szeretnek…

Talán visszatartja őt a szégyen,

A múltból látni senkit nem akar…

De elszakadni nem tud végleg mégsem,

Egy kósza emlék mindent felkavar…

Hogyha tudná… Hogy valahol várják!

Hogy neki is van valahol helye!

Hol, ha megjön ölelésbe zárják,

És aggódóan törődnek vele…

Mi lakozhat bent, a szívük mélyén?

Mennyi jó, rossz, elrejtett drága kincs?

És a társadalom zordon szélén,

Hogy maradhat meg tartósan a nincs?

Tatabánya, 2024. január 17.