Álmodni akarok

 Catelyn:

Álmodni akarok

Falakat emelek, határt is húzok...

Magamnak? Magamért? Talán most túlzok,

De álmaim szárnyait két kézzel tépem...

Sok hullt már semmibe, azért, mert féltem...

Én álmodni akarok! Hogy van miért élni!

Hogy bármilyen kezdethez egyet kell lépni,

Meg még egyet utána, lépésben, haladva...

Nem helyben topogva, megint csak feladva...

Nehéz lesz? Azt hiszem... De úgy érzem, akarom!

Kétségeimet most álmokba csavarom.

Ábrándot szövök, talánokat tervezek...

Semmivé foszló remény-lepkét kergetek...

De álmodni akarok, valami nagyot!

Csókolni csillagot, ölelni napot...

Tudva, hogy próbáltam, úgy is ha féltem,

S ha menni kell, nem bánni semmit, mert éltem!

Tatabánya, 2024. Augusztus 28.

Kép forrása: MI

Kísértet leszek...

 Catelyn:

Kísértet leszek...

Kísértet leszek, ha meghalok, kedves kis kopogó szellem!

Tudatom -akivel érdemes - hogyha visszakerült a lelkem!

Leverek néha egy poharat, kiöntöm olykor a tejet...

Legyintek arcukra semmiből túlvilág-hidege szelet...

Elkeverek egy jobb cipőt, és csomót kötök a sálra...

Nem fogják tudni, hogy hol lehet a zokninak, kesztyűnek párja...

Bontani kezdek egy pulóvert, leszakítok egy gombot...

De ígérem nem fogok okozni, igazán óriás gondot!

Nem gáncsolom el, nem ijesztgetem, nem kell tőlem majd félni!

Nem fogok rúzzsal a tükörre furcsa, idegen jeleket vésni!

Elől felejtek néha egy könyvet, de hogy elolvassák nem kérem számon...

És nem fogják hallgatni, hogy zenélek a lelkemre fonódott láncon...

Csak néha, amikor semmit sem várnak, egy virág majd kecsesen legyint...

Cetli kavarog, észre sem veszik, hogy elfeledtek valamit megint!

A könnyeik helyére illatot igézve csempészek mosolygást néha...

Tudni fogják, hogy minden bosszúság, kedveskedő kis tréfa...

Nem fogok búsan a síromon ülni, ne keressen engem ott senki!

Nem kell márvány, arany betű, hogy tudjanak ott is szeretni!

Nem kell virág, hogy mások lássák, mikor is jártak nálam...

Aki fontos volt, tudni fogja, hogy kísértetté váltam!

Meséljenek és majd úgy teszek, mintha nem tudnék sohasem semmit...

Képzeljék el, ahogy elborzadok: teából nekem csak ennyit?!

Ha függöny lebben, ha ajtó nyikordul az éjszakában halkan...

Ha beivódik a mindennapokba egy régóta nem hallott dallam...

Nem fogok leskelődni persze, engedek mindenkit élni!

De hogyha olykor alkalmam lesz, én vissza fogok majd térni!

Kísértet leszek, kócosan kóválygó, holdfény illatú szellem...

Aki, ha hívják ott terem bárhol, azonnal, abban a percben...

Tatabánya, 2024. augusztus 20.

Kép forrása: MI

24

 Catelyn:

24.

Nem tudom mi rosszabb, valamit várni, ami lehet, hogy nem jön el?

Vagy igézni valakit a távoli múltból, tudatában annak, hogy nem felel?

Remélni a remélhetetlen, és hinni a csodát, hogy létezik?

Egy pillanatig, amikor minden, amit csak kívántunk, szétesik…

Semmivé foszlanak álmok és vágyak, elnyeli mindet a szürkeség…

Nem szabad sírni, csak ha nem látják – súgja a könnyező büszkeség…

Keserű mosoly, sikoltón-hamis, láthatja bárki – de nem hiszik…

Kénytelen, hiszen nem képes mással -önmaga lesz, kivel lelkizik…

Kérdez, vádol, aljasul néha, úgy is, hogy tudja, ez fájni fog!

Özönlenek a végtelenségből a semmit sem jelentő frázisok…

A tükörképe gyötrőn néz vissza, miközben maga is gyötrődik…

Reped az üveg, reped a lélek, csikorogva feszül és őrlődik…

A lélek cserepek szikrákat hánynak; ezüst-vér borítja, mennyi könny!

