Múlandó

Catelyn:

Múlandó

Elmúltak a gyermekévek, nincs a régi iskola...

A pajta ajtó sem nyikordul hangoskodva már soha...

Hiszen hogy is nyikorogna, mikor már a pajta sincs?

Minden gyermekkori emlék, megfakuló, drága kincs!

Nincs a hajlott hátú néni - boszorkány volt, azt mondták!

Akik -szintén nincsenek már-, ki tudja, mért bántották...

Nincs a pajkos öregember, ki huncutul nevetett,

S biztatta a gyümölcsfákra felmászni a gyereket...

És az öreg Bobi kutya, Kormos macska merre van?

A túlvilágon barátkoznak -úgy, ahogy itt- boldogan?

Vajon befogadta őket -jók voltak! - a Mennyország?

Hoznak-e ott gyümölcsöt a rég kivágott diófák?

Nincs sok régi kedves pajtás, távolból jön néha hír...

Az itt maradó -régi- gyermek az emlékekre búcsút sír...

Számot vet -csak önmagának - menne is, és maradna...

Mit szólnának az emberek, ha ő mindent feladna?

Hát marad, habár itt maradni napról-napra, egyre fáj...

Marad, habár hívogatja őt a túlvilági táj...

Marad, és ha kérdik korát, nem felel csak mosolyog...

Irigylik -de szép kort megélt! -, azt hiszik, hogy okosok...

Pedig ennyi évben -nem is sejtik - mennyi bánat van!

Mennyi munka - nem hiába ülnek csendben, fáradtan!

Jutott azért öröm is, de ilyen korhoz oly kevés!

És, hogy fáj már itt is-ott is... Gyötrő, kínzó szenvedés...

De hiába panaszkodna - örülnie kell, hogy él!

Pedig pusztán létezés csak, ha az ember nem remél...

Lehet, neki nem maradt már semmi, amit elérne...

Csak még egy évet -azt is dacból; megmutatom! - megélne!

Aztán elmegy, nem lesz több, mint messze szálló, kósza hír...

Nincs már pajtás, ki a múltra, emlékező könnyet sír...

Odafentről visszanézve, bölcsességgel mosolyog:

-"Jobb így neki, szenvedett már!" - azt hiszik, hogy okosok...

Buszon, 2024. Szeptember 26.