Catelyn:
Kavics
A tenyeremen apró kavics, hallgatom, hogy mit mesél…
A Duna vízét hogy borzolja esténként az őszi szél…
Hogy emelte őt a partra múlt héten az áradat,
Átszakítva gátlás nélkül kézzel emelt gátakat…
Ici-pici szürke kavics, annyi mindent láthatott!
Érdekelne – faggatom – a víz alatti állapot!
Mi van lent, a meder alján, megannyi szép, drága kincs?
Hogyha volna válla, vonná, megsúgva a titkot: nincs!
Mi van hát lent? Hajóroncsok, elveszejtett fegyverek?
Gondolkodik – miért kérdem -, halkan felel: meglehet…
Vannak-e lent holtak, s nekik víz övezte temető?
Van-e barlang, búvárharang, benne csöppnyi levegő?
Van ott élet? Milyen féle? Csak halból most mennyi van?
Hogyan élnek, mit is esznek, mit csinálnak pontosan?
Van-e alga, kagyló héja, csiga, mint a tengeri?
Hogyha akad népszokás is, olyan, mint az emberi?
Mi van ott lent, olyan mélyen, ahova a szem nem lát?
Járnak hajók, és ha igen, hogy bontanak vitorlát?
Gondolom, hogy lent a mélyben, mindenki csak úszva jár…
De mit csinál a víz alatt az, aki éppen helyben áll?
Kérdezgetném, mi van még lent, annyi minden érdekel!
De a kavics elhalgatott, kérlelem, de nem felel!
Hallgatása kissé sértő, mondhatnám, hogy tüntető!
Visszadobjam? Haza vigyem? Annyit sem szól: üsse kő!
Tétovázva visszateszem, szívemhez nőt egészen,
Habár -pláne, hogyha hallgat -, mondandóját nem értem…
Elvinném én mindenfelé, lássa, hogy megy minálunk!
Mikor, mit, és hogyan, miért, hányféleképp csinálunk!
Talán egyszer ő visz engem magával az álmomban!
A Duna mélyén körülvezet, Sohasemvolt városban…
Bemutat majd ennek-annak, ezt is – azt is megmutat!
Barátian megint néha: sose hagyj el járt utat!
Talán akkor én ülök majd a kis kavics tenyerén…
Fordítva lesz majd a helyzet, mint volt a vers elején…
Ő kérdez majd erről, arról, én meg talán hallgatok…
De lehet, hogy dúdolok egy elfeledett dallamot…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése