Félek-e?

 Catelyn:

Félek-e? Én nem félek a haláltól, sőt talán inkább várom! Az életem rögös útját megfáradva járom.... Néha azért találok benne mégis szépet! Olyankor úgy gondolom, hogy nem is rossz az élet! Néha nekikeseredem valamiért mégis... Nem vígasztal: okkal van, hogy létezhetek én is... Bárcsak könnyebb lenne, bár szerethetnék élni! Milyen furcsa érzés ez: a létezéstől félni! Néha nagyon várom, hogy szembe nézzek vele! Kezeimre kulcsolódjon hideg, fehér keze... Mosolyogva vezetne a lét-üres semmibe? Halkan vígasztalva: ennek így kellett lennie? Néha erős vagyok, ha kell mást is visszatartok! Lebeszélve: nem is olyan szépek ott a partok... És a Léthe vize sem oly üdítően tiszta... És ha megindul, lehet nem is fordulhat vissza... Én nem félek a haláltól, hazudnék, hogy rettegek! Az én döntésem csupán, hogy korábban nem megyek, Úgyis itt lesz, amikor el kell jönni értem! Remélem, hogy úgy visz el, hogy igazából éltem! Tatabánya, 2023. Szeptember 27..

Természetes

Catelyn:

Természetes

Természetesnek vesszük, hogy minden reggel felkel a nap! És hogy a villám ugyanoda kétszer ritkán csap! Természetes -ha nem is látjuk- a csillagok az égen vannak, Akkor is ha csak elholt-maguk régi fénye, mit adnak Természetes, hogy a föld, fa és a beton kemény! És -mindenen túl -utoljára hal csak meg a remény! Természetes, hogy a víz bárhonnan nézzük, nedves... És a kellemetlen pillanatok nagyobb része csendes... Természetes elmondani lesz majd idő máskor... Mindenkinek lesz mit bánni elszámoltatáskor! Természetesen tudjuk, hogy nem fogunk örökké élni... Természetesen lehet sírni, kacagni, és félni... Természetesnek veszünk mindent, de elfelejtjük a lényeget: Ameddig élünk, addig lehet élvezni kicsit az életet... Mert amikor üt az óra, nem fognak ránk várni! Élj úgy, hogy az utolsó percben, ne kelljen túl sokat bánni! Tatabánya, 2023. Szeptember 21.

Hajnali gondolatok

Catelyn:

Hajnali gondolatok

Más illata van az esőnek, korán reggel a betonon Máshogy simogat a szellő, de hogy miért érzem így, nem tudom... Máshogy sietnek munkába úgy tűnik, az emberek... Lehetnék én is valaki más, valaki új, de nem merek... A lámpafények-homályában elvesznek a csillagok Kiabálnék lábujjhegyen, nézzetek le, itt vagyok! A sok magasra nőtt épület, annyi szépet eltakar... Idegen vagyok egy idegen helyen, talán ez, ami felkavar... Mikor a régi önmagam voltam, még tudni véltem, hogy ki vagyok... De már nem vagyok ő, de még az sem, akit majd egyszer itt hagyok... A jövőbe nézve nem is sejtem, egy pillanat múlva ki leszek... Kicsi vagyok egy nagy városban, gyere értem, mert elveszek! Gyere el értem, jövő énem, és vígasztalj meg, hogy semmi baj! Talán ma még idegen kicsit a tömeg, a fény, a halk zsivaly... És idegenek a hűs betonról visszaverődő illatok, De odafent, hogyha nem is látom, ott ragyognak a csillagok... Van ami nem fog megváltozni, akkor sem, hogyha más leszek... Van ami a részem marad teljesen mindegy, hogy mit teszek... Jó tanácsom jelen-magamnak, légy hű magadhoz, mert szétesel! Gyere el hozzám, jövő énem, bizonyítsd be, hogy létezel! Tatabánya, 2023. Szeptember 19.

Tétova bizakodás

Catelyn:

Tétova bizakodás

A múltba révedek, de a jövendőt kutatom! Rettegek! Annál is jobban, mint mutatom, Bár tudom, hogy örülnöm kell, hiszen élek, De a mi lesz majdtól reszketek, félek! Voltak álmaim -de semmivé válltak... A reménytelenbe keringve szálltak, Néha felcsillan köztük egy tétova mégis? És bizakodni kezdek egy kicsikét én is... De felüti fejét rögtön a mégse... Nem tudok hinni a jövőben én se... A majd lesz valahogy, amire várok, Amíg az elmúlás semmi sötétjébe szállok... Zuhanok a semmibe keringve egyre, Bár kapaszkodnék vérző kézzel a hegyre... De a támaszok előllem egyre csak hullnak, És keserű könnyeim lelkembe fullnak... Sikítok, de úgy, hogy ne hallja senki! Képes leszek most is erősnek lenni! Lelkem bús sötétjét nem fogják látni! Én tudom egyedül hogy tud ez fájni... Én vétkem, én lelkem, én elcseszett jövőm! Gyengülök, úgy érzem egyre fogy erőm... De képes leszek -még egy utolsót- szállni! Azt sem bánom, ha nem fogják látni! Magam erejével! Magamért! Magamnak! Érezni fogom még lelkemet szabadnak! Bár jövőmben szinte csak rémeket látok, De repülök, mielőtt elmúlttá válok! Bicske-Tatabánya között a buszon, 2023.09.06.

Kétségek között

Catelyn:

 

Kétségek között

Nem vagyok való én erre a világra... Kaparok előre küszködve -hiába... Boldognak kell lennem - hiszen annak látszom... Könnyezve nevetek... Hidd csak azt, hogy játszom! Nehéz... De panaszkodni nem igazán tudok... Egyről a kettöre -majd valahogy jutok... De kedvem lenne néha csak úgy keservesen sírni... Összegömbölyödve: hogyan fogom bírni? De nem lesz jobb, és nem lesz könnyebb tőle... Araszolok apránként egyre csak előre... Valahova egyszer tudom oda fogok érni... És képes leszek -talán- önmagamnak élni... Tatabánya, 2023. 08.28.

Jövőkép

Catelyn:

Jövőkép

Van egy sírkő, a jövőbe rejtve!

Haladsz felé a sorsodat sejtve!

Remélve titokban valami szebbet,

Mint semmibe robbanó halálos csendet...

Néha úgy érzed, jó lenne tudni...

Néha szeretnél előle futni...

Néha retteged, néha meg várod...

Miközben életed útjait járod...

Reménykedsz, hogy talán nem is fog fájni!

Lesz időd karodat búcsúra tárni...

Utolsó mosollyal - nem szabad sírni!

Megnyugodva: ők is ki fogják bírni!

Van egy sírkő, a jövődbe rejtve...

Követed sorsodat csak a biztosat sejtve...

Néha örömmel, néha meg bánva,

Csalódva miért lett neked ez szánva?

Kinek így, kinek úgy, de nehéz az élet!

Észre sem vesszük már olykor a szépet!

Elfelejtjük gyakran, hogy jó azért élni,

És nem kell a haláltól rettegni, félni...

El fog jönni, ahogyan meg lett az írva!

Kapaszkodhatunk, hiába sírva...

Haladékért esdve, hisz jó lenne élni!

Kitől lehet -csak egy órácskát- kérni?

Nincs kegyelem, üt az óra, eljönnek érted!

Elcsitul a szív miközben dermed a véred!

Kívülről szinte csak alvónak látszol...

Szeretnéd hinni, ugye, hogy játszol?

Semmivé foszlik, aki valaha voltál!

Temető vár, sírhant és dallamos zsoltár...

Sírkő, rávésve amit a jövendő rejt csak!

Bús ígéret arról, hogy nem lesz több holnap...

Mi lenne, ha tudnánk, hogy mikor lesz vége?

Minden lényegtelent eltennénk félre?

Utoljára -először - élveznénk az életet?

Megfejtve -megkésve - végül a lényeget?

Vagy tennénk -amíg lehet- csendben a dolgunk...

Lennénk egy kicsit még azok kik voltunk,

Nem töprengve arról, kik lehettünk volna!

Porból-porrá testünk elvegyül a porba...

Van egy sírkő a jövődbe rejtve...

Van egy életed, de élni mond mersz-e?

Visszanézve talán úgy látod majd: vétkeztél,

De talán ebből fogod tudni, hogy léteztél...

Óbarok, 2023. augusztus 2.

Egyetlen óra...

 Catelyn:

Egyetlen óra...

Egyetlen órát kérek magamnak, ígérem, aztán jó leszek!

Egyetlen órát – mielőtt még önmagamban elveszek…

Egyetlen órányi néma csendet, elmerengeni kis időt,

Pedig kérhetnék új élet utat, és végig talpalni jó cipőt!

Nem kérek új célt, nem kérek támaszt, nem kérek semmit, ami van!

Egyetlen óra, ennyi a vágyam, hadd legyek addig önmagam!

Hadd legyek én, az egyetlen fontos, a gyarló módon emberi!

Ne a szürke, mindennapi, aki felvállalni magát nem meri!

Egyetlen óra! Egy rövidke ünnep! A szabadság édes illata!

Szeretném látni, hogy ragyog felettem, a jövendő remény csillaga!

Álmodni szeretnék, szabadon, bátran, nem félve attól, ami lesz!

Nem rettegni, hogy sok hiába ábránd, valót, és igazat tönkre tesz…

Egyetlen órát! Tényleg csak egyet! Hadd legyen minden perc enyém!

Ne legyen belém vetett hit, és ne nyújtsanak elvárást felém!

Ne legyen bizalom, hamis ígéret, csalóka szó, csak néma csend!

Egyetlen óra, hogy szívembe nézzek, mi van mélyen elrejtve bent…

Egyetlen óra, csak hogy tudjam, tudok még egyénként létezni!

Nem csak feladatok hosszú sora vagyok, mit el kell végezni!

Nem vagyok eszköz, megkopott lépcső, vagy testet öltött hallgatás!

Több vagyok, mint egy elrebegett, együttérző, halk jajgatás!

Egyetlen óra! Önmagammal! Hogy figyelni tudjak végre: rám!

Egyetlen óra, amíg nincsen rajtam sem gyeplő, sem hám!

Egyetlen óráig kerüljön le rólam minden rút iga!

Peregjen le a puszta földre minden emberi hiba!

Egyetlen óra, legyek bár szellem, lélek, vagy bármi éteri!

Egyetlen óra talán elég lesz önmagam végre érteni!

Egyetlen órát kérek magamnak, ígérem, aztán jó leszek!

Minden igát, terhet, gondot, önként és dalolva felveszek!

Egyetlen óra, csak hogy tudjam, valahol én még én vagyok!

És én leszek - bármilyen gyorsan szaladnak el az évszakok!

Egyetlen órányi édes szabadság, minden perce az enyém!

Egyetlen napsugár az éltem borongós, felhő-dús egén…

Bicske, 2023. július 07.