Az utolsó csepp

 Catelyn:

Az utolsó csepp

A felfelé utakat mindig jobban élvezte. Többnyire volt ideje megcsodálni a tájat, amerre épp járt, rácsodálkozott a frissen zöldellő mezőkre, a virágzó rétekre, a lágyan ringatózó búzatáblákra... Általában elégedett volt a látvánnyal.

Néha türelmetlenül várta, hogy tovább állhasson,  főleg amikor véres tájakon jártak, a port tetemekről mosták, és érkezésük nem hozott enyhülést... Sós könnyek közé vegyülve kúsztak végig arcokon, semmit sem könnyítve a fájdalmas terheken... 

Része volt valami nagynak, egy hatalmas körforgásnak, amelynek emlékei egy óriási közös tudatból fakadtak, amely egyre inkább elhalványult, magával víve a fakuló emlékeket is... 

Nehéz időszak volt ez. Lassabban ment minden, és nem is volt olyan gyakori a zuhanás. Már nem... 

Rövid idő alatt értek le, és pillanatok alatt elindultak vissza, a forró sugarakon, hogy aztán a következő esés egyre későbben következzen be... Pedig várták őket minden felé! De nem rajtuk múlt... 

Olykor-olykor zúgolódtak, leginkább akkor, ha számukra kedves hely felett sodródtak tovább, anélkül, hogy bármit is tehettek volna... Sajátságos bánattal kellett végig nézniük tehetetlenül mindennek a pusztulását...

Először azok a helyen haltak ki, ahol kevés volt a víz. Megüresedtek, elköltöztek jobb vidékekre. Aztán fogyni kezdtek a jobb területek is, kevés vízért is ölre mentek emberek és állatok egyaránt... A növények nem. Csendben próbálkoztak utolsó erejükkel alkalmazkodni a kellemetlen változásokhoz. Ideig-óráig sikerük volt, de végül elpusztultak. Még a legszívósabbak is. 

Már nem voltak virágos rétek, zöldellő mezők, szárazra szikkadtak a korábban táncoskedvű kalászok...

Nem voltak tócsák, tavak, elapadtak a patakok, folyók, és elkezdtek kiszáradni a tengerek és az óceánok is...

Csend volt, üres, beletörődő csend. Várakozás az elkerülhetetlenre. 

Emlékek után kutatott a közös tudatba, hogy vigaszt, és reményt találjon, de gondolatai a semmibe markoltak tehetetlenül. Csak ő volt, és a saját emlékei, de már azok sem tűntek valódinak... Felülírta őket a mindenen keresztülgázoló elmúlás. 

Tudta, hogy ez az utolsó felfele. Nincs tovább. Egyedül maradt, csodát tenni nem képes, bárhogy is szeretne. 

Nem volt felsőbb hatalom, ami újra írhatta volna a történet vé

 gét, vagy egy új bekezdésben új fejezetet nyithatott volna, ami egy csodával kezdődik... Már nem volt miért. Nem volt kinek. 

Csalódott volt. Bűntudat kínozta. Mintha nem végezte volna jól a számára kijelölt feladatot, annak ellenére, hogy tudta, hogy nem múlik rajta semmi. Tehetetlenül sodródott mindig is, és örült, ha valami jónak a részese lehetett. Igaz, a pusztító erejű rombolásnak sem szabhatott gátat. Ha meg kellett történnie, úgy is lett... 

Érezte, hogy elérte a csúcsot. Mintha egy láthatatlan falba ütközött volna, ahonnan már nincs tovább. Érezte, hogy megfeszül, ahogy légneműből egy pillanat alatt folyékony halmazba csapódik, majd magával ragadja a lefelé... A gravitáció legalább még működött...

A talajt már nem érte el ő sem. A forróság még az előtt a nemlétbe száműzte, törölve a lehetőségét is annak, hogy folytathassa a körforgást...
A bolygó szárazon égett. Csend volt. Halálosan néma. A szél port kavart itt-ott, csak úgy, a maga szórakozására. Még nem tudta, hogy nem tart sokáig a létezése... Az egyenletes, általános forróság idővel őt is kiiktatja visszavonhatatlanul. Felesleges volt már. 

Tatabánya, 2026. július 04.