A hegymászó búcsúja

 Catelyn:

A hegymászó búcsúja

Mi hajthatja az embert annyira magasra,

Hogy kihívja a halált, derűsen kacagva?

És mi késztethet bárkit, hogy elfelejtsen félni?

Mi lehet nagyobb cél, az ős-parancsnál: élni!

Csábíthatnak, vonzhatnak akárkit a hegyek!

Mosollyal búcsúzva: hamar itthon leszek!

Tudván, hogy a hamar sohasemmé válhat,

Hiszen léptük nyomán a néma halál járhat...

Hogy szól az a búcsú, miben hamisak a szavak?

Ami után a maradóknak csak megbocsájtás marad?

Hiszen aki elment, talán nem jön soha vissza!

Emléke, mint a havas hegyek, ártatlanul tiszta...

Vajon ha tudja… Hogyha képes a jövőbe látni...

Visszatarthatta volna a végzetétől bárki?

Vagy ment volna akkor is, fel, a magas hegyre?

Ahova űzte valami -önmagából - egyre?

Mire gondolhatott, mielőtt végleg lehunyta szemét?

Gondolatban megfogta a szerettei kezét?

Szellő szárnyán lopott könnyes arcaikra csókot,

Reménykedve, hogy lesz még egyszer, akit szeret boldog?

Vagy mindent ami ő volt, eltörölt a semmi....

Utolsó parancsa: menni, egyre menni!

Észre sem vette talán, amikor megérkezett,

És elfelejtett mindent, azt is, hogy létezett...

Lehunyta a szemét, vagy még kémleli az eget?

Elfogadva némán havat, szelet, jeget...

A csillagos ég alatt megpihent, hazatért,

És megbocsájtást nyert talán most mindenért...

Alszik, álmodik, vagy álmodnak még róla...

Emléke friss, egy illat, hang, egy régi kedves nóta...

Egyetlen utolsó döntés, egy hiba, egy tévedés....

De ember volt, akinek eddig tartott a létezés...

Ha ismeri a jövőt, lehet, el sem indult volna!

És nem írnának ennyi cikket indulattal róla!

Megkérdőjelezve mindent, amiért létezett,

Egy pillanata miatt, amikor tévedett....

Élhetne... Mások szívében még él is!

Másfajta létezés azért kicsit mégis...

Dermedt tetemét hó öleli, csókolják csillagok...

De aki itthon maradt, felzokog: itt hagyott!

Óbarok, 2023.05.29.