Szerzői jogvédelem

Az itt megjelent írások a szerző (Catelyn), vagyis én saját írásai(m), ezért a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény alapján szerzői jogvédelem alá esnek. Megtiszteltek vele, ha kifejezitek véleményeteket (akár negatív akár pozitív), de egyúttal szeretném kérni, hogy ha megosztjátok műveimet, legyetek kedvesek feltűntetni engem, mint szerzőt. Köszönettel: Catelyn

2026. május 4., hétfő

A hold látogatása

 Catelyn:

A hold látogatása

Ablakomon a telihold tegnap este belesett.
Azt sem tudom, hogy engem, vagy más valakit keresett?
Nem értettem, odafentről, mi lehet oly érdekes,
Hogy épp az én ablakomba kukucskálni érdemes?

Néztük egymást, én meg a Hold, keresztül az ablakon.
Nem hinném, hogy ez lett volna a legelső alkalom…
Ismerte a kis szobácska, minden egyes szegletét,
Láttam, ahogy szórta magát, az üvegen át szerte szét…

Éjfél körül járhatott már, vagy tán kicsit korábban?
Feküdtem az ágy ölén, a szűkre szabott szobában…
A takaróm ölelt csendben, ringatott a fáradtság,
Semmivé vált percek alatt az idő és a távolság…

Nem is vettem észre, mikor álom szállt a szememre!
Csalogatott, a magasba, fel, magához, nevetve!
Álomport szórt pilláimra, suttogott halk éneket:
Aludj szépen, békességben, álmodj közben szépeket!”

Nem volt holdfény, nem volt üveg, nem volt többé kis szoba.
Eljutottam oda, hova ébren nem jutnék soha!
Nagy vidáman kiáltottam – tudják meg hát! – itt vagyok!
És rám kacagtak csengő hangú csillámporos csillagok…

Ablakomon tegnap este a telihold belesett…
Nem sokáig nézelődött, úgy hiszem, hogy sietett!
Fent az égen járta útját, jól tudta, hogy mit csinál!
Vajon benéz újra hozzám, este, hogyha erre jár?

Tatabánya, 2026. május 4.

A kép forrása: MI




2026. április 29., szerda

Negyven felett

 Catelyn:


Negyven felett

Azt mondták, hogy negyven felett kegyetlen az élet!
Úgy szeretném elhinni, hogy ki ezt mondta: téved!
De már érzem, negyven felett kezdődnek a bajok:
Itt már recseg, amott ropog, ez-az pedig sajog...

A memóriám -azt állítják- nem olyan, mint régen...
Nem a romantika miatt remeg meg a térdem...
Nem látok már annyira jól, se közel se távol...
Elaludnék -de jó lenne! - akármikor, bárhol...

Keserves az ébredés is... Kell még negyed óra!
Sok van még a nyugdíjamig... Ne beszéljünk róla!
Nem is tudom, érdemes-e nekem arra várni?
Mennyi minden fog odáig rettentően fájni?!

Negyven felett, borzasztó mód gyűlnek csak a gondok!
Ha javítok valamin, hát máson biztos rontok...
Habár lehet, a fájdalom azt jelzi, hogy élek,
De azért gáz, hogy mozogni -ez is fáj majd?! -félek...

Tatabánya, 2026. április 27.

Kép forrása: MI





2026. április 24., péntek

Neked

Ez a versem a Költészet napja alkalmából Szentendrén volt kihelyezve. Sajnos csak múlt idő, mert mi ma jutottunk el Szentendrére, és sok verset már kiszedtek a kirakatból. (bár bizonyító erejű fényképem van, hogy kint volt, mert valakik lőttek pár képet a kihelyezett versekről, és az enyém is közéjük keveredett :)

Szóval a vers:

Catelyn:

Neked


Kedves Ismeretlen! (Hiszen nem ismerlek téged!)
Az életedből csupán egy pillanatot kérek!
Nem örökbe azt sem, vissza fogom adni!
Lesz még bőven időd a dolgodra szaladni!


Mert azt én is tudom: rengeteg a dolgod!
A problémákat futva, úgy-ahogyan oldod…
Hogyha ötven lábad, és ezer kezed lenne,
Ennél ügyesebben talán úgy se menne!


Rohansz ide-oda, keresed a helyed,
Néha azt sem tudod, hol is áll a fejed…
Három helyen kéne, épp e percben lenned…
Annyi mindent kéne – kellett volna!- tenned…


A huszonnégy óra kevés már a napban,
Megfeszülsz mindentől, minden pillanatban…
Görcsben áll a gyomrod, kedved lenne sírni,
De erőt veszel mégis, neked ki kell bírni!


Hiszen, ha te nem… Akkor más sem fogja…
Benned minden remény – a szívedbe zokogja…
Mert szüksége van rád, és hogyha nem lennél…
A könnyeid lenyelve nézed, mit tehetnél…


Falakba ütközöl, és bevered a fejed…
Idegenek vitáznak – miért éppen veled?
Hiszen te csak jót akarsz! Az is igaz: másnak…
De magyarázni nincs időd, rohannod kell, várnak!


Amikor már besokallsz, elbújsz, kicsit sírni...
Vigasztalva magadat, fogod ezt is bírni…
Többet nem! – ígéred, de már te sem hiszed...
A világot -úgy érzed- a vállaidon viszed...


Pedig nem vagy robot, bár néha annak néznek…
Megbíznak és nyaggatnak, könyörögve kérnek…
A legjobban neked fáj, mikor nincs mit adni…
Vissza pedig nem fogsz – de nem is akarsz! – kapni…


Tisztellek téged, Ismeretlent, nagyon!
Most azt az egy percet -tessék!- visszaadom!
Legyen a tiéd ez a pillantásnyi élet!
Remélem, hogy találsz benne némi szépet!


Egy pillantásba sűrítem a nyarat és a telet,
A tavaszt, az őszt, a napsütést, a szelet,
A virágok illatát, egy puha, fehér felhőt,
Tenger víz hűvösét, és síeléshez lejtőt…


Adagolok hozzá emlékeket régről,
Ismerősök arcát, sok elhalványult képről,
Semmivé foszlott, tán sosem-volt álmokat,
Lelkedről csörögve lehulló láncokat…


Ez a perc a tiéd, tehetsz vele bármit!
Te vagy az, aki most – csak miattad! – számít!
Ez alatt -javaslom – derülj kicsit, nevess!
Fedezd fel magadban -ott van! –, amit szeress!


Elengedhetnélek. Tudom, sok a dolgod…
A huszonnégy órát, hogy többnek tűnjön: toldod…
Elcsalsz magadtól egy órát, néhány percet,
Magadra aggatva számtalan új terhet…


De nem mehet ez mindig! Néha meg kell állni!
Minden gondra nem fogsz megoldást találni!
Hiába gondolják, hogy a te léted mese,
Örökké nem fogsz élni – tudod? – te se…


Hogyha csalni akarsz, hát csalj egy percet: neked…
Adj esélyt másoknak, hogy törődjenek veled…
Mosolyogva ne hazudd azt, hogy minden rendben,
Amíg belül összetörsz a lélek-mélyi csendben…


Tudod, kedves Idegen, életed csak egy van…
Nem számít, ha szíved -most csak- más ügyéért dobban…
Az sem lesz majd érdekes, hogy tiltakozni féltél,
Ha nem vigyázol, úgy mész el, hogy még nem is éltél!


Tatabánya, 2026. február 27.

Kép forrása: MI




2026. április 17., péntek

Pitypang

 Catelyn:

Pitypang

Amikor megteremtették réges-rég a világot,
Egyetlen egy színben nőttek, pompáztak a virágok…
Volt közöttük mindenféle, nem ez volt a hiba,
De hogy melyikük a legszebb, arról szólt a vita!

Keseregtek, zsivalyogtak, panaszkodtak sorra…
Szirmaikat hullajtották, bánatosan porba…
Meghallották odafent is – hangos volt! - a panaszt,
Leküldték a virágokhoz a tündériTavaszt!

Megkérdezte tőlük halkan, mégis mi a vágyuk?
Hiszen mindek olyan szép az illatos ruhájuk!
“Igen ám, de tiszta fehér, a virágok közt minden!”
“Éppen ezért – szólt a Tavasz – vitára ok nincsen!”

Bólogattott egyik- másik, de nem hagyták mégse!
Nem elégedetlenek, hát ne is értsék félre!
De annyira egyformák mind, elveszik a lényeg…
A Tavaszt ettől, szép szeliden elfogta a méreg!

“Legyen – mondta! - ha nektek sok, ami fehér, tiszta…
Változzatok – ahogy tetszik – és soha többet vissza!
Mondjátok meg, bátran, mégis kinek, mi a vágya,
Intek, és majd magát rögtön azonképpen látja!”

Szólt a rózsa: -”Habár szirmom csupa fehér selyem,
Szeretném, ha sokkal tarkább lehetne a fejem!
Rózsaszín, és sápadt fehér, piros, talán sárga?”
Bűbájt szólt az ős-rózsákra a Tavasz tündér szárnya…

A pipacs – ki irigykedett – látta, szép a piros:
Úgy gondolta, ő is úgy lehetne tényleg csinos!
Kívánságát elrebegte, elpirult a szirma…
Csak a Tavasz tűnt úgy, mintha kicsit bizony sírna…

A búza virág, aki nagyon szerette a szépet,
Elirigyelte az égtől a simogató kéket!
A szekfű, aki szintén változatosságra vágyott,
A csupa fehér virág fej most sok-sok színre váltott!

Volt akiknek a létezés fehéren is tetszett,
Hogy megváltozzon bármi rajtuk, senki semmit nem tett!
Nem kívántak tarka szirmot, jó volt nekik minden!
Nem várták, hogy a Tavasz rájuk varázslatot hintsen!

Lilult, pirult, kéklet, sárgult, zöldelt rét és mező,
Végül aztán az ős-pittypang keveredett elő…
Megkérdezte őt a Tavasz, mégis milyen lenne,
De túl sok volt a tanácstalan gondolatból benne!

-”Adok egy nap haladékot, gondold csak át bátran!”-
Szólt a Tavasz – simogatva, szokatlanul lágyan…
Hosszú volt az egyetlen nap, még hosszabb az este,
Miközben a pitypang csendben önmagát kereste!

“Legyek piros, mint a pipacs, kék vagy inkább sárga?
Lila, ekrü, halvány barack, bézs, vagy talán mályva?”
Szemre vette maga körül, mindegyik virágot,
És megszemlélte lentről nézve a hatalmas világot…

A válaszát – mint a búzavirág – ő is ott fent lelte!
A ragyogó nap sárga színe nagyon érdekelte!
Habár mikor lement a nap, a hold fehére tetszett,
És vágyaira pontot a csillagok sora festett…

Eltelt a nap, jött a Tavasz – dicsérte őt minden,
De hiába is érdeklődött, pitypang-döntés nincsen…
Vonogatta leveleit, ingatta a fejét,
Nem találta a tarkák között sehogy sem a helyét…

-”Nem bánom- szólt – mindegy nekem, milyen szín a szirmom,
Nem is lenne szabad elégedetlenül sírnom!
Csak annyit kérek, legyek hasznos, szeressen a világ!”
Mosolygott a Tavasz, hiszen jól döntött a virág…

-”Legyél sárga, mint a napfény – ez legyen a kezdet,
Aztán változz – szólt a Tavasz, és hold-szín ruhát festett -
Aztán bízd a jövőd, sorsod, mindened a szélre,
Válljon szirmod csillagokká, és szálljanak az égre!"

Az ős-pitypang – a ma élőknek szerény, kedves őse,
Így lett a nemzettség sorsának a felelőse!
Néha sárga, néha fehér, néha száll a szélben…
Örülve, hogy így döntöttek valamikor régen…

Ez a mese réges-régi, mondják a virágok…
Akkor írták, amikor építették a világot!
Tündér nyelven jegyezték le, levegőbe írva,
Pecsétet tett rá sok virág, szirom-könnyet sírva!

Bicske, 2026. április 17.

Kép forrása: MI





2026. április 15., szerda

Tovább!

Catelyn 

Tovább!

Miért nem lehet emelt fővel tovább lépni a tegnapon? 
Javítani -nem örökre szól tán - mindig lesz újabb alkalom! 
Tovább lendülni azon, amin sokak szerint most nem lehet, 
Mielőtt a megkeseredés bárkit megfojt és eltemet...

Ma másképpen szép a reggel, máshogy finom a reggeli? 
A szomszéd, mivel nem értett egyet, nem is annyira emberi? 
Nem az történt, nem így kéne, meglátjátok, "mi megmondtuk"! 
"Ne sírjatok két hét múlva, bánkódva, hogy: mi nem tudtuk..."

Pedig elmúlt már a tegnap. Sorban állnak a holnapok... 
Éles késként szállnak a légben a fájdalmat okozó mondatok... 
Sebek szakadnak, a lelkek mélyén keserű könny és vér fakad... 
Szinpadias sóhaj, panasz: "Változtatni... Csak... Hát nem azabad!"

Nincsenek már okok és érvek, az észrevétel is elfogyott... 
Van, aki a jelen időbe átlépni eddig még nem tudott... 
"Legyen, ami volt, megszoktuk szépen, átkozott, ami változik!" 
Bűnös mind, aki a múlt árnyából jövendő szépet álmodik!

Nem ma, és nem két hét múlva... Csodák régóta nincsenek... 
Megóvni a megóvandót - ki mondja meg mit? - intenek... 
Másként látja? Mást gondol tán? Másmilyenek az elvei? 
"Bolond, aki más ostobáknak álomképeit kergeti!"

Pedig talán nem lesz majd rossz... Kell néha egy kis változás! 
Habár nálunk - magyar honban - derűt látni már nem szokás... 
Nem lenne baj... Nem is lehet állandóan csak nevetni! 
De azért mégis... Egy csöppet csupán... Illene egymást szeretni...

Tatabánya, 2026. április 15.



2026. április 11., szombat

Fogadd örökbe!

 Catelyn:

Fogadd örökbe!

Fogadd örökbe egy versemet!
Legyen a tiéd minden sora!
Ha a semmi öleli a lelkemet,
Ne add senki másnak oda!

Fogadd örökbe egy versemet!
A szívemből mind drága darab!
Habár olvasva meglehet,
Nem többek, mint üres szavak…

Fogadd örökbe egy versemet!
Őrizd, gondozd, olvasd bátran!
Ápold, ha kell, mint gyermeket,
Ki reszketve ég, forró lázban…

Fogadd örökbe egy versemet!
Nincs más dolgod, csak elfogadni!
Emlék, ami ha nem leszek,
Egy kevés vigaszt fog majd adni…

Fogadd örökbe egy versemet!
Mától a tied minden sora!
S ha a semmi öleli a lelkemet,
Nem hagylak el, többé soha!

Tatabánya, 2026. április 11.

Kép forrása: MI


Zene: Suno



2026. április 9., csütörtök

Vallomás

Catelyn:

Vallomás

Ez a vers magamnak – tőlem – egy vallomás…
Egészen halk szavú – ne hallja senki más…
Tinta illattal egy papíron suttogok:
Megfelelni igazán -magamnak – nem tudok…

A legszigorúbb bírám – mindig is – én leszek.
Megintem magam, ha úgy érzem: vétkezek,
De nem tanulok belőle, ezerszer hibázok,
És önmagamat megszidva – magammal vitázok…

Hiszen annyi mindent kellene már tudnom!
Túl sok vizsgán kellett eddig nagyot buknom...
A tananyag a sorsom volt, a tanítóm az élet…
Minden sorsfordulat egy újabb szintet lépett...

Nem bízom magamban. Nagyon nehéz hinni!
Pedig olyan sokra soha nem akartam vinni!
Az életem csalóka, itt nem szándékos semmi…
A véletlenek összjátéka, igazából: ennyi…

Ember vagyok csupán. A hibáimmal élek.
Ha megkarcolom magam, mint mindenki más: vérzek.
Felállok, ha elestem, próbálgatok járni…
Mosolygok – hát nem hiszik, hogy nekem is tud fájni…

Most elmondom magamnak! Ha muszáj a világnak!
Helye van a létben – helye! – a hibáknak!
Tanítanak minket! Lassan, de tanulok!
Bár mindenkinek elég jó nem leszek! Nem tudok...

Tatabánya, 2026. április 9.

Kép forrása: MI