Reménybe csomagolt halovány vigasz: talán… egyszer… messze… fönn…

Kell valami, egy aprócska remény, hit – amikor már semmi sincs…

Csak az üresség, a vigasztalanság, a hiány tövise, fáj: a nincs…

Álarcot vesz fel, látni akarja, egy pillanatra, ami volt…

Azt amit, a sors vagy az élet, egyetlen csapással eltiport…

Látni azt, aki nem lehet többé, akit egy megrepedt maszk takar…

Nem lehet, amire annyira vágyna, helyette mást meg nem akar…

Lélegzik, jár-kel, teszi a dolgát, de mégis, a lelke messze jár…

Keres valamit, gyógyírt a bajra, valamit, amit már nem talál…

Talán remélne, úgy ahogyan a reménytelenben csak ő tudott…

Kegyetlen igazság, talán egy vizsga, amin a sors volt, ki megbukott…

Fájt, fáj, és fájni fog mindig… De megváltoztatni már nem lehet…

Az önvád és a tehetetlenség lesz, ami mindent eltemet…

Talán ha máshogy alakul régen… Ó, milyen sok hiába-talán!

Visszhangot vernek a lelke-fosztott elmék emlékei falán…

Talán… Hogyha… Máshogy lett volna… Akkor talán nem… Nem igaz!

Nincs megnyugvás, nincs megbocsájtás, és fájdalmas az is, hogy nincs vigasz…

Jobb lenne remélni a remélhetetlent? Vagy talán jobb tudni a biztosat?

Választ keresni, kutatni egyre, a felejtésbe taszított titkokat…

Nem jó, sehogy sem… Hogy is lehetne? Ami volt egyszer, most sehol nincs…

Ilyenkor érzi tényleg az ember, hogy a halvány remény is drága kincs!

De hogy lehet hinni a hihetetlenben, és remélni azt amit nem lehet?

Az utolsó percig, amikor a kétség mindent, mit szeretnénk, eltemet?

Tatabánya, 2024. augusztus 4.

Kép forrása: MI

Van remény

 Catelyn:

Van remény

Kell egy kis fény az élet egére, ha összemosódik a szürkeség!

Napsugaracska, amitől olvadni látszik olykor a büszkeség!

Amitől magába roskad a gőg, a dac, és az „én már csak tudom”…

Valami, egy aprócska kavics, a unalomig koptatott, járt úton…

Egy fénysugár, ami mosollyal hasít keresztül minden felleget!

Biztatás, egy halovány emlék, vigaszos sóhaj: nem lehet…

De talán, mégis, talán ma más lesz, összesimul a pillanat!

Egy új emlék születik, mélyen a szívben, ami már örökre itt marad!

Egy aprócska jel, egy piciny törődés, halovány, illanó gondolat!

Valami, ami megmutat valami elfejtődött-fontosat!

Igenis kell az élet egére, olykor-olykor egy csöppnyi fény!

Hogy eszünkbe jusson, történjen bármi, hogy jobb lesz, mindennap van remény!

Kellenek néha az égen a felhők, és az esőben is talán lesz öröm…

Én úgy döntöttem, hogy az életem egén, a felhők rétegét megtöröm!

Mert tudom, hogy odafent, habár nem látom, a nap fénye akkor is ott ragyog!

Rossz? Lehet… Lesz talán rosszabb, de köszönöm kérdésed, jól vagyok!

Nem panaszkodom, nincs okom sírni, vagy legalábbis már nem akarok!

A felhő pamacsokat összeszorítva, ragyogó szivárványt facsarok!

Neked adom, leld örömöd benne, csak eső kellett és csöppnyi fény!

Mégis benne van minden mi fontos, az üzenete, hogy van remény…

Tatabánya, 2024. július 30.

Kép forrása: MI

Ha...

 Catelyn:

Ha…

Ha nagy leszek, űrhajós leszek, vagy dinoszaurusz idomár!

Vagy fekete holló, és érces hangon károgom majd, hogy soha már!

Hableány leszek, messzi-távol, egy csillagfényes tengeren!

Vagy valaki, aki olyan bátor, hogy nem ismeri a szót: nem merem!

Egyszarvú leszek, vagy Pegazus inkább, hiszen annak szárnya van!

Tündér, és ha varázsolok, szebb lesz minden általam!

Álom manó, és holdsugáron táncolok át az ablakon!

Harmatcsepp mely gyöngyként hullik alá majd egy hajnalon…

Álom leszek, szirmokat bontó édes-illatú napsugár!

Elrejtett kincs, amit sehol, senki, soha nem talál!

Magas leszek – lábujjhegyen szüretelek majd csillagot!

Láthatatlan, és megijednek, ha felkiáltok, hogy itt vagyok!

Hercegnő leszek! Pásztorlány inkább, és a jutalmamat is megkapom!

Juliska leszek, és a boszorkány házát szinte egyedül felfalom!

Óriás leszek! Nem, inkább törpe! A madarak dala is én leszek!

Bárhogyan is, de ha nagy leszek, majd örülni fogok, hogy létezek!

Nagy vagyok már – hova tüntetek vadregényes, szép vágyaim?

Elérhetőbbé szelídültek a „nagy vagyok már” álmaim…

Ábrándjaim jelen-ideje, a hogyha majd öreg leszek…

Mit, mikor, miért, és hogyan – jó előre tervezek…

Persze, azt, hogy minden úgy lesz pontosan, már nem hiszem,

De nem félek az elmúlástól, és a kor miatt sem hisztizem…

Ha esek-kelek majd, és amit még tudok, abban is már tévedek…

Ha nehéz lesz is majd öregnek lenni, csak szeretnék örülni, hogy létezek!

Szár (buszon), 2024. 06. 28.

Kép forrása: MI

Kesergő

Catelyn:

Kesergő

Én nem kértem az életet! Nem ilyet! Nem ezt!
Valaki valahol tévedett, túl nagy lett a kereszt!
Hogy csak nekem lenne rossz az élet? Ezt nem hihetem el!
De hiába vádlok, kérdezek, hogyha senki nem felel…

Pedig annyira szeretném tudni, hogy mi volt a hiba,
Amit nem moshat le rólam jó szándék és ima!
Én rontottam el, vagy nekem ilyen a sors, amit írtak?
És amikor lejegyezték, kacagtak rajtam, vagy sírtak?

Sírni volna kedvem, úgy igazán, tiszta szívből…
De semmivel sem lennék kijjebb a jó mély, lelki-vízből...
A padlón fetrengek érzem, ahogy gúzsba kötöz a kínom!
De ki fogom ezt is bírni, hiszen nekem nem szabad sírnom!

Sebaj, lesz ez majd még rosszabb… Az oroszlánt is nekem, ide!
Nem számítok sem a Sors, sem bármely Isten kegyeire!
Jöjjön száz csapás bármi! Fájni fog? Ki fogom bírni!
De ha belepusztulok százszor is, én akkor sem fogok sírni!

A büszke dac lesz, az, ami eltesz végül a sírba…
Nem akarom, hogy körülálljanak, álszent könnyeket sírva…
Főnix hamvaimat bízzák bátran a messzire repítő szélre…
Hadd legyek szabad, úgy, ahogyan sohasem voltam az élve!

Tatabánya, 2024. június 24.

Kép forrása: MI

Hársfa-virág

Catelyn:

Hárs-virág

Kísért a múltból egy ismerős illat!

Távoli emlék – mint égen a csillag!

Szimatolva egyre a forrását keresem!

Nem jut eszembe, de tudom, hogy szeretem!

Hársfa virágzik, oly selymes az illat!

Jöjj hozzám emlék, jöjj el, ha hívlak!

Hársfa virága hullj a teámba!

Vigyél vissza engem, a rég elmúlt nyárba!

Egy más fa virágát – de rég is volt! -szedtük!

Száradni hálós zsákokba tettük,

Ábrándozva közben, de jó is lesz télen,

Teát iszogatni, az otthon melegében!

A fa talán áll még, és virágzik szépen…

Szerető bőséggel, úgy, ahogyan régen,

De télire készülve mások -ha! - szedik…

Az idő múlását talán észre sem veszik…

Talán egyszer… Majd… Ha virágzik a hársfa…

Előtör egy emlék, a hársfa illatára…

Egy másik fa, egy régi nyár, zsákban a levelek…

És az időn túl is érő, csupa szív- szeretet…

Tatabánya, 2024. június 4.

Kép: saját