Szerzői jogvédelem

Az itt megjelent írások a szerző (Catelyn), vagyis én saját írásai(m), ezért a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény alapján szerzői jogvédelem alá esnek. Megtiszteltek vele, ha kifejezitek véleményeteket (akár negatív akár pozitív), de egyúttal szeretném kérni, hogy ha megosztjátok műveimet, legyetek kedvesek feltűntetni engem, mint szerzőt. Köszönettel: Catelyn

2026. május 20., szerda

Az alkotás

 Catelyn:


Az alkotás


Az éledező öntudat várakozva ücsörgött egy felhőn. Már amennyire egy testet még nem öltött éteri lény ücsörögni tud. Egész jól érezte magát a lehetőségek végtelen tárházaként. Bármi lehetett. Szó szerint. Előbb kockává tömörítette magát, aztán gömbbé gömbölyödött. Most éppen nem volt semmi konkrét, csak koncentrált figyelem.

Az alkotó töprengve nézte őt.

Már átbogarászta a nyilvántartásait, leltározott, statisztikát készített. Tudta, hogy mi lesz a vége, csak épp formát kellett neki adnia.

Az előtte lévő üstben boszorkányos ügyességgel vegyítette a tulajdonságokat. Tett bele szépséget, erőt, kitartást, észt. A sors-szórót alaposan megrázta, bőven hullott balszerencse, bánat, és könny, de pottyant közéjük nevetés, boldogság, öröm, és jóság is. Belemarkolt a „valamire jó lesz” zsákba, és oda tartotta a lélek-forma elé.

- Válassz! – utasította, mire ő formátlanságát összébb rendezve rábökött egy cédulára.

- Dac. – nyugtázta az alkotó, majd az üstbe hajította.

Nyugodt volt, legalább nem érhette vád, hogy nem volt beleszólása a teremtményének a sorsába.

Kevert párat az üst tartalmán, a móka kedvéért elmotyogott pár varázsigét, amin a gyerekek is csak jókat nevetnek, majd tenyerébe vette a miniatűr mindenséget.

Megcsodálta közelről is. Szerette. Úgy, ahogy van. De még nem volt kész teljesen.

A tudatot finoman a folyadékba mártotta, mire a légnemű halmaza kötni kezdett, hogy végül fizikai formát öntsön.

Az alkotó egy pillanatra meglátta benne a majdani önmagát, és elégedetten bólintott.

Barna, selymes bőre, ezer nyár napsugarát igézve szórta fényét, vállán bájos csigákban omlott szét éj fekete haja, barna szeme, okosan és szelíden csodálta a mindenségét, miközben eper-ajkai a jóságot hirdették.

Tökéletes volt. Mint ahogy a többi is.

Az alkotó elégedett volt, bár bosszantotta, hogy a szabad tudat megfosztja őket attól, hogy egymást a tökéletességükben lássák. Hibákat vélnek látni ott is, ahol nincsenek, és saját értékrendjükhöz mérik a jót, és a rosszat. Mégsem tudott lemondani erről a gesztusról. Szerette figyelni, ahogy egymás felé fordulnak, ahogy meglátják a másikban önmagukat… A viszályoknak nem örült igazán, de nem tudott velük mit kezdeni. Azzal nyugtatta önmagát, hogy néha a legnagyobb jóságok a legvéresebb háborúk ölén születnek. Hiszen volt rá példa a történelemben…

Elégedetten forgatta tenyerén a lényt, akit épp készült útnak indítani.

Annyi mindent mondott volna neki, de nem volt rá elég ideje. A felhő szélén egy újabb személyiség kezdett önmagára eszmélni, az üst üres volt, készen arra, hogy testet teremtsen annak, aki még igazából nincs is…

Óvatosan összezárta tenyerét a védence körül, és így szólt hozzá:

- Légy jó!

Az újonnan létrehozottnak megijedni sem volt ideje, a létezés egy pillanat alatt rántotta önmagába.

- Jó leszek! – kiáltotta volna, de a szavak formájukat vesztették, mire hallhatóvá váltak, a jelenlévők azt egy új szülött gyermek éles sírásaként dekódolták.


Valami mégis elmaradt. A sírást csend követte. Adatok hangzottak el, toll sercegett a papíron…


Az asszony fáradtan feküdt az ágyon. Már nem volt teendője. A papírokat aláírta. A gyermeket a világra hozta.


Látta, hogy a gyermekét felemelik, és kezét tiltakozva emelte maga elé, nem akarta látni, érezni, ölelni… De a mozdulat teljesen felesleges volt. A gesztust is sajnálták tőle. Nem érdemelte meg.

- Így nem fog annyira fájni – vigasztalta önmagát. – Önámítás! – tette volna hozzá gondolatban, ha tisztában lett volna a szó jelentésével, de szegényes szókincse nem tartalmazta ezt a fogalmat sem. Annak idején, amikor akart volna tanulni, senki nem volt, aki ezt fontosnak tartsa, és támogassa azon az úton. Most meg már nem érezte fontosnak. Tudta mit érez, még ha nem is tudta olyan szépen megfogalmazni, mint mások. Szavak nélkül is ugyanúgy fájt.

A muszájt töltötte csak a kórházban. Fojtogatta a jéghideg, idegen környezet, a suttogás a háta mögött… Szinte kilopta magát az épületből, miközben tarkóján érezte az idegenek szúrós tekintetét, elkapva még egy-egy utolsó, ítélkező félmondatot…

- Lemondott róla!

- Bezzeg neki…

-Hogy gondolta?

- Felelőtlen!

- Nem lenne szabad engedni!

- Milyen anya…?


- Ilyen! – suttogta bele a világba, miközben karját tárva robbant be a kis szobába. Az anyja nem kérdezett semmit. A fia várakozóan nézett rá.


- A tied! – mondta neki, és védekezőn nyújtotta maga elé a csomagot.

Új játék volt benne. Szép, és drága. Amit nem engedhetne meg akármikor. Pedig igyekszik mindent megadni, megmondhatják a hivatalból is, akárhányszor jönnek ki, náluk mindent rendben találnak, minden megvan, ami a gyereknek kell!


A gyermek tekintete elkomorult.

-Hát nem hozta haza…

Mogorván bontogatta a csomagot, örömet színlelt az anyja kedvéért, játszott vele ímmel-ámmal, de mindketten tudták, hogy az első adandó alkalommal, úgy, hogy az anyja ne lássa, ripityára fogja törni, minden haragjával gyilkolva az átkozott műanyagot, ezt a testvérpótló hamis vigaszt, ami nem tehet ugyan semmiről, de csak azt juttatná az eszébe, amit nem kapott meg… Most sem…


Az asszonynak megsajdult a szíve. De nem tehette meg. Erről az egyről is nehezen gondoskodott. Ezt az egyet nagyon akarta. Ha elveszik tőle, abba ő is belehal… Inkább lemondott a többiről. Ők nem vártak voltak, balesetek, oda nem figyelések, elszámolt napok, pillanatnyi örömök maradványai…

Próbált figyelni, de néha az ígéretek sokkal hangzatosabbak voltak, elaltatták a kételyeit. Pompás esküvő, saját ház, nagy család… Aztán semmi. Csak ő, és a megoldandó probléma.

Többnyire időben észbe kapott. Nem mintha az nem fájt volna annyira, de inkább vállalta az abortusszal járó kellemetlenségeket, mint hogy a sorsára hagyja még egy gyermekét. Rettegett a perctől, hogy ha elég nagyok lesznek, ha elé állnak, mit mond majd nekik? Miért nem? Mikor egyet igen…

Elhinnék-e, hogy megsiratta őket? Hogy minden születésnapon, ünnepen imádkozott értük? Hogy csak jót kívánt nekik? Hiszen nevet sem kaptak tőle, hogy ne fájjon neki annyira…

Két fiú, egy lány… Valahol… Valamerre… Jobb lesz így…


Hárman maradtak. Megint. Mindig. Az anyja már nem olyan fiatal, de a gyerekre szívesen vigyáz. Ő pedig majd keres állást. Nem maradhat sokáig munka nélkül. Figyelnek rájuk. 

A férfi nem köszönt el. Rábízta a döntést, de közben neki is megvolt a választása. Kicsit fiatalabb, kicsit szebb, és nem volt gyereke mástól… Igaz még a szüleivel élt, de meg tudják oldani, hogy a fiatalok külön költözzenek. Jobban álltak anyagilag. 

Szerette a másikat? Őt szerette egyáltalán? Nem volt fontos. Ilyesmire nem pazarolta a könnyeit.


A másik gyermek semmit nem tudott a világról, sem a születése körülményeiről. Néha megetették, néha megmosdatták, kicserélték a pelenkáját. Nem tudta, hogy mi az az ölelés, így nem érezte a hiányát sem.
Már nem emlékezett a fogadalmára, de még benne rejlett a „bármi lehet belőle” csodálatos ígérete. Csak kell valaki, aki hisz benne, úgy, ahogyan senki más, talán még ő sem saját magában…


Az alkotó, mielőtt útjára bocsátotta a következő teremtményét, egy pillantást vetett az előző műremekére. Tökéletes volt. Pont olyan, mint amilyennek lennie kellett. Később is az lesz, de rajta kívül már senki nem fogja annak látni…


Tatabánya, 2026. május 20. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése