Néha, mintha rajtam lenne az élet minden gondja!
A létezés a vállaimat egyre lejjebb nyomja...
Hogyha a sors szele mégis lesodor egy terhet,
Adódik egy alkalom pihenni néhány percet,
A továbbiak képlete sanyarúan tiszta:
Az egy elvesztett súly helyett kettőt kapok vissza...
Atlasz vagyok, vagy csak magam óriásnak érzem?
Ostoba, hogy fel sem veszem, hogyha fáj vagy vérzem?
Gyenge, mert nem tudom letenni mások terhét?
Szerencsétlen mert belém még a segítést nevelték?
Néha úgy örülnék, hogyha nem is lenne lelkem...
Nem kavarogna sohasem ezer kétség bennem...
Képes lennék letenni, sőt akár fel sem venni!
Úgy szeretnék néha másik lét-cipőben lenni!
Megmaradva akkor is persze önmagamnak,
Csak egy kicsit, kis időre igazán szabadnak...
Tudva, hogy a terheimet újra fel kell venni,
És a dolgom -nap-nap után- ahogy addig, tenni...
Kipróbálni olykor-olykor könnyebbet és szebbet...
Összemérni másokkal a tornyosuló terhet...
Megtanulni, hogy nem a legnehezebb az enyém...
Még ha ezer probléma is közeledik felém...
Hasznos lenne néha tényleg más cipőben járni,
Saját életünket akár más szemével látni!
Ha nem is tudjuk a sorsunkat igazán letenni,
Képesnek kell maradni a bajban is nevetni!
Könnyes szemekkel is mindig újra talpra állni,
És elbírni amennyit kell, és újra megpróbálni!
Mert bárki is -Isten, Sors -vetett bizalmat belém,
Minden nehezével ez az élet csak az enyém!
Az én utam, az, amin járok, nem valami sima....
De enyém minden tévedés és oktalan kis hiba!
Ahogyan a gyümölcsét is én fogom aratni…
Küzdelmes? Az bizony, de nem szabad feladni!
Buszon, 2024.04.04.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